Most gyújtja meg a csősz
a letarolt, száraz kukoricatáblát.
És elindulnak lassan a tüzek
a Duna felé,
mint amikor földigérő, sárga ruhádban
bálba indultál te is.
Hegedű, dob, klarinét sehol.
csak valami hang suhog, súrlódik
fölöttem az estben,
mintha rámhagyott,
nehéz hajadat
most vonszolnák felhők mögé
éteri vadlibák.
Megállnak a neszre
az őzek is hallgatózni.
Kitágult szemükön csakugyan te
vonulsz át. Most sétálsz ki
a kórházból végleg, álruhában,
és a halált most hagyod ott
magad helyett az ágyon.
Nincs tó előtted, nincs kő,
nincs vihar, ijesztő birsalmahegy
a temető felé kanyarodó úton.
Szabadon lépkedhetsz a jegenyék közt,
mint gyújtatlan gyertyák között
a katáng-szemű, idegbeteg asszony,
aki ha közeledett is-távolodott.
Szép, hideg este van.
Kristályos, kék, októbervégi este.
Sárgán villog a kukoricaszár-tüzektől
megriadt fácánok szeme a dombtetőről.
Sárgán a megmaradt diófalomb a közelemben.
Behúzódom alája dideregni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése