2021. augusztus 16., hétfő

Visky András: Augustinus - apokrifok


A mélységből kiáltunk hozzád 

Uraknak Ura, akinek a szívét betölti a lényed áradó ragyogása 
és irántad való teljes szeretetre törekszik, 
vajon eljut-e a felebarát szeretetéig? 
Vajon nem a legtökéletesebb magányosság helyét fogja-e megkeresni, 
hogy szerelmében maradéktalanul elmerüljön, 
és teljes szívéből, teljes lelkéből, minden erejéből 
téged szeressen, fölemelkedve hozzád? 

Szegények nincstelen királya, Megváltónk, aki a legkisebbek szolgálatára teszi fel az életét, 
és nem tanácskozva testtel és vérrel elmegy az elesettség legvégső határáig, 
és önmagát a végsőkig megtagadva az esendőt maga fölé emeli, 
és közösséget vállal az elveszettel,
magára veszi az elkeseredettek reménytelenségét, 
mert önmagánál, aki maga is szeretetre szorul, 
jobban szereti felebarátját, 
aki már önmaga szeretetére sem képes — 

az az ember vajon eljut-e a féltőn szerető Isten szeretetéig? 

Vajon nem önmagát szereti-e csupán a magányosságban élő, 
amikor kivonul a puszta helyekre? 

Vajon nem önmagát szereti-e csupán a felebarátért fáradozó, 
aki szeretetét a másikban akarja megvalósulni látni? 

Odafent vagy a legmagasabb helyeken, 
Te tőlünk mindenben különböző Legszentebb, 
fénnyel és méltósággal, dicsőséggel és fennséggel ékes — 
a mélységből kiáltunk hozzád, Urunk. 

Elfoglaltad a legutolsó helyet, 
Te hozzánk mindenben hasonlító Legszentebb, 
alászálltál az Atya közelségéből, hogy megismerjük a veled való lakozás 
üdvösségét — 
a mélységből kiáltunk hozzád, Urunk. 

Egyedül tebenned nyugodhat meg a mi lelkünk, emberré lett Megváltó, 
aki eljövendő vagy, noha már közénk jöttél, 
hogy magadhoz vedd a Tőled távol élőket — 
a mélységből kiáltunk hozzád, Urunk. 

Elrejtőztél a gyöngeségben 

Amiképpen meghal a régi, mint a földbe rejtett gabonamag, 
hogy új legyen, zsenge és fogyatkozás nélküli, 
tekintetre kedves és túláradó, — 

Ugyanúgy előbb régi lettél miérettünk, 
Te mindig új, 
magadra öltötted az ideiglenességet, 
Te örökkévaló, 
Megmutatkoztál nekünk, 
Te kifakadt Ige. 

Elrejtőztél az emberi testben és növekedtél, 
Aki növekedést adó vagy, 
tanultál az eljöveteledet hirdető bölcsek lábainál, 
Aki magad vagy a bölcsesség, 
ember gyermekévé lettél a romlandó test ruhájában, 
Aki mindeneknek atyja vagy, 
kitaszított lettél, szakadatlan vándor, 
Aki otthona vagy a világmindenségnek, 
teremtmény lettél a sötétségben járó teremtmények között, 
Aki a teremtő világosság vagy. 

Mert istenséged Istentől pillanatra el nem szakadt, 
bár földig rombolta benned a halál az embert, 
és megsemmisítette benned a könyörületesség az Istent, 

Hogy a mélység torkát elrekeszd előlünk, gyilkosaid elől. 

Felemelkedtél a harmadik napon, 
romolhatatlan testedet a romlás sebeivel megjelölted, 
hogy felismerjünk, Feltámadott Bárány, 

akik a szív egyszerűségében szeretünk Téged, 
akik életünk egészével szólítunk téged, 
akik nevünket nevedbe rejtettük, 

Hogy szerelmedtől többé el ne szakadjunk, az idők legvégéig.

2021. augusztus 14., szombat

Pilinszky János: [ Bajvivás volt itt...]




Bajvivás volt itt: az ifjú Minden 
keresztüldöfte Titok-dárdával 
az én szívemben a halál szívét, 
ám él a szívem és él az Isten.

Pilinszky János: [ Ezentúl nincsen senki élő...]

Ezentúl nincsen senki élő, 
ki megosztozhatna veled 
abban az egyszeri csodában, 
hogy pillantásod és hajad van, 
arcod, meleged és kezed. 
Úgy vagyunk, mint az állatok 
kik összebújva megmerednek.   

Fecske Csaba: Tapló a fán

megjöttél ma is 
mint minden nap 
kérés nélkül de nem ellenemre 
bár el sose mentél 
csak rejtőzködsz és előbukkansz 
olyan természetességgel 
mint eső után a nap 
a sors váratlan és talán 
meg sem érdemelt ajándéka ez 
feloldozó kegyelem 
hamvas öröm látom évek rongálta 
egykor szép arcodat vadvízként 
megcsillanó szemedet 
amelyen a mezők rajta felejtették 
színüket lepkeként angyalok rajzanak körötted 
a fényesség áthatolhatatlan ködében 
mindig hozol valamit alászállsz 
az idő vak tárnáiba elrejtett elfelejtett kincsekért 
bocsáss meg én 
élve felejtettelek élősködök rajtad 
mint tapló a fán 

Villányi László: nálunk éjszakázik

Látni, mondani, megnyílni, hallani, hinni, felemelni, 
munkálkodni, üdvözülni, szeretni, fáradni, ismerni, 
cselekedni, örülni — Jézus legfontosabb igéi. Vannak-e 
fontosabb igék? 

Nem kell néznünk az órát, egyre közelebb röpköd 
udvarunkon a rozsdafarkú, esteledik. Boldogító 
a tudat: nálunk éjszakázik. 

Diót szüretel a fakopáncs; leveri csőrével, s kibontja 
héjából; akárha egy tibeti szerzetes a bölcsességet. 

Mikor is volt, amikor élethiányban szenvedtél? 

Már csak kétszáz tizenötöt kell aludnod, s virul a kert 
szélére gondolt vérmogyoró, Carmen vérborbolya, 
vérszilva, kékszakáll, cserszömörce, puszpáng, 
mályva, gyöngyvirágcserje, illatos lonc, rózsalonc, 
szárnyas kecskerágó, kikeleti bangita, aranyvessző, 
seprűzanót, pompás jezsámen. 

2021. augusztus 12., csütörtök

Izsó Zita: Egy




Vannak ezek a pillanatok, amikor 
semminek nem tudnál jobb helyet. 
Talán az elhelyezkedésen múlik minden, 
olyan, mintha az asztalból nőtt volna ki 
a toll, pohár, állólámpa, monitor, 
a kertből a csap, a kútból a vödör 
és mintha márványból lenne minden, 
és egyszerre láthatóvá válna 
a belső összefüggés, a keringés, 
ami összeköti a szerveket 
mintha egy kőtömbből lenne kifaragva a világ 
és te is annyira össze vagy kötve mindennel, 
hogy még azt is elfogadod, ha most mondja meg, 
nem szeret, 
és ilyenkor fekszel le a legnyugodtabban, mert tudod, 
hogy ha nem ébredsz fel, nem marad utánad hiány 
a világ olyan 
mint az ujjainkkal széthúzott gaz, 
ahogy kilépünk belőle, összezár.

Izsó Zita: Kalkutta

                         Vanessa Loureirónak 

Kezdetben nem volt semmink. 
Temetni kezdtük a menthetetlen, 
halva született felnőtteket. 
Aztán néhány lázmérővel kezdtünk el gyógyítani, 
gyógyszerünk nem volt, de valahogy jelezni kellett, 
hogy a kezünkben tartjuk a dolgokat. 

A városban ki akartak tüntetni minket, 
mi pedig próbáltuk magyarázni, 
hogy nem vagyunk különbek, mint a többi, 
csak hagytuk, hogy átsöpörjön rajtunk valami, 
ahogy az első sírás, 
ami szabaddá teszi az újszülöttek légutait, 

egyre könnyebbek lettünk, 
a halottak mellé temettünk mindent, ami korábban a miénk volt, 
minden túldíszített ruhát, eladhatatlan ékszert, 
letagadhatatlan bűnt, ki nem mondott gondolatot, 

már nem őrzünk magunkban mást, 
csak a te fényed melegét, Uram, 
mint a lapos szikla, amire órákon át sütött a nap, 
mert te vagy a forrás, 
mi pedig a rég összetört lázmérőből szétszaladó higany, 
aminek minden cseppje visszatükrözi arcodat. 

Izsó Zita: Tizenegy

Soha nem voltak még egymáshoz ennyire közel. 
Nem beszéltek, 
mégsem csodálkoztak, 
hogy értik egymás gondolatait. 
Olyanok voltak, mint ugyanannak a halottnak 
a kioperált szervei, 
amik nemsokára távol kerülnek egymástól, 
hogy új embereket éltessenek tovább. 

Mert biztosak voltak benne, hogy meghalt. 
Látták, ahogy előrebukik a feje. 
Látták, hogy vége van. 
Mint villámhárítón az elektromosság, 
futott bennük végig újra és újra a kétely, 
amitől meg akarták védeni a másikat. 

Később arra gondoltak, 
hogy sokkal könnyebb lesz az életük, 
ha hazamennek, 
és úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna. 

De aztán, 
mint halászokat a vízbe a túltelített háló, 
rántotta be őket a valóságba a felismerés, 

hogy mindannyiunkban van egy üres sír, 
ahova azt temettük, akiről elhittük, 
ha elfelejtjük, nem létezik. 

2021. augusztus 10., kedd

Gyökössy Endre




„ A csönd az Isten otthona.” 

Sebestény-Jáger Orsolya: Emmaus

(Lk 24)

A térképen nem találod már.
Elrejtőzött, mint fény a lombokon,
árnyékos alkonyon hűs homokba írva,
csak szívek rejtekén követheted nyomon.

De mellénk lép ma is, hogy mindvégig kísérjen,
Ki kenyérben nyújtva végül önmagát,
mert éhező szívünk asztalához ül le,
hogy morzsányi hiteddel átéld a csodát.

Báger Gusztáv: Feloldozás

Váratlan vendég, betoppan hirtelen, 
leveszi lelkünkről a terhet. 
Annyira meglepődünk, elfelejtünk félni. 
Nincs dolgunk semmi, 
épp csak lemondunk saját igazunkról. 
Ekkor nyújtja át, 
mit sose mertünk kérni.

Falcsik Mari: Döntés

én eztán már csak élni fogok — harcnak elég az is: 
megtalálni a bujkáló nap véletlen foltjait 
ami magához szelídíti a húsba vetett 
végzetében mindinkább háborgó maradék életet 

én eztán már csak azt figyelem ahogyan reggelig 
az éj hatalmas zenéje: csönd följebb emelkedik 
míg a nyomában emberi zaj fakad fel alant 
a négyemeletnyi szakadékból s eléri partomat 

én eztán többé nem tervezek aggódni sem fogok 
hogy hű kutyám a kürtő falán s a sárga csillagok 
az ismerős esetleges kép egyben nem marad 
ahogy alászálló napjainkkal pereg a vakolat 

én eztán csak a virágoknak ha időt szentelek 
másnak ami nem szemlélődés vagy ami nem gyerek 
mert ez minden ami közel még: csönd gyerek virág 
amiben valami több sejlik mint elhagyandó világ

2021. augusztus 4., szerda

Dobai Lili: A költészetről




általában nem kell 
gondolni semmit és valamit 
sem ahhoz hogy verset lehessen olvasni 
vagy írni szavak kellenek hozzá jó 
sok különféle szó amiket összerak a 
gondolat vagy félbehagy tovább 
gondolásra a költészetről lehet 
vélekedni mindenféle és bármiféle 
módon de egy vers élvezetéhez nem 
kell vélemény csupán hagyni a 
hatást elengedettnek lenni a 
szavak zsongására a költészet nem 
kér és nem követel egy 
vers azonban lakot vehet otthont 
találhat a szívben úgy hogy 
nem mered útjára engedni többé a 
költészetet nem lehet megvenni 
mert értéke felbecsülhetetlen 
még ha úgy tűnik értéktelen 
akkor is akkor sem 
tudhatod nem menti-e majd meg 
egy verssor vagy egy versből odavillanó 
szó egyszer majd váratlanul az 
életed   

Kalász Orsolya: A világot jelentő kezek

Mikor megérintjük egymást, 
a bőrön 
mintha tenyérnyi színpad nyílna, 
reflektor is a kiáradó hő 
meleg fénykörébe 
lép az, ami lélek, 
de se nem a tiéd, se nem az enyém, 
csakis egymásban 
fokozható önmagunk. 
Tudni, hogy így van és nem félni, 
miközben bőrünk kockáztat, 
ez a világot jelentő kockázat. 
Tudni, hogy így van és nem félni, 
nekünk a vihar szeme, 
a legendás egyszemű csönd, 
a lelkismeret nélküli csönd, 
mély és meghitt, 
tehát egy tó is, fölé 
eget emelek kezedből és úszom, 
ahogy csak erővel bírom 
tükrözött felhői közt.

2021. augusztus 1., vasárnap

Áprily Lajos: Templom




Szóltam: Uram, az én imám merész, 
a templom-ívük keskeny és nyomott. 
És szólt az Úr: Fiam, légy építész, 
magadnak építs bátor templomot.