Áprily Lajos: Relativitás

Ma rettentő a hőség, 

némán bujkál az ének. 

De szól a gyík: Dicsőség 

a hőség istenének!

Parancs János: Remény és harag nélkül

“ Nem!… – ahogy a lovag mondta,
a keresztes háborúból hazaérve.
– Nem bántam meg semmit.
Csak egy kicsit elfáradtam.”
Anélkül hogy észrevettem volna,
fogaim nagy része kihullott,
és csak ritkán horgad föl bennem
a régi tűzzel a régi vágy, hiába
kínálkozik magakelletően az alkalom.
Belátó lettem, megértő; megöregedtem.
Ami lehull, ami veszendő, az az enyém,
a páraként elillanó, sajgó káprázat.
Többre nem is tartok már igényt.
Amit el akarnak venni, azt önként adom.
Csak a jó szívvel nyújtott ajándékot
fogadom el, azt szemelgetem szomoruan.
S amit kevesen hisznek el a Földön,
annak tudatában élek és cselekszem:
a világon végül nyomunk sem marad.

Rajnai Lencsés Zsolt: Csak szavak

I.

Egy kis madár. 

Verebecske. 

Esőben ázó

Hóban fázó

lelkecske.

Tollai közt

napdárdát dob

a tikkasztó nyár

s ő már

egy csepp vízzel 

az "íze nincs ízzel"

beéri.

Éhét csillapítja

naponta egy morzsa,

és szótlan

tűri amit sorsa

rá mért.

Nem zúg haragja

nem jajong hangja

ügyet se vet rá senki.

Ki venné észre

ha meghalna?

II.

Pipacs.

egy szál pipacs.

Törzse nincs, se ága

csak szára, meg virága

s gyökere,

mi gyönge

kapasza a léthez,

de mi köze az

egészhez?

Egy fuvallnyi szellő

mi naponként eljő

néki orkán.

S élte oly rövid, semmi,

és nem is tud hol

megpihenni.

Hangja nincs 

se csókja, se könnye,

se illata, se íze

csak közönye.

Egy kis "lelke-nincs" virág.

olyan, mint ez a világ.

III.

Kopott ember 

a lét horizontján

A húsa mint ázott kender

lóg a csontján.

Aszott, 

és elhagyott.

Üstökét idő

keze markolja 

ajkát a halál csókolja.

Elárvult,

egy baráttól elárult 

hitében elájult

agg úr.

H. Jackson Brown

      " Tanulj meg csendben maradni."       

Biblia

De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.” 

(Ézsaiás 40:31)

Reményik Sándor: Egymás helyett

Van egy barátom, végzetesen más, 

És végzetesen mégis egy velem. 

Én végigálmodom az álmait, 

Ő végigéli az én életem.   

Ő helyettem is él, szenved, szeret, 

Lángol, lendül, hevül, harcol, nevet, 

Gyermek is, bajnok is, ember is a gáton. 

Én benne eltemetett vágyaim 

Hazajáró lobogását látom.   

De néha őt kísérti egy-egy álom: 

Mennybe törő és földbe temetett, 

Álom, amelynek folytatása 

Csak bennem, az én lelkemben lehet. 

Azt én nevelem, azt a gyökeret. 

Titkos virágként világra hozom, 

Nap felé fordítom a szirmait, 

S égre festem egy halvány hajnalon.   

Van egy barátom, végzetesen más, 

És végzetesen mégis egy velem, 

Barátságunkban épp ez a varázs. 

Én benne élem égig magamat, 

Ő bennem álmodja magát az égig.   

Ha találkozunk egy más csillagon: 

Szerepeinket talán kicserélik.

Rákos Sándor: Áldassék a verő kéz

lásd Uram 

esteledik 

bennem és körülöttem 

nő az Öreg sötétség 

de szívem félelme 

fiatal marad 

válni készül 

tőlem a világ 

válni készülök 

a világtól 

akkor hát miért féltem 

oly vadul magamat 

te bölcs rendelésed tán 

célod van még velem 

azért rettegtetsz 

élni rettegtetőm 

rettegéseimmel 

vagyok előtted kedves 

az üres kezűt 

könnyen útra bocsátod 

nem vered félelemmel 

de kire sokat bíztál 

s valamit is még 

át nem adott  

annak a szólítástól 

reszketve félnie kell 

öreg mesterként 

pálcát suhogtatsz 

így juhászítván 

vásott nebulót 

szívünkbe félni 

halált ültettél 

megyünk sietve 

míg lábunk alól 

ki nem fogy az út 

hála hát a 

félelemért is 

ha művünk így 

előbb kész 

bármennyire 

fáj is verése 

áldassék érte 

a verő kéz   

Verő László: Talán

Talán marad utánam egy fa, 

Talán marad egy ház, 

Talán nevem is megmarad, 

Talán egy gondolatom élhet tovább, 

Talán jószívvel gondol valaki rám.   

Talán ha elmegyek, 

Egy könnycsepp is születik, 

Talán…   

Fodor Ákos: Ecce Homo

állva szomszédos 

pellengéreken: m é l y e n 

megvetjük egymást

Fodor Ákos: Basho-hommage

Virágom szirmán 

Vízcsepp: pillanat-gyémánt! 

Most gazdag vagyok.   

Trausch Liza: Gazdag és Lázár

 "Volt pedig egy gazdag ember... és volt egy Lázár nevű koldus." 

Lukács 16,1a, 2a (Lk 16,19-31)  

A gazdag és Lázár történetében az igerész két teljes életrajzot ír le. Általában olyan életrajzokat olvasunk, amik a halálig tartanak. Ebben a részben három vers a földről tudósít, kilenc pedig az azután valókról. A gazdagnak minden sikerült, semmi rosszat nem mond róla a Biblia. Vigadozott, bíborba, patyolatba öltözött. Lázárnak nem volt senkije, éhes, beteg, fekélyekkel teli ember volt. Az Ige a két végletet tárja elénk, a legrosszabbat és a legjobbat, ami létezik. Ha megkérdeznének, melyik életet választanád, mit felelnél? Tudod-e, hogy mennyivel értékesebb az örökkévalóság? A függöny lemegy, mind a két ember meghal. Vajon mi van a függöny mögött? Meghalt a koldus, és meghalt a gazdag is. Amire mi azt mondjuk, hogy elaludt, arra a Biblia azt mondja, hogy felébredt. A gazdag felnyitotta szemeit valahol, amiről itt, a földön azt hitte, hogy nincs. A bűnesetnél az első emberről azt mondja a Biblia: "És megnyilatkoztak mindkettőjüknek szemei" (1Móz 3,7). Tulajdonképpen bezáródtak szemeik, nem látták már a kerten átmenő Istent, csak szavát hallották. De magukat mezítelennek látták, és megszületett az átkos "én". Amikor odaérsz, hogy felnyitod szemeid, látod, hogy minden valóság, mégpedig örökké valóság! A gazdag a pokolban kínokban lévén látja az üdvözülteket. A kínban lát, érez, emlékezik. Mondja, hogy van öt testvérem. Azt szeretné, ha a halottak közül elmenne valaki a testvéreihez. De nincs lehetőség! A távolság áthidalhatatlan. Ma még van egy híd, egy szál kereszt. Ma még átmehetsz rajta! Ha véget ér az életed, ez a híd nincs többé számodra.     

Forrás: Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből

Hajnal Anna: Álmodtam?

Álmodtam? 

már előző éjjel is vártál 

valamely parkban valamely fánál: 

fát a parkot az órát elfeledtem 

de hova lettél? és hova lettem?   

Álmodtam? 

ma éjszaka mellettem álltál 

kettő voltam és kettő voltál 

némán fogtam mind a négy kezedet 

némán fogtad mind a négy kezemet 

hol egyedet hol másikod kérdem: 

hol egyemet hol másikomat kérded: 

melyiked lehetett 

melyikem lehetett 

aki szerettél? 

aki szerettelek?

Rákos Sándor: Jelenések könyve

Hallok nagy zúgást, mintha támadó szél 

szárnya verdesne lélegzéseimben; 

delelő Napnál hevesebben éget 

homlokomon a perzselő igazság.   

Évet, hónapot, hetet, napot, órát 

kérlelhetetlen serpenyőbe gyűjtök: 

súllyal mérem az ember tetteit, 

latolgatom a jó és rossz gyümölcsét.   

Régenvolt prófétáknak őstudását 

őrzi a lelkem, akik népükért látásokat 

láttak — el nem pihent 

életük tüzes ösztökéje.   

Mert én a dalt nem buta citerán 

tanultam, se nem unaloműzésből, 

belőlem a világ szíve beszél; 

én kimondom, ami benne vajúdik.   

Szidás nem riaszt, nem ront meg dicséret, 

a kísértő csalétket visszahányom — 

nagyobb és erősebb az mindeneknél, 

aki a lélek súgásait hallja!

Gál Sándor: mélység

ahogy megremeg a kéz s az emlékezet 

a visszafelé táguló egyszer-volt világ 

feltüremkedik a homályló mélyből 

– tavaszi földből a tavalyi dáliák 

s amit eltemetettnek véltünk-hittünk 

zöldre vált bennünk s növeszt ágat 

levelet bont és lobbant virág-tüzet 

s kigyúlnak a magas égi tájak

Gál Sándor: májusi hullámzás

a hullámzó májusi messzeségben 

visszatérnek az egykori hangok 

rigó szól és tücsök cirpel 

fölé kondulnak a déli harangok 

szinte láthatóvá válik az ének 

ahogy a füvek selymét megérinti 

mondhatóvá tárul a mondhatatlan 

a történet önmagát teremti 

s a mindenség mögött a tömör egész 

törvény sors ami részünkké lett 

bejárhatatlan századok sora 

a volt-élet és a nem-lesz-élet