A mélységből kiáltunk hozzád
Uraknak Ura, akinek a szívét betölti a lényed áradó ragyogása
és irántad való teljes szeretetre törekszik,
vajon eljut-e a felebarát szeretetéig?
Vajon nem a legtökéletesebb magányosság helyét fogja-e megkeresni,
hogy szerelmében maradéktalanul elmerüljön,
és teljes szívéből, teljes lelkéből, minden erejéből
téged szeressen, fölemelkedve hozzád?
Szegények nincstelen királya, Megváltónk, aki a legkisebbek szolgálatára teszi fel az életét,
és nem tanácskozva testtel és vérrel elmegy az elesettség legvégső határáig,
és önmagát a végsőkig megtagadva az esendőt maga fölé emeli,
és közösséget vállal az elveszettel,
magára veszi az elkeseredettek reménytelenségét,
mert önmagánál, aki maga is szeretetre szorul,
jobban szereti felebarátját,
aki már önmaga szeretetére sem képes —
az az ember vajon eljut-e a féltőn szerető Isten szeretetéig?
Vajon nem önmagát szereti-e csupán a magányosságban élő,
amikor kivonul a puszta helyekre?
Vajon nem önmagát szereti-e csupán a felebarátért fáradozó,
aki szeretetét a másikban akarja megvalósulni látni?
Odafent vagy a legmagasabb helyeken,
Te tőlünk mindenben különböző Legszentebb,
fénnyel és méltósággal, dicsőséggel és fennséggel ékes —
a mélységből kiáltunk hozzád, Urunk.
Elfoglaltad a legutolsó helyet,
Te hozzánk mindenben hasonlító Legszentebb,
alászálltál az Atya közelségéből, hogy megismerjük a veled való lakozás
üdvösségét —
a mélységből kiáltunk hozzád, Urunk.
Egyedül tebenned nyugodhat meg a mi lelkünk, emberré lett Megváltó,
aki eljövendő vagy, noha már közénk jöttél,
hogy magadhoz vedd a Tőled távol élőket —
a mélységből kiáltunk hozzád, Urunk.
Elrejtőztél a gyöngeségben
Amiképpen meghal a régi, mint a földbe rejtett gabonamag,
hogy új legyen, zsenge és fogyatkozás nélküli,
tekintetre kedves és túláradó, —
Ugyanúgy előbb régi lettél miérettünk,
Te mindig új,
magadra öltötted az ideiglenességet,
Te örökkévaló,
Megmutatkoztál nekünk,
Te kifakadt Ige.
Elrejtőztél az emberi testben és növekedtél,
Aki növekedést adó vagy,
tanultál az eljöveteledet hirdető bölcsek lábainál,
Aki magad vagy a bölcsesség,
ember gyermekévé lettél a romlandó test ruhájában,
Aki mindeneknek atyja vagy,
kitaszított lettél, szakadatlan vándor,
Aki otthona vagy a világmindenségnek,
teremtmény lettél a sötétségben járó teremtmények között,
Aki a teremtő világosság vagy.
Mert istenséged Istentől pillanatra el nem szakadt,
bár földig rombolta benned a halál az embert,
és megsemmisítette benned a könyörületesség az Istent,
Hogy a mélység torkát elrekeszd előlünk, gyilkosaid elől.
Felemelkedtél a harmadik napon,
romolhatatlan testedet a romlás sebeivel megjelölted,
hogy felismerjünk, Feltámadott Bárány,
akik a szív egyszerűségében szeretünk Téged,
akik életünk egészével szólítunk téged,
akik nevünket nevedbe rejtettük,
Hogy szerelmedtől többé el ne szakadjunk, az idők legvégéig.
