Petőcz András: Zárójelek

(" Egészen könnyű játékos lebegés. 

Ahogy végigheveredik ágyamon. 

Egészen könnyű játékos remegés. 

Ahogy végigsimítja testemet.") Különös hangokat adunk. - Különös furcsa hangokat. - Valaki 

nevet. - Valaki sír. - Valaki a felhők fölölt repül. -

                                Hallod a csendet? 

Ez itt harmónia?                                                  Ez itt nyugalom? 

                             Valaki végleg elbúcsúzott? 

(Uram adj néki békességet. 

Uram adj néki biztonságot. 

Uram bocsásd meg az én bűneimet. 

Uram bocsásd meg a mi vétkeinket. 

Uram könyörülj rajtunk.

Uram fogadd el tőlünk az áldozatot. 

Uram fogadd el tőlünk ezt a különös furcsa áldozatot. 

Uram szólitsd meg a fiaidat. 

Uram üdvözöld gyermekeidet. 

Uram mutasd meg kezeid hatalmát. 

Uram mutasd meg nagyságodat. 

Uram hirdesd ki az igéidet. 

Uram fordítsd el tőlünk e keserű poharat) 

(UramIsten bocsásd meg vakmerőségemet. 

                   bocsásd meg bűnömet. 

                   elfogadom a Te döntésedet. 

                   nem lázadok akaratod ellen. 

                   fordítsd hát el ezt a keserű poharat.) 

(Egészen különös lebegés. 

Köd és különös hangok. 

Milyen megfoghatatlanul könnyű itt minden. 

És milyen megfoghatatlanul nehéz. 

Valami távoli emlékeket. 

Valamiféle emlékeket idéz. 

Milyen kellemes nyugalom. 

Micsoda igazi nyugalom. 

Sűrű fekete fátyol borít. 

Megfogom lassan a kezedet. 

Nem létező felhőkezedet: 

Sűrű fehérlő fátyol borít. 

Úttalan utakon elindulok. 

Micsoda fény! 

Micsoda hatalmas fény! 

Megtalállak majd errefelé. Uram?) 

                                           (És ha arra? 

                                            És ha arra indulok?) 

(A halál az egy szomorú szürkűlő szoba. 

Félénk magányos merevedés. 

Mindenféle csatától idegen. 

Minden hazugságtól idegen. 

Végrehajtott sterilizáció. 

Létező sterilizáció. 

Kérdőjelek. Idézőjelek. 

Zárójelek. Jelek? 

Megbomlik minden. 

Bekövetkezik a nyelvrontás. 

A vers már régen nem a mai állapotokat tükrözi. 

Mindig másról beszél. 

És mindig nagyon egykedvűen. 

Szó nélkül. Lehajtott fejjel.) 

                                                     (Istenem fordítsd el tőlem a keserű poharat.) 

(Egy üres szobában valaki. 

Valaki vár. 

Vár és figyel. 

Én vagyok az utolsó áldozat. 

Belépnek a fegyveresek. 

Betoppannak és fenyegetőzni kezdenek. 

Ők az igazi magakelletők. 

Ők az igazi újjászületés. 

Lehanyatlanak és felnevetnek. 

Felnevetnek és lehanyatlanak. 

Kezük a magasba lendül. 

Lebegés. 

Különös lebegés. 

Istenem fordítsd el tőlem a keserű poharat.)

William Blake: Hópehely

Bolyongtam egy téli havas reggelen. 

Kértem a hópehelyt - játsszék velem; 

Ő játszott, s egy vízcsepp maradt a helyén, 

- Gazember! - kiáltott utánam a tél.     

Petra-Szabó Gizella fordítása

Ágai Ágnes: Lelkiismeret

Gyönge pillanataidban légy erős, 

erős óráidban gyöngülj el, 

valld be, ha reszketsz, 

és szívedben lüktet a vér, 

ha szemhéjadat könnyek feszítik, 

sírj, kiálts, panaszkodj, 

ne zárd palackba a fájdalmadat.     

Szenvedj hangosan, dörömbölj, 

a néma kín méregként megöl, 

ne játszd a bátrat, 

ess el, ha löknek, 

és ha feltápászkodsz, 

ne mondd, hogy semmiség! 

A fegyelem rabruháját vesd le, 

légy anyaszült, 

vállald csapzott, megroggyant magad, 

és üvölts, ahogy a torkodon kifér!

Joseph Von Eichendorff

" Uram, nem panaszkodom, szívem csendes. 

De adj erőt, hogy el tudjam viselni, amit nem akarok!" 

Rákos Sándor: Ember

Ember vagyok: simogatásra 

termett kezem páros virága;   

ember vagyok: vándorlásokra 

termett lábam két szomszéd-bokra;   

ember vagyok: fülem meghallja itt 

az évek fölmorajló titkait;   

ember vagyok: szemem sugarán 

parány és végtelen suhan át;   

ember vagyok: szívem árad-apad, 

épít s leront vad hullámtornyokat;   

ember vagyok: pokol s a menny 

hullámzik rejtekeimen;   

ember vagyok: meghalok majdan – 

ez büntetésem és jutalmam.   

Alexandra Burke: Hallelujah

Alexandra Burke: Hallelujah 

Túrmezei Erzsébet: A legnagyobb

A legnagyobb művészet tudod e mi? 

Derűs szívvel megöregedni. 

Tenni akarnál, s tétlen maradni. 

Igazad van mégis hallgatni. 

Soha nem lenni reményvesztett 

csendben hordozni a keresztet. 

Irigység nélkül nézni másra, 

Ki útját tetterősen járja. 

Kezed letenni az öledbe, 

S hagyni, hogy gondod más viselje. 

Hol segítettél régen, 

bevallani alázattal, szépen, 

hogy arra most már nincs erőd, 

Nem vagy olyan mint azelőtt...

Reményik Sándor: Hallgat

Hallgat. 

Hallgat néha hosszú órákon át. 

Akár a kő. 

Akár a fa. 

Akár a hó. 

Akár a hóvirág. 

Hallgat. 

Én e hallgatás irígye vagyok. 

Bár nyugtalanít ez a hallgatás 

Néha. 

Mert hátha befelenőtt panaszok, 

Megkövült jajok, elhalt sóhajok, 

Fínom kéreggel, fedezett sebek, 

Alig kinyílt apró virágfejek, 

Szorongó, örök, nagy-nagy aggodalmak 

Lappangnak kő, fa, hó, hallgatás alatt. 

Én azt hiszem, hogy ismerem. 

És mégsem ismerem. 

És ma sem tudom, miért hallgatag. 

Csak e hallgatás irígye vagyok. 

Azután szégyellem, 

Jaj, nagyon szégyellem, 

Mindíg, amikor szemben ül velem, 

Fecsegésben szétszórom magamat, 

Hogy szóltam, szóltam, szólnivaló nélkül, 

Aprópénzként elszórtam magamat. 

Ő ült, és hallgatott, 

S mint foghatatlan súlyt 

Éreztem lelkében az aranyat.

Jules Superville: Imádság az ismeretlenhez

Lám, azon kapom magamat, hogy hozzád intézem szavam 

én Istenem, aki azt sem tudom még, hogy vagy-e, 

és suttogó templomaid nyelvét nem értem, 

nézem az oltárokat, házad boltíveit, 

mint aki egyszerűn: ,,Íme fa -- mondja -- íme kő, 

ezek itt román oszlopok, annak a szentnek hiányzik az orra, 

s idebent is, mint odakint, csupa emberi nyomorúság.'' 

Mise alatt lesütöm a szemem, de letérdelni nem tudok. 

Mintha hagynám, hogy a vihar elhúzzon a fejem fölött, 

s hogy másra ne gondoljak, meg nem állom. 

Bár úgy töltöttem volna életem, hogy mindig másra gondolok, 

ez a más, ez is én vagyok, talán ez az igazi lényem. 

Ide menekülök, s itt vagy talán Te is, 

mindig e vonzó messzeségben vágytam élni, 

a jelen pillanat ajándék s hasznomra fordítani sose tudtam, 

nyitját nem ismerem, forgatom erre-arra, 

bonyolult szerkezetét járásra bírnom sose sikerült. 

Nem hiszek benned, Istenem, mégis szeretnék beszélni veled; 

a csillagokkal is beszéltem, pedig tudom, hogy élettelenek, 

s a legszerényebb állatokkal is, pedig tudtam, hogy nem felelnek 

s a fákkal is, bár ha nem járna szél, némák volnának, mint a sír. 

Magammal is beszéltem, pedig nem tudom biztosan, hogy vagyok-e. 

Nem tudom, hogy meghallod-e imánkat, a miénket, emberekét, 

és hogy szívesen hallod-e, ha hallod, 

hogy van-e, mint nekünk, szíved, mely mindig retteg, mindig résen áll, 

s van-e éber füled a különféle híreket figyelni. 

Nem tudom, szeretsz-e ide lenézni, 

mégis szeretném eszedbe idézni ezt a bolygót, a Földet, 

virágaival, kavicsaival, kertjeivel, házaival 

Mind a többiekkel s velünk, akik tudjuk, hogy szenvedünk. 

Szeretnék késedelem nélkül szólni hozzád alázatos emberi szavaimmal, 

mert most mindegyikünk meg kell hogy kísértse a teljes lehetetlent, 

még ha egyéb se vagy, tízezer év előtti fuvalom csak, 

sodró kezdősebesség, vagy maradandó szomorúság, 

mely a szférákat dallamukra máig forgatja még. 

Szeretném, orca nélkül létező és talán reménytelen Istenem, 

figyelmed, annyi kóbor ég között, az emberekre vonni, 

kiknek nincs már nyugalmuk e planétán. 

Figyelj rám, sürgős a dolog, elcsüggednek lassan mindannyian, 

s a vének közt az ifjakat már nem ismerni meg maholnap. 

Minden reggel azt kérdezik szorongva, nem az öldöklés kezdetére keltek-e, 

a vérnek, a kínnak, a könnynek 

furcsa osztogatóit készítik mindenütt, 

azt kérdezik, nem rejtenek-e már fegyvereket a búzatáblák. 

Elmúlott volna az az idő, mikor még törődtél az emberekkel, 

más világokba hívnak talán, tanácskozásra orvost, 

ki azt se tudja, hova kapjon, s betegei soha kihalnak? 

Figyelj rám, egy ember vagyok a többi sok közt, 

testünkben jól érzi magát a lélek, nem akar megszökni belőle 

valami bombarobbanásban, 

szelíd cirógatás, titkos hízelkedés nekünk ő. 

Engedj még úgy lélegzenünk, hogy ne kelljen új mérgeken tűnődnünk, 

engedd úgy néznünk a gyermekeinket, hogy ne gondoljunk 

folyton a halálra. 

A mi szívünk nem a csatáké és nem a tábornokoké. 

Hadd kóboroljunk erre-arra, mint kolompszavával a nyáj, 

és nyomában a tej szaga a kövér fű szagával elvegyül. 

Ó ha vagy, Istenem, tekints le ránk, 

pihenj meg köztünk, jöjj, a Föld olyan szép fáival, 

folyóival, tavaival, hogy azt hinné az ember, 

hogy egy kicsit sajnálod is. 

ram, ne engedd el füled mellett továbbra is szavunkat, 

s ne haragudj reám, amiért így tegeződöm veled 

s ily kurtán-furcsán egyszerűn beszélek, 

de semmiben sem hinnék oly kevéssé, mint egy olyan Istenben, aki zsarnok; 

s jobban ki tudod fejezni magad villámodnál a hajlékony füvekkel, 

patakok tárt szemével s a kisgyerekek játékaival, 

amitől bízvást téged vallanak még a tengerek és a hegyláncok is. 

nem haragudhatsz meg reám, mert ami a szívemen, az a számon, 

és eltűnődöm, ahogy telik tőlem, az emberen és létén, 

oly nyíltan, mint amilyen nyílt a Föld s a forgó évszakok 

(s te magad is talán, bár leckéid nem ismerem). 

Vannak mentségeim, tűrd el gyarló fondorkodásaim, 

olyan sok minden készül alattomban ellenünk, 

bármit tegyünk is, egyre rettegünk, hogy így lepnek meg készületlenül, 

mint a bikát: mi történik, nem érti, 

a vágóhidra vezetik, nem tudja, hova baktat, 

s épp mielőtt a halálos csapás a homlokára sújt, 

éhét bőgi szegény, konokul legelni szeretne, 

de mi történt velük ma reggel, hogy vértől lucskos kötényeikben

mind vele akarnak törődni?   

Rónay György fordítása

Böszörményi Zoltán: A vers

Mondd a verset, hogy belélegezhetővé váljék a valóság. 

A vers nem a hamis képzelet, a vers az igazi. Meg lehet 

tapogatni, rugdosni, szagolni, nézni, hálni lehet vele. 

A vers nem az esztétika vetülete egy síkidomon, hanem 

maga az esztétika, a mindig újraszülető forradalom. 

A vers a Tér, melyben az Idő az anyaggal kézen fogva jár. 

A vers az ősanyag, a tanúság arra, hogy vagyunk. 

(A vers nélkül, látod, senki sem vagyunk.) 

A vers az anyag szívdobogása, szívdobogásunk a vers. 

Ő a megismerés, az időben feldarabolt jelen, a kaland, 

a szeretkezés, a lábunkra felhúzott zokni, a vers a hóesés. 

A vers a felszabadításáról szól, önmagad szabadítod 

fel önmagad alól, a téged minduntalan leigázó valóságból. 

A vers a csend, az eldördülő ágyúban a golyó.

Nemes Nagy Ágnes: Együgyű vers

Már nem tudom, szeretlek-e, 

hangzik, ahogy hangzik, 

és ha belepusztulok is, vállalom. 

Olyan vagy már, mint a körmöm feketéje, 

vagy a legszebb napom a múlt héten, 

a reggeli sietősség, a vetetlen hagyott ágy, 

a mindennapi munka, a hazaérkezés, 

a fáradtság, a pihentető, testbarna kávéillat, 

a kiteregetett, tiszta ruhák, 

egy Lara Fabian-dal, a ma esti 

szomorúságom, és örömöm is egyben, 

az utcalámpák remegő fényhálói az este testén, 

a könyv, amit előveszek, lapozok, leteszek, 

a néhány gondosan szertedobált versjegyzet-gombóc, 

– átlépkedni fölöttük körültekintően, 

hogy nehogy eltévedjek nélküled 

a háromszorhármas szoba-konyha szegtől 

szegig számítható szegletei között –, 

a bitter vörös-fekete íze, a cigarettafüst kék lebegése, 

a gázégő boldog lobogása, a vacsora öröme, 

az ölelés melege, a szeretés, 

a csillagok éjféli, féltékeny szögesdrót-hallgatása, 

a lefekvés ideje, az imára kulcsolt 

kezek, a jóéjt-jóreggelt és ami közte van, 

és folytathatnám abbahagyhatatlanul 

vagy kezdhetném akár elölről, 

életfogytiglan és tovább, 

nem lenne vége. 

Ilyen vagy már s így valahogy 

magamat sem tudom szeretni nélküled, 

hangzik, ahogy hangzik, 

és ha belepusztulok is, viselem. 

Csak megszoktam, hogy levegőt kell vennem, 

hogy naponta arrébb kell tennem ezt-azt, 

mert helyére már sehogy se tudom, 

sok volt a félreértés, a tévedés, a költözés, a szívcsere, 

gyorsan változtak a fény-, és szemviszonyok, 

mert bele kell nyugodnom, amibe nem lehet, 

hogy lassan eltelik ez a nap is, 

ahogy az élet vele, nélküled. 

Mert lehetsz már a körmöm feketéje, 

a napi munkám része, a tiszta ruhasuhogás, 

a könyv, a versjegyzet, az örömöm, 

a szomorúságom, az édeskeserű íz, a tömjénem, 

a szeretés utáni drótháló-némaság, 

a csillagzó, holdaláfutásos éj, az álmom, i m a, 

benne lehetsz már mindenben, 

ha én kívüle vagyok, szem- és szívtanú, 

ha nem vagy itt, ha nem rólunk szól 

a vers, a nap, az éj, az élet, az egész, vagy ha rólunk, 

mégis külön-beszéd, hangzik, ahogy hangzik, 

és ha belepusztulsz is, kimondom. 

Ilyen vagyok már, te ilyenné tettél, 

én ilyenné szerettelek, 

ilyen hétköznapivá, így-feledtelek, 

mint a villanyt szokás égve 

hagyni, leoltani, majd felkapcsolni újra, 

mintha tudnánk élni napfény nélkül, 

mintha segítene bármi is, hogy ne juss eszembe, 

hogy szüntelen számba vegyem: szeretlek-e, 

mint ahogy most is, 

mindörökké. 

Ámen.   

Tóth István: „ Nincsemberek ”

„ A beteg így válaszolt neki: Uram nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe. Amíg én odaérek, más lép be előttem. Jézus ezt mondta neki: Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj!”  (János ev. 5:7-8)              

          Számomra mindig érdekes volt ez a történet. Van egy 38 éve beteg ember, akinek „nincs embere”. Számodra elképzelhető ez? Ott fekszik egy beteg, aki olyan betegségben szenved, hogy ágyhoz kötött, ebből kifolyólag gyenge, erőtlen. Nem a betegségében kételkedek, hanem sokkal inkább a látásában. A lelki látásában. Sokakban kérdés, hogy Jézus miért pont hozzá lép oda, és miért csak őt gyógyítja meg. Talán – és mondom, csak talán –azért, mert ez az ember annyira meg van keseredve betegségében, hogy nem veszi észre a mellette lévő segítséget. Mert kérdezem én, a harmincnyolc év alatt ki adott neki enni, ki tette tisztába, ki segítette a tisztálkodásában?           

          Mennyire nem vesszük észre, mennyire természetes a mellettünk lévő segítség. Anyukám egész életében nagymamám mellett volt, mégis de sokszor kapta meg: -Mert amikor kell, nem segítesz. Anyósom egy jó éve gondozza éjjel-nappal, súlyos demenciában lévő édesanyját, akit nem lehet egyedül hagyni. Mégis sokszor úgy néz rá az édesanyja a betegsége miatt, mint egy ellenségre.  

           Ahogy öregszik az ember, ahogy egyre betegebb lesz, úgy kezdi nem észre venni a mellette lévő segítséget, és jut el oda: nincs emberem. A közelség már természetes lesz, a segítség már megszokott, az hogy ott vannak mellette, már mindennapi. Mennyire fel tudja őrölni az embert az a tudat: hiába segítek, úgysem veszik észre. Hiába teszek meg bármit, úgyse jó. Mindenben van valami hiba, van valami kifogás. Nincs emberem - azt hallod. Hány ilyen szülő-gyermek kapcsolat van, ahol az idős szülőnek természetes a mellette lévő gyermeke, aki semmit sem segít, bezzeg a távolban lévő minden héten felhívja telefonon. Mennyi fájdalom. Hány olyan házasság van, ahol a felek ott vannak egymásnak, segítik egymást, mégis jön a mondat: Nekem mindent egyedül kell csinálnom! Ők a „nincsemberek”. Az észre nem vett segítségek. A néma hősök. Akik (lelkileg) szenvedve segítenek.           

         Jézus odalép a fekvő beteghez és meggyógyítja. Visszaadja „életét”, visszaadja egészségét. Ebben a gyógyításban más is meggyógyul, másról is lekerül a teher. A „nincsember”-ről. Meggyógyul ő is, talán már ő is észrevehetővé válik.  Drága testvérem! Te észreveszed a melletted lévő segítséget? Esetleg te is egy „nincsember” vagy? Járjunk nyitott szemmel és vegyük észre a mellettünk élő segítségeket. 

 ***

Imádság:  Uram! Hadd vegyem észre, hogy van Istenem, aki ráadásul mindig mellém áll, gyakran emberi eszközein keresztül. Mutasd meg nekem azt is, hogy én mikor kinek lehetek embere! Ámen  

Forrás: Napi Ige és gondolat

        

Bella István: Nézz utánam!

Reggel, ha szemed kinyitod, nézz reám,
és nézz reám este, ha lehunyod,
engem nézz, mikor hó suhog,
mikor nyár érce csörgedez a fán.

Csak engem nézz, egyedül, igazán!
Első és utolsó mozdulatod
engem nézzen, mikor már szó vagyok,
s fut, fut velem világ fölött a szán.

Gyeplőim – napvilágpárhuzamosod –
éj-nap nyakába vetve, ellobog.
Trappol a fény. Árny dobban árny után.

A sötétség, mint földi ustorok.
De nézz utánam, s én visszafordulok,
átkelek újra érted az éjszakán.

Bella István: És mégis

Megalázva és meggyötörve, 

véres fejjel, széthasadt szájjal, 

szégyennel, hogy bújnék a földbe,

és mégis: csodával, csodával,

kéne már meghalni örökre,

angyali helyett emberi szárnnyal, 

– csak te szeress, ne hagyj a földben, 

támassz föl, egyetlen pillantással. 

Tudom: bűnös vagy, s bűnös én is, 

s mert bűneim javát megettem, 

holnap beomlik bennem az ég is, 

majd te éggé leszel fölöttem, 

Te, örök rög, fekete fény és 

Földnap, éltetsz felejthetetlen.

Biblia

" Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy..." 

Zsoltár 23. 4/a