Tudom, nem magamnak,
a nélkülem-hamis jövőnek szültelek,
tévedéseidnek, ujjongásaidnak, hideg
leszámolásaidnak velem,
az idegen, heves, ölelő karoknak,
a ceruzának, amellyel írsz, vagy amit félredobsz,
a hegedű csikorgó kavics-hangjainak ujjaid között,
a padon való várakozásnak a rendelőben,
a hajóútnak, a két pompeji halottnak,
a lávatűznek, a gipszből újraöntött
kétezer éves szobornak:
„az anya magához szorítja gyermekét”.
A látogatók fecsegése túlzajongja az elhomályosult,
követ hajígáló, büntető eget,
ketrecünkben árva kisgyerek-majom lézengsz,
szőr-anya állok: kapaszkodj belém!
Akkor is, ha gondolatban messze tőled,
géphangon, leragadt szemmel, láztól
súlyos nyelvvel ismétlem, akkor is:
aludj el, visszajön anyád,
csak elfutott a bozótos felé,
mert egyedül akar most maradni,
csak kifeküdt a szabad ég alá,
hogy Isten kösse meg:
halálra ne zúzza önmagát,
csak bujkál az ember-magas virágok között,
hogy ne lássák, de visszajön.
Látod, visszajöttem, hiányomról lefejtelek,
félretolom, sarokba lököm a szőr-anyát.
Látod, a szememben messzeséget hoztam,
hogy ismerkedj vele,
s hogy nagyon ne fájjon,
ölembe veszlek és dédelgetlek,
ameddig engeded.
