Először nem értettem azt a hangot.
Merev volt, idegen és szinte néma.
Csak belül szólt, akár a csontra mért ütés,
amely a hét réteg bőrt lazán átszakítja.
És van, hogy tovább is hatol; reped,
törik a tompa váz, a láb, az alkar.
A visszhangtalan sivatag beszélt. Csak annyit
mondott, hogy menjek és vigyem magammal.
Fát vágtunk, közösen. Majd felpakoltunk.
Pirkadt. Egyedül voltam ott a hanggal.
Szokatlanul ködös reggel terült el
a síkon, úgy ült ott, akár egy angyal.
A fiú nem hallotta. És a szolgák
sem értették, hogy mért vagyok feszült.
Egy óra út után homokvihar
terült szét mindenütt. Vörös magányban
ültünk, fülünket, szánkat is betömve,
amíg a rajzás el nem ült.
Három napig tartott az út a hegyhez.
Alig beszéltünk — nem is volt miről.
Amíg én oltárt építettem, a fiú
csak állt, és szinte várt, hogy megkötözzem.
Szó nélkül a hideg kőlapra dőlt.
A vékony csukló egyenes maradt.
A penge is feküdt. Kivárt, akárcsak én.
Mezítelen testéből csak az arc világított ki,
mely csontos, mint az anyjáé, kemény
és széles is, akárha kőből
faragta volna ki egy ember.
Szelíd nyugalma, mintha évszakokon át
ívelt volna. Szeme, akár a tenger.
Aztán ráemeltem a kést. Csukott
szemhéjaim falán kirajzolódott,
hogy választás nem is volt, és nem is lesz.
Öröktől fogva vannak így a dolgok.
Majd újra szólt, a végső mozdulat előtt.
Nem emberi nyelv volt, melyen beszélt, de
hangjának tónusa metszően ismerős
könnyedséggel simított meg, akár a szél,
akár a víz — hűvös és tiszta volt.
Végül tüzet gyújtott a hegy mögött magának,
hogy visszaadja, kit el sem rabolt.
