kérnék Tőle vajon?
Van bennem dac-erő s hit is
(ámbár mindkettőt magamhoz szabom).
Mit vegyen rólam el, s mit adjon?
A válasz csupán színleg egyszerű:
adja a jövőtől nem rettegő arcom,
amelyen nem volt ritka a derű.
Adja, hogy fiam ne lásson betegnek,
s ne váltsa szeretetét szánalom.
Amikor itt benn úgyis tartófák repednek,
csak maradjon a szemünk szárazon.
A puszta létezés extázisát,
melyet csak mi ismerünk, láncon tartott foglyok;
a minden apró észleletben rejlő mágiát:
virágzó fagyalt és zörgős temetői csokrot.
A sajnálat s az önsajnálat zsákutca egyképpen;
tegye, hogy a horrorban lássam az erőm:
fölhozni és kitépni azt a rákos énem,
mit elporlaszt a nap a levegőn.
Távoztassa el hitem megrogyását,
mikor a világgal szemben magam vagyok,
mint ős hajóroncs, kit, hogy jobban lássák,
körülnyüzsögnek néha halrajok.
Majd magára hagyják ott a mélyzöld sötétben,
amint kiderült, mily kevéssé érdekes.
Vegye el őket is, nem gonosz, ámde kibic népem
— ha belém úgyse látnak, minek nézzenek??
És vegye el a gyógyszerízt, a görcsbe rándult
gyomrot, a váratlan „Most itt van” érzetét,
mire nem volt most sem ok — egyszerűen átnyúlt
a héj alatti sötétből, s elért a kéz.
— De éppen ez a baj talán, hogy bármit
kérnék, magamnak kérném; szenvedek, igaz,
ám ez az én, mit a kín lecsupaszít, sárgít,
egyfelől egyszeri, másfelől csak útszéli gaz.
Mert hozzám jött (ezt hinnem nem tilalmas),
de megváltani máris?? Miből gondolom?
Tán hogy azokra gondoljak előbb („Magadról hallgass!”)
akikkel e „magán”pokolban osztozom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése