Gyurkovics Tibor: Ne sírj!

Tudod, 

hogy mind meghal az ember. 

Ki kell bírni, ha szeretünk, ha nem. 

Van, ami megtörténik egyszer, 

van, ami sohasem.

Weöres Sándor: Őszi melódia

Hüvös és öreg az este. 

Remeg a venyige teste. 

Elhull a szüreti ének. 

Kuckóba bujnak a vének. 

Ködben a templom dombja, 

villog a torony gombja, 

gyors záporok sötéten 

szaladnak át a réten. 

Elhull a nyári ének, 

elbujnak már a vének, 

hüvös az árny, az este, 

csörög a cserje teste. 

Az ember szíve kivásik. 

Egyik nyár, akár a másik. 

Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég. 

Lyukas és fagyos az emlék. 

A fákon piros láz van. 

Lányok sírnak a házban. 

Hol a szádról a festék? 

kékre csipik az esték. 

Mindegy, hogy rég, vagy nem-rég, 

nem marad semmi emlék, 

az ember szíve vásik, 

egyik nyár, mint a másik. 

Megcsörren a cserje kontya. 

Kolompol az ősz kolompja. 

A dér a kökényt megeste. 

Hüvös és öreg az este.

Juhász Gyula: Zene

David Garrett

***

Az ember, amíg fiatal, erős, 

Úgy véli, hogy egész nagy zenekar 

Van a szívében, kürtök és dobok, 

Hegedűk, hárfák, csellók, fuvolák 

És mind az élet örömét, a szépség, 

A jóság és igazság himnuszát 

Ujjongják viharozva és vidáman. 

Nem veszi észre, hogy a jó zenészek 

Lassacskán szépen elhallgatnak és 

Elszöknek egyenkint egy más vidékre. 

Nem veszi észre, hogy fekete posztó 

Jön a dobokra és hogy elrekednek 

A trombiták s a száguldó ütem 

Mindegyre lassúbb. Mígnem egy napon 

Magában áll az utolsó zenész 

S tört hangszerén egy hang sír elhalón 

Mintegy segítségért kiáltva égre, 

Majd csak susog és elnémul örökre 

A bánat.   

Képes Géza: A Bartók Béla-tanulócsoport tagjainak

Az élet néha ízetlen, fanyar, 

sőt sokszor keserű is - 

De rádvillan egy mosoly - felkavar 

s oldódik a keserű íz; 

elég egyetlen mozdulat, 

tekintet - egy szó, semmi több 

s örülsz már... Pár pillanatra csak? 

De ez a pillanat - örök.   

Rab Zsuzsa: Vasárnapi vigasztaló

Másképp magad nem védheted — 

szeresd meg ellenségedet: 

kongó szobád kazánfalát, 

a sokfelé tört éjszakát, 

tikkasztó Halálvölgyedet: 

a társnélküli ünnepet. 

Ha mint polip-kar, fojtogat, 

add meg neki lágy torkodat, 

szorítsd szívedre, úgy öleld, 

s ellágyul, ölni elfelejt.   

Meg kell magadat védened — 

szeresd meg ellenségedet: 

hűvös gyűretlen vánkosod, 

az őgyelgő vasárnapot. 

Meg lehet szokni azt nagyon: 

az egy-csészét az asztalon, 

az egyszem lámpa fénykörét — 

világot rajzolhat köréd.   

Gyűrűző, tengermélyi csend. 

Rég a telefonod se cseng. 

Mit bámulod? Jó lenne-e, 

ha most vadul fölzengene, 

s zuhintana szívedre, mint 

pörölyt, valami szörnyű hírt?   

Szeresd meg ellenségedet: 

örök-nyitott bőröndödet, 

repülőterek tenyerét — 

hol felhajít, hol nyúl feléd — 

a sínzengést, a szállodát, 

a ma kék, holnap zöld szobát,   

hideg és tiszta csendedet — 

szeresd meg ellenségedet, 

ha torkod markolássza is, 

de oltalom, de bástya is, 

hol arcodat levetheted, 

homlokodat leejtheted, 

hol nem kell szégyellned magad: 

mondd csak, mondd! Tanú nem marad.   

Meg kell magadat védened. 

Meg kell magadat védened.

A nap gondolata

Ha Isten valamit megtagad tőlünk, vagy valamitől távol tart, az épp olyan isteni vezetés, mint amikor megenged valamit, amikor megnyit számunkra egy utat. Minden bezárt ajtó, minden olyan lehetőség, amit nem kapunk meg, minden olyan hívás, ami nem érkezik, legalább annyira Isten vezetése, mint az, amit megad.   

Battai Detre István: check out

Néztem, ahogy távolodsz. 

A reptérre vezető aszfaltúton 

befoltozott repedések 

és a zötyögésen átszűrődő szívdobogás. 

Mintha egyenlően elosztott kátyúkon át 

utaznánk. 

Ágoston azt írja, hogy ha minden elnémul, 

akkor hallhatod Istent. 

Friss hó ropogását, liftaknák zúgását, 

a hidegben konzerválódik a póz. 

Amiben elváltunk, 

ahogyan én 

fordulok el először. 

Csend van, a tavasz előtti feltámadásé. 

Egy kis halál a szád szélén. 

Végigfutok a repedéseken, 

amiket magam mögött hagytunk. 

Battai Detre István: Itt ragadt birtokjelzések

A kalaptartón felejtett 

töviskoszorút nem vetted észre, 

pedig hetek óta ott van. 

A kilincsért nyúltál, 

ahogyan varjak rugaszkodnak el 

a földtől, elegánsan, 

a közeledő villamos elől. 

Ez a sínpár  – 

ahogyan az összes 

párhuzamos, 

széttart vagy összeér, 

attól függ, a szoba 

melyik pontjából nézem. 

A Moszkva térre 

képzelem magunkat. 

Vagy inkább a teret, körénk. 

Mérnöki műhiba, 

de ott sokszor olyan, 

mintha nem lenne idő. 

Ha nem mondok semmit, 

nincs, amire ne válaszolj. 

Körbebetonozott fák agóniája. 

Van bálnadal, méhtánc, 

én meg már kifogytam a hogyanokból. 

Ingrid Sjöstrand: Mikor sötétedni kezd

Mikor sötétedni kezd, 

akkor jó sétálni. 

Járom az utcát, 

belesek az ablakokon. 

Az emberek odabenn 

úgy mozognak az ablak mögött, 

mint halak az akváriumban, 

ha felgyújtjuk benne a lámpát.     

Mikor egész sötét lesz,

jó beúszni 

a saját akváriumomba. 

Valaki mondja: Szervusz. 

Hol jártál? 

És felelek: Csak úgy sétáltam.     

És arra gondolok, hogy most én is 

hal vagyok a kivilágított tartályban, 

és azokra gondolok, akik belesnek, 

akiknek nincs fénytartályuk, 

ahol melegedjenek. 

Mind a rókákra és a nyulakra, 

és otthontalan macskákra 

és emberekre.         

Rab Zsuzsa: Jön majd

Jön majd a jó öregség. 

Nagykendős nyári esték,  

Megőrzött sárga vásznak, 

Tej és kenyér. Alázat.  

Csöndes borozgatások. 

Szekrényben motozgatások.  

Örökbefogadott macskák. 

Szédelgő, nagy szabadság.  

Arc: sárga, ráncos alma. 

Poros tükrök nyugalma.  

Mosolygó, szép halottak. 

Vagy élnek még? Kopognak.  

Régi, holdfényben úszó 

kisváros. Hegedűszó…  

Lét és nemlét határa. 

Tabletták. Kamilla-pára.  

Kényelmes-puhára vásott 

öreg ruhák, szokások.  

Jön majd a jó öregség…  

Idő! Kegyelmet! 

Ne add! Ne hagyd! Ne engedd!  

Láttam már öregasszony 

föltakart, 

letarolt, 

iszonyú testét!

Földeáki-Horváth Anna: Relativitás

A kövérnek fáj a hája,  

Soványnak sír a bordája.  

Magánya fáj magtalannak,  

Családja a csalárd papnak.  

Vágynék látni, szól a vak,  

A látó meg tapogat.   

Szegénynek fáj nincstelenség,  

Gazdagnak nincs kincse elég.  

Öregember élni akar:  

Bár lehetnék még fiatal!  

Ifjú pedig kesereg,  

Hogy miért nem öregebb!   

Mindig arra vágyunk, mi nincs.  

Kívánságunk ezer bilincs.  

Mi nekem jó, neked teher,  

Igazságot ki dönthet el?  

Megítélni bizony bajos,  

Mert itt minden viszonylagos.

Kosztolányi Dezső: Csomagold be mind...

Csomagold be mind, ami volt, ami régen 

volt, ami édes, mind csomagold be, 

ami több, mint játék, szerelem, több, mint 

élet is, a kincseim csomagold be, 

régi szavam, az aranyt, kevélyen 

lengő rímeim, melyekkel magasan 

röpültem a többi fölött s ékes igéim, 

mind-mind csomagold a batyúba, 

abba, amit hoztam s hagyd az úton másnak, 

hogy hősi-igazul járjak egyedül, 

egyszerű ember az egyszerű földön 

s meztelenül legyek, amint megszülettem, 

meztelenül legyek, amint meghalok.  

Nyugtalanok az én reggeleim és éjjel 

hatalmas hang kiabál újra belőlem. 

Ruhátlan és hústalan zúg el a lelkem, 

nem illik hozzá az ifjúi parádé. 

Ugyse soká tart már számomra e földi 

vándorlás, tiz évig, vagy húsz évig, aztán 

elromlik a test, mely zárja hüvelyében

lelkemet és egészen lélek leszek. Adj hát 

vetkőzni most erőt, érezni e kevés 

időre magamat s a világot, te nagy 

igazság, szeretet s még nagyobb igazság, 

fájdalom. Te adj a szememre könnyet, 

mert könny nélkül én nem-látó vak vagyok.

Révész Szilvia: Mit teszel, ha nem szeretnek?

    

„Vetélytársa is sokat bosszantotta őt, hogy felingerelje…” (1Sám.1:6)     

Ismered azt az érzést, hogy valaki nem szeret, és fogalmad sincs miért? Nem bántottad meg, nem tettél semmi rosszat ellene, ő mégis folyton érezteti, hogy valami nincs rendben veled. Talán azt is megpróbáltad, hogy tisztázd vele a dolgokat, s még az is lehet, hogy ez csak rontott a helyzeten, további bonyodalmakat szült. Az is fájdalmas, ha valaki átnéz rajtad, semmibe veszi a jelenléted, elutasítja a közeledésedet. De még nehezebb, ha az ellenérzéseinek hangot is ad, és aktívan nehezíti meg az életedet.  

Hogyan reagálsz, ha nem szeretnek, ha elutasítanak, piszkálnak, bosszantanak?  

Hogyan reagálsz, amikor valaki olyan van a közeledben, aki sikeresebb, ügyesebb, népszerűbb, szebb nálad - olyan, akinek megvan az az áldás, amire te régóta vársz?  

Az ember ösztönös válasza a harag, az irigység, féltékenység vagy az elutasítottság, visszavonulás, netán a magyarázkodás. Mert nehéz közömbösnek maradni, ha igazságtalanság ér, nehéz megérteni, hogy miért nem mi, miért a másik…  

Anna meddő volt. Régóta vágyott egy gyermekre, de Isten bezárta a méhét. Asszonytársának, Peninnának voltak gyermekei, ami önmagában nem lehetett könnyű Annának. Vetélytársa ráadásul bosszantotta is őt. Nem érte be azzal, hogy a másik eleve alulmaradt az összevetésben, mindent megtett azért, hogy megnehezítse, megkeserítse az életét. Hogy felingerelje. Talán a te Peninnádat is zavarja, hogy a nyugalmad zavarja, a számára ismeretlen békességed, reménységed. Talán ő arra vágyik, ami neked van, ami meglehet nem egy anyagiakban mérhető, kézzel fogható érték, hanem a szív elrejtette kincse. Talán ő se tudja, hogy ez készteti arra, hogy felingereljen. Talán egész más áll a háttérben. De nem is az a lényeg, hogy mi az indok, van-e a helyzetre magyarázat. A kérdés az, hogy te mit teszel, hogyan reagálsz ebben a helyzetben?  

Megharagszol, visszatámadsz, véded magad? Megszomorodsz, bezárkózol, visszavonulsz? Gyötrődsz a dolgon, próbálsz a kedvében járni, küzdesz a szeretetéért? Vagy ahogy Anna is tette: imádkozol?

 Imádság:     

Uram, te látod a helyzetemet. Látod azt a keserűséget, fájdalmat, amit ez az ember nekem okoz. Látod, hogy tehetetlen vagyok ebben a helyzetben. Bocsásd meg, ha rosszul reagáltam. Szeretném most átadni neked ezt az embert. Áldd meg őt, és Annához hasonlóan emlékezz meg rólam is ma!  

Sebestény-Jáger Orsolya: Hazafelé

Eliramlottak az évek, 

mint a hajnali gyors az ablak alatt, 

mint megárvult háztetőről szállnak el 

ősszel az útra kéredzkedő madarak. 

És számolgatnánk időnk visszatekintve, 

de markunkból mindez csöndesen kipereg, 

mint áttetsző homokóra mélyén 

a súlytalan lehulló homokszemek. 

S én mégis remélem: az utat 

egykor aranybarnán szegélyező fák, 

egészen a csillagokig visznek,  

s azután, majd hazavisznek Hozzád.

Mesterházi Mónika Könnyű, nehéz, könnyű

Könnyű úgy tapintatosnak lenni, 

ha az egész egyáltalán nem érdekel.  

Könnyű úgy nem faggatózni, 

ha nem vagyok kíváncsi senkire.  

Könnyű úgy nem beleszólni mások életébe,  

ha mások életéről semmit nem gondolok. 

Ha csak annyit gondolok az életükről,  

amennyit mondanak, amennyit mutatnak. 

Könnyű úgy elfogulatlannak lenni, 

ha megvagyok nélkülük, ha  

mindenkit fel tudok címkézni.   

Igen. Tapintatlan voltál, faggatóztál, 

beleszóltál, elfogultan. Gondoltál róla 

valamit, és mondtad. Én meg igyekeztem 

keveset mutatni. Az volt a mélypont, 

felnőttkorom legelején. Aztán évekig 

titkolóztam. A részleteket nem ismerted,  

teljes féltékenységeddel mégis  

tudtad az egészet. Jobban, mint bárki más. 

Rossz helyre tájoltad, mintha tőled 

vennék el valamit. Ezért tompítotam,  

miattad is, nemcsak önvédelemből. Később 

egyre kevésbé.                           

                                             Aztán a sötét év, 

közös kétségbeesésünkben 

mind többet beszéltünk.  

Szerettél és szerettelek, és talán 

soha nem mondtuk ki, soha nem 

léptük át félszegség korlátait. 

És amikor ott feküdtél, ki tudja, milyen 

tudatállapotban, csővel a szádban, 

akkor is csak úgy mondtam: szeretünk.   

És soha nem felelhetsz már semmit,  

csak a hirtelen hiányoddal, az elvett 

figyelmeddel, elmozdított tanúm.  

*  

De: máshogy se könnyű. Nem ez az egy 

ellentét van. Bár te ebben éltél.  

Ha fontos, az a nehéz. Akkor is 

csak tehetetlen kívülálló lehetsz,  

mert a másik ember sohasem a tiéd. 

A tapintat pedig nem hazugság. 

 Életem második felében, amikor élt 

az izzás, ahol a féltékenység értelmezhető,  

ezeket tanultam meg, mostanra teljesen  

fölöslegesen, hiszen itt maradtam 

idegenek közt bemutatkozni,  

egyre kérgesebben, egyre kevésbé  

a körömön belül, ahol megvagyok 

nélkületek, és ezekről emlékezetből beszélek.  

Így aztán most már könnyű nekem is.