amit az ablakból láttam ma délután
az utca túlfelén, a tetőtér-beépítésen;
gigantikus daru meredt a négyemeletes
házak fölé, két szaki dolgozott vele:
a darukezelő fönn a kocsi tetején,
egy üvegfülkében, ahonnan pont nem látni le
az utcaszintre, ahol meg a kollégája állt,
pocakos, kopasz, ötvenes fickó, kezében
rádiótelefonnal, ő volt alul, és mégis
ő irányította a műveletet; a háztetőn
törmelékkel telepakolt csille odafönn
végigfutott a sínen, majd megtorpant
a homlokzaton éppen túl, a járda fölött
egy lélegzet-visszafojtott pillanatra,
aztán elindult lefelé, vigyázva, de mégis
jó ütemben, az összeszorított, brutális
vasmarokban több mázsa apró, szürke kő;
ahogy közeledett az utcán álló konténer felé,
lelassított, hogy pontosan betaláljon,
a lenti fickó pedig gyöngéd és precíz
mozdulatokkal, mint egy rutinos kéjnő,
igazította a konténer fölé, előbb szavakkal,
aztán kézzel simogatta végig a vasat,
a szűk konténer pereméhez érve a csille
egy pillanatra megállt, mintegy bemérte
a jó szöget, erőt gyűjtött az utolsó lökéshez,
aztán behatolt, és kiengedte terhét;
miután végzett, a lenti szaki eligazgatta,
még egyszer végigcirógatta a csillét
búcsúzóul, az pedig lassan elindult fölfelé,
megkönnyebbülve, készen az újabb körre;
én meg lenyűgözve bámultam őket, micsoda
összeszokott páros; hát csak ezt szerettem volna.
