Csipkeruhában
reszketve dideregnek
álomittas fák.
2020. december 23., szerda
2020. december 22., kedd
Bárdosi Németh János: Befogadás
adjatok szállást a vándornak
őseim friss szalmát szórtak
ha alkonyat idején
vándor kopogtatott ajtójukon
meleg levest adtak néki
jó szívvel pihenést kívántak
és a csillagos eget adták
álmaihoz
Rainer Maria Rilke: Krisztus születése
Jámbor ha nem lennél, megtörténne
véled, mitől most az éj ragyog?
Ím, az Isten, mennydörgött a népre
s megszelídült, jön, mint magzatod.
Azt képzelted talán, hogy nagyobb?
Mi a nagyság? Bármilyen mértéken
áttör sorsa, melyet egyre jár.
Még egy csillag se megy így az égen.
Látod, milyen nagy mind e király,
öled elé kezdik hozni már
kincsük, melyért ők úgy lelkesednek
s ámulsz is tán ez értékeken —:
nézd csak kendőd, redőiben ennek
Ő mint tesz túl már most mindenen.
A sok ámbra dőlt a tengeren,
fűszert, ékszert, amit egyre hoztak,
hogy kábítsa érzékszerveid:
mindez múló percek műve volt csak,
bánta már az ember bűneit.
Meglátod: Ő örülni tanít.
Suhai Pál fordítása
Rainer Maria Rilke: Clara Rilke - Westhoffnak
a szívverésnek is hallani hangját,
mint órákét, ha estidőben mondják:
karácsonykor legcsöndesebb az év.
Kerekre nyílik gyermekek szeme,
a dolgok láttán mostan nagyra nőnek,
anyai vágya támad most a nőnek
s kerekre nyílik gyermekek szeme.
Menned kell mostan messzi földre már,
érintetlen karácsonyéjbe látni,
városlakó, csak erre vagy kiváncsi,
így kell menned a messzi földre már.
Ott nagy egek borulnak majd föléd,
távolból fénylő erdőkön nyugodnak.
Cipőd alatt az utak is bolyongnak
és nagy egek borulnak majd föléd.
S a nagy egekben, fönt, egy csillag áll,
fénye kibomlik és az éjszakából,
akár egy hullám, közelít a távol
s a nagy egekben, fönt, egy csillag áll.
Suhai Pál fordítása
Ittzés János: Hontalan Jézus, befogadott emberek
„A rókáknak van barlangjuk, és az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” (Mt 8,20)
Általában is igaz: van karácsonyi szomorúság, amely szorítóbb, reménytelenebb, mint a más napokon jelentkező. Hiszen aki karácsonykor szomorú, az kétszeresen az, mert mások olyan boldogok, békések, örvendezők. Akit karácsony estéjén szorít sarokba magányossága, akit most kínoz a friss gyász fájdalma, aki most szenved kórházi ágyán, aki most irigykedik mások otthonának békességére, azt kétszeresen gyötri a kín, kétszeresen sújtja a gyász és fájdalom, és kétszeresen marja a keserű irigység. Szívszorító statisztikai adatok tanúsítják, hogy karácsony estéjén sokan akarnak megválni keserű, magányos és megkínzott életüktől; olyanok is, akik egyébként egész jól kibírják, de a karácsonyi magány és szomorúság kettős terhe őket is összeroppantja…
Az idézett bibliai mondatban — akár így is mondhatjuk — Jézus karácsonyi szomorúságáról van szó. Jézus hontalan, nincs fejét hol lehajtania. Olyanná lett, mint közülünk a legkiszolgáltatottabb. Csecsemőként a világ forgatagában! Talán itt lenne az ideje, hogy annak a betlehemi éjszakának ne csak az idilli, pásztor-romantikás hangulatával tudjunk, akarjunk ünnepelni, hanem meglássuk végre karácsony szomorúságát is. Mert karácsony áldozat volt. Jézusnak, az Isten Fiának az áldozata értünk. Hogyan is tanít Pál apostol? — „nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem dicsőségéről lemondott, szolgai formát vett fel…” (Fil 2,6.7). Ő, aki otthon volt a mennyben, emberré, kiszolgáltatott, szenvedő emberré, otthontalanná lett a földön. Ő, aki Isten jobbján (azaz isteni fenségében) uralkodott, az asszonytest kapuján át a világba lépett, hogy testvérünkké és Megváltónkká legyen. Azért jött, hogy fájdalmainkat hordozza, félelmeinket félje, könnyeinket sírja, halálunkat halja, és azokat legyőzve — győzelméből részt adjon nekünk, testvéreinek is.
És ezért benne és általa mégis van gyógyulás a karácsonyi szomorúságból! Mert akik életükben, gondolkodásukban, szívükben otthont adnak a hontalan Jézusnak, azok maguk sem lesznek többé otthontalanok, keserűek, szomorúak.
Miközben lázasan, költségesen és — a válság szorítását némileg enyhülni érezve — erőnket meghaladó módon tervezzük karácsonyunkat, megbódulva a lehetőségek piacától, nem marad-e ő mégis társtalan és magányos közöttünk? Nem jár-e a betlehemi Gyermek ma is hajléktalanul közöttünk az élet zajos országútján, s nem csenget-e hiába ajtóinkon? Nem azért berzenkedünk-e most is, ezeket az „ünneprontó” karácsonyi gondolatokat olvasva, mert vádol a lelkiismeretünk, és nyugtalanok vagyunk, mert éppen most küldtük tovább egy házzal? Menjen csak, ne terheljen mások gondjával, a világ bajával! Elég nagy gond nekünk a magunk karácsonyának megszervezése és kifizetése is?! Jézus ma is hontalan — ez karácsony szomorúsága.
Ha néhányan mégis felteszik a kérdést: hogyan is adhatnának hajlékot a hontalan Jézusnak, akkor csak azt válaszolhatom nekik: úgy, ahogy ő jött. Áldozattal, másokra figyeléssel, kevesebb önzéssel, befogadó szeretettel. Azt mondta egyszer, hogy őt szeretni csak úgy lehet, hogy törődünk a legkisebbekkel, a szenvedőkkel, a magányosokkal. Amit ő nekünk hozott, azt osztjuk meg másokkal. Így leszünk Isten békességének eszközei. S nemcsak az ünnepnapokon, hanem azok után is.
Boldog karácsonyt! — mondjuk sokszor az ünnep közeledtén, és azt kívánunk magunknak, szeretteinknek is. De arra gondolunk-e, hogy vajon Istennek milyen karácsonya van? S teszünk-e valamit azért, hogy most az új évezred első évtizedének végén Istennek is boldog karácsonya legyen?!
❊
S végül, szívesen adom át azoknak a testvéreimnek, akik még nem ismerik, a neves német evangélikus lelkész, Wilhelm Löhe egy gyönyörűséges szép esti imáját, amelynek kezdő szavaiban, de lelkiszellemi hátterében is felismerhető az emmausi tanítványok Jézusmarasztaló kérése. Így hangzik az imádság: „Maradj velünk, Urunk, mert esteledik, és a nap aláhanyatlott! Maradj velünk és egész egyházaddal! Maradj velünk a nap alkonyán, az élet alkonyán, a világ alkonyán! Maradj velünk kegyelmeddel és jóságoddal, szent igéddel és szentségeddel, vigasztalásoddal és áldásoddal! Maradj velünk, ha ránk borul a szenvedés és a nyomorúság éjszakája, a kételkedés és a kísértés éjszakája, a kínos halál éjszakája! Maradj velünk és minden híveddel most és örökké!”
Ezzel a csendes, meditatív könyörgéssel mi is meghívhatjuk hajlékunkba, életünkbe, közösségeinkbe a feltámadott Urat, aki betlehemi Gyermekként érkezett meg egykor övéi közé. És ha alkonyi félhomályban, életünk nyugtalanító szürkületi óráin, talán éppen a mi karácsonyi szomorúságunk fájdalmas perceiben meg-megszületik szívünkben ez a mélyből fakadó, Krisztust hívó imádság, bizonyosak lehetünk abban, hogy ő kész a történetet ma is, közöttünk is, ugyanúgy folytatni, mint egykor Emmausban tette: „Bement hát, hogy velük maradjon.”
2020. december 9., szerda
Ágai Ágnes: A lét ragozása
A nincsség felfoghatatlan.
Értelmezhetetlen.
Csak a van-nak van jelentése.
Voltál. Képzeletjáték,
akár az, hogy leszel.
Hiányzik a valóság fedezete.
Nem vagy. Noha voltál.
Fantom fájdalmam van.
Ez bizonyítja, hogy voltál.
Ha fájni tud, az ami nincs,
akkor, az van.
Tehát vagy. Noha voltál.
Csak a létezés állandó.
A nemlét nem létezik.
Ágai Ágnes: Noktürn
Érezted már az alkonyi csend földszagát?
A szélvészt a Csendesség partja felől?
A szegycsont tájékán az ámbra magányt?
Mint aki lebeg valami fölött
bicsakló szárnyakkal,
megindító körözéssel.
Lent csüggedt kavargás,
a szerkezetek roppanása,
inkább aláhullás és tervszerűtlen,
ám szükségszerű leeresztés.
Amikor az ég alja elfehérül,
és a sirályok szárnya összecsukódik.
amikor imádságos a tenger,
és a hullámok vakbuzgó alázattal
mossák megfáradt lábaidat.
most még beszélhetsz,
még nem gyűröd össze a fogalmakat,
még felismered magad a tükörben.
Pontosan érzékeled a méretváltozást.
Kisebb vagy, mint egy órával ezelőtt.
Átrendeződsz. Hosszú, uszályos
árnyékot hordasz.
Figyelsz, de csak pantomimjátékot látsz.
Ülnek, felállnak, járnak.
Arcukon háló. Mozog a szájuk.
Foguk zománcán villog a nevetés.
Ők hát a világ. Körülfolynak.
Szirtként meredsz ki közülük.
A korsó füle a kezedbe simul.
Mázas csupor színültig múlttal.
A libás szatyorból egy libafej nyúlik ki.
Bazaltkék szem. Néz mereven.
Azt hiszi, te fogod megölni.
Kirakod a múltat az asztalra,
mint a kártyát.
Pontosan tudod, mi fog történni visszafelé.
A terítők rojtjai szálanként hullanak öledbe.
Az órára nézel, de a mutatók elhajoltak.
Kimégy a hajóállomásra integetni.
Ki lehelte fényesre az éjszakát?
Ki akasztotta le a napot az égről?
Te tudsz valamit, amit senki más közülünk.
Szemedben titokzatos, huncut fények gyúlnak.
Megvilágosodtál, és a titkot
a szekrény aljába dugtad.
Mondd, mire jöttél rá? Súgd meg,
írd titkosírással, hieroglifákkal,
sifrírozható kódjelekkel!
Mondd, hiszen már birtokon belül vagy!
A hangod vékonyka madárhang,
fázósan reszket tenyeremben.
Magas ágon repdesel,
csillagokat csipegetve.
Keskeny fallá vékonyodsz,
átütnek a halk zörrenések.
Kék lámpa pislog a szemedben,
ereidben a lét szűken mért
cseppjei szivárognak.
Már csak a szervek
megtámasztott organizmusa.
A visszavonulás hadoszlopai.
A sereg élén a megadás hófehér zászlajával.
Idegenül lóg rajtad a test,
mint a tavalyelőtti ruha.
Bőröd zizeg, mint a celofán.
Nincs közötök egymáshoz.
És a zónaváltás?
A tiltott vagy engedélyezett határátlépés
a Senki földjén veszteglő öntudattal?
A lebegés legbelső falán
már semmi nincs.
Talán a minden.
Tömör és súlyos, mint a lét.
Nincs honnan kivonulni.
Liláskék, püffedt fellegek.
Szitál a csend.
Ha pára vagy, le fogsz csapódni.
2020. december 6., vasárnap
Lukács László: Isten öröme
A mondat egésze jól ismert a Messiás születését hírül adó angyalszóból és a mise glóriájából: „Békesség a földön a jóakaratú embereknek.” A látóhatár kitágul: a békét ajándékba kapjuk, onnan felülről, a „világosság Atyjától”, ahonnan „minden jó adomány származik” (Tit 1,17). Ez az ajándék pedig nem tárgy, nem is erőszakmentes állapot, hanem személy: az újszülött Messiás, akiben az Atya örök Fia lett emberré. „Krisztus a mi békénk.” A görög eredeti szövegben azonban a jóindulat, a gondoskodó jóság nem az emberi akarat műve, hanem Istennek az embert átölelő szeretete. (Az angyalok szavát Jeromos tévesen fordította a Vulgatában. Inkább ilyesmit jelent: „békesség a földön, és Isten jósága az embereken”.) Másként: Krisztusban „megjelent köztünk üdvözítő Istenünk emberszerető jósága” (Tit 2,11). Az Újszülöttben jelent meg az Igazi Ember, akit egészen átjár Isten szeretete.
Az év nagy részében Jézus tetteiről és tanításáról elmélkedünk, így próbáljuk követni példáját, megfogadni tanácsait, engedelmeskedni parancsainak. Úgy tekintünk rá, mintha kortársunk, embertársunk volna. Valójában pedig életének két végpontja, a születése és a halála az igazán fontos, a világunkat felforgató esemény. Ha egy újszülött egészségesen a világra jön, normális esetben együtt örül az egész család. Ez az Újszülött azonban az egész emberi család örömére születik: benne a Teremtő a Fiával ajándékozza meg az embert. Őáltala és Őbenne az Atya az egész emberiséget, egyénenként és egészében gyermekévé fogadja, és ezzel a gondoskodó szeretettel öleli magához. Az angyalokkal és a pásztorokkal együtt ezért örülhet az egész emberiség Jézus születésének.
Az emberek öröménél is hatalmasabb Isten öröme. Örül, hogy Fia emberré lett, és megtapasztalja az embersorsot, a születéstől a halálig. Örül, hogy Fiában kivétel nélkül minden ember a gyermekévé lett, azok is, akik jóakaratúan befogadják, de azok is, akik rossz akarattal elutasítják. Boldogsága ezért lett fájdalmassá, hiszen az egész emberiséget átfogó szeretetének Fia szenvedése és halála az ára. Fiában átfogja az egész emberiséget, nemcsak az igazakat, hanem a bűnösöket is. Jézus nemcsak az emberiség örömére születik, hanem a mennyei Atya örömére is. Benne Isten egyetemes és fájdalmas jósága mindenkit magához ölel örök szeretetébe.
Forrás: vigilia.hu
Radnóti Miklós: Mivégre?
Felnőtt vagy – szólok undorodva néha,
és nem segíthetsz rajta, lásd be végre.
Térj vissza, – szól egy hang ilyenkor,
csak ülj a földre és beszélj az égre.
Nem tudsz már? – kérdi s mintha rína.
A szék lábától, nézd csak! balra Kína
és jobbra lóherés örök vadászmezők.
Ó, hol vagy régi, indiáni gőg?
nem érdekel már honnan fú a szél? –
Az ember egyre vénül, verset ír, tanít…
“ Csak ülj a földre és beszélj az égre.”
S nem ül le. S nem beszél.
Felnő és azt se tudja, hogy mivégre.
Sebestény-Jáger Orsolya: Néhány sor az időről
Tölgyerdők csöndjét, mely meghasad
váratlanul átbukó fényben,
és kócos rigófütty lesz a pillanat.
Mint selyem hűvöse vándor ujjakon,
lehetne mindez egy végtelen jelen,
e megértett lényegét csak évek távlatából
szemezgetem, szemezgetem.
S a szirten, hol elcsitul a fény,
csöndben megállunk, már nem is kérdezünk.
Majd emlékké szelídülve távolodik
öröklét vizén az életünk
Juhász Gyula: Anna
A szobában az alkony vert tanyát.
Ő ott hordozta csodamély szemében
A fáradt Mának minden bánatát.
Klavírok sírnak néha úgy a csöndben,
Muskátlis, rácsos ablakok mögött,
Mint az én árva panaszom, amelybe
Most szerelem és részvét költözött.
És ekkor Anna szemeit lecsukta
És ekkor szép lett minden, ami fáj
S finom, fehér lett a sors durva ujja
S mint várvavárt és derűs déli táj:
Az üdvösség tűnt föl az esti csendben,
De én partjára lépni elfeledtem!
Takács Zsuzsa: Hogy szinte könny szökik tőle a szívembe
szeretnek, akikhez tartozom. Túl szűkre
ette a gondolat köreit, köréd.
Véletlen találkozás majd egy vasárnapi
utcán. De addig rengeteg zene,
addig friss hó e holdkráteren,
bomlott-övű nyár és ködfoltok jönnek.
Mintha egy kert végében történne mindez.
Mintha egyetlen házból járnék ki-be.
Olyan fiatal ma az arcod, ahogy a párnámon
csaknem ájultan fekszel,
hogy szinte könny szökik tőle a szívembe.
2020. december 3., csütörtök
Kerényi Grácia: Péntek
Uram, segíts
a szenvedők szöges ruháját megköszönöm
magányosságom tarka köntösét
a lelki prizmát
a tapasztalást magamon,
hogy minden ember másképp ostoroz meg
s áldott nyomát sok kéz-ütötte sebnek
lélekben-testben hordhatom
köszönöm rendelésedet
hogy csak kicsit lehessek bárkié
és társaim sosem lehessenek
köszönöm azt a néhány földi sorsot
akiknek rám szüksége van
s akiknek szépet adhatok
köszönöm azt, hogy fáj az egyedüllét
és mégis egyedül vagyok
megköszönöm, hogy elvetted a hangom
s játszol szívemmel, mely úgyis tied
köszönöm a fájást, a vágyakat
s az emberben való örök hitet
„Nem kell több börtön, láger és betegség,
kín és gyötrődés, lassú pusztulás,
nem akarok még egyszer vért köhögni
s éhségtől sírni, míg tűztől vörös
az ég, a szél felénk sodorja
az égő emberhús szagát
s sápadtan néz a hold a tar mezőre”
– így kértelek nemrég: Uram, segíts
tudjak szenvedni, hogyha rendelés
még nem tudom megcsókolni a magam keresztjét
(1948. augusztus)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)