2021. december 13., hétfő

Milan Rúfus: Ráncok

A mosoly is sebet váj 
a száj köré. Az álom gyöngéd ujjai, 
amikor este lezárják szemhéjunkat, 
a szem sarkába árkokat szántnak. 
A hegedű vékony húrokat feszít az arcra, 
mit várhatunk hát a doboktól? 
A vágtázó hadaktól, a felhőszakadástól?  

S ki irányítja mindezt? Régi lemezként 
ki forgatja az arcot? 
Ki helyezi a fáradt 
tűt szeretetteljesen 
a lemez barázdáiba, 
ki hallgatja így hangját urának…?

Tözsér Árpád fordítása

2021. december 12., vasárnap

Advent 2021

 



Advent harmadik vasárnapja.

Molnár Virág: Sebeink által gyógyultan




„ A nép, amely sötétségben jár, nagy világosságot lát. A halál árnyékának földjén lakókra világosság ragyog.” 
(Ézsaiás 9,1)     

         Adventi időszakra készülődve az egyik áruházban vásároltam négy darab adventi gyertyát. Lényegében egy gyertyakészleten belül volt a négy gyertya. Igyekeztem nagyon szép gyertyákat választani, mert nálunk, a gyülekezetekben már évek óta nincs adventi koszorú, hanem egy üveglapon állnak a gyertyák, amiket sorban meggyújtunk. Ahogy az egyik Hivatalban kibontottam a gyertya készletet, és ahogy beléptem velük a Gyülekezeti Terembe, elejtettem egy gyertyát. Láttam, hogy lett rajta egy kis sérülés, így úgy helyeztem el az üveglapra, hogy a gyülekezet ne a sérült oldalát lássa, hanem azt, amelyik hibátlan. Ha most a gyülekezet felől nézem a gyertyákat, látok négy darab nagyon szép, arany csillagokkal díszített gyertyát. Amikor azonban az úrasztala mögött állok, a sérülést látom.  

         Hálás vagyok az ügyetlenségemért, amiért elejtettem az egyik gyertyát. Akárhányszor ránézek a sérülésre, eszembe juttatja, hogy a mi életünk is ilyen, mint ez az elejtetett gyertya. Hiszen van egy része az életünknek, amit a körülöttünk lévők felé mutatunk, ami hibátlan, és szépen ragyog, mint a csillagos gyertyám ép oldala. És van az életünknek az a része, amit nem látnak mások, ami sérülésekkel van tele. Tele van kisebb-nagyobb karcolásokkal, sebekkel, zúzódásokkal, olyan dolgokkal, melyek nyomot hagytak bennünk. Együtt élünk velük, hordozzuk őket, és a következményeiket.  

         Advent idején, ahogyan a régi öregek nevezték, téli böjti időszakban, Ézsaiás próféciáján keresztül ragyog fel előttünk az Isten üzenete, és bátorít, bíztat bennünket arra, hogy Jézus Krisztusban világosság ragyog az életünkre! Hiszen Jézust azért küldte el az Isten emberi világunkba, hogy mi egészen bizonyosak legyünk arról, hogy az Úr olyan Istenünk, Aki tudja, és látja, hogy hol, miben sérültünk. Mi az, amit nehezen hordunk, ami miatt úgy élik sokan az életüket, mintha közben a halál árnyékának földjén járnának. Ami nem a szépen csillogó oldala a mindennapjainknak, hanem az, amit csak mi, és az Isten lát.  

         Ezért az Advent üzenete ma sem más, mint évezredekkel ezelőtt: Az Úr az Ő Egyszülött Fia világosságával kész beragyogni életünknek azt az oldalát, ahol a sebeinket, sérüléseinket hordozzuk, hogy szeretete, Lelke, és Igéje által meggyógyíthassa azokat.  

        Ne szégyelljük a sebeinket Istennek megmutatni, hogy szeretete által lelki világosságot, bűnbocsánatot, örök életet lássunk úgy, hogy mire eljön az Ünnep, nem a sebeinket, a sérüléseinket, hanem az áldásainkat számoljuk. 

Forrás: Napi Ige és gondolatok

Trausch Liza: Adventi ajtó




" Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek." 
Jelenések 3,20 

              Az ajtó egy különös valami. Elválaszt és összeköt. Az ember és Isten közötti ajtót azonnal a bűneset után az ember zárta be. Öltözött, bújt, magára zárta az ajtót. Milyen őszintén el lehetett volna még akkor mindent mondani az Úrnak. Hiszen ő kérdezett: " Avagy talán ettél a fáról, melytől tiltottalak?" (1Móz 3,11). Isten még kereste a kapcsolatot az emberrel, ő még zörgetett. Jól tudta, mi történt, mégis zörgetett. Az ember pedig hazugságaival, kifogásaival bezárta az ajtót. Azóta minden ember zárkózott, bizalmatlan, és ez teszi tönkre az életét. Vannak dolgok, amiket nem szeretnénk, hogy kiderüljenek. Ha beszélünk, sok minden világosságra jön. Inkább nem nyitom ki a számat. A bűneset után elkezdődött a képmutatás, ami azóta is tart. Aztán Isten is bezárta az ajtót. Az Éden ajtajába odaállította a Kérubokat. Megszűnt a közösség Istennel. Négyezer év zárt ajtók mögött! A négy adventi gyertya a négy évezredet jelképezi. Jönnek a próféták, hangzik az Ige, vannak kijelentések, ígéretek. De igazi mély kapcsolat nincsen. Nincs Atya! Nincs szeretet, nincs igazi öröm! Lehet így élni?! Kinyílik-e még egyszer ez az ajtó? Ki nyithatja ki? Aki vétkezett? Nem, Testvér - csak az Isten-ember, Aki Isten és ember. Az ő áldozata az Emberfiának áldozata. Ő mondja ki a döntő szót: " Elvégeztetett!" A templom kárpitja, a csukott ajtó a tetejétől az aljáig kettérepedt. Megnyílt az ajtó! Lehet bemenni. Tudsz-e örülni annak, hogy Jézus nevében mehetsz az Atyához? Jézus a testének kárpitján át megy az Atya elé. Bemutatja az áldozatot, és Isten megbékél az emberrel.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

2021. december 11., szombat

Pilinszky János: A madár és a lány

 







Jártatok már a világ partján? 
Miként a tengernek van partja, 
úgy van a világnak határa: 
tenger égbolt zúdul a partra. 
Innét indulnak a szelek, 
innét a kelő reggelek, 
és ide tér meg éjszakára 
a fűzfa árnya, nyírfa árnya.  

Olyan az ég itt, mint a tenger. 
Hol tiszta kék és mozdulatlan, 
mint óriás kerek tükörben 
fénylik benne a kora hajnal; 
hol meg szelektől viharos, 
villámló felhőkkel habos 
haragja a földekre árad, 
porba döntve a földi tájat.  

Élt itt valaha egy leány, 
elhagyatva a világ partján; 
akár a kelő nap, oly árva, 
akár a hunyó nap, oly halvány. 
Világ határán egymaga 
élt itt egy leány valaha, 
szomorú, szép és halavány 
magányos csillag, egy leány.  

Maga volt, hogy a nap felfénylett, 
és éjszaka, hogy szállt a hold, 
szobácskájában egyedül, 
álmában is csak maga volt. 
Hideg esőben át a réten 
árván futott, árván a szélben, 
s mert nem volt senki élő társa, 
örökös csönd volt házatája.  

Asztalkáján a gyertyaláng, 
az ablakán az éj maga, 
vele búsult a tányérkája, 
kése, kanala, pohara; 
s hogy vele együtt árva volt 
a kenyér, mibe harapott: 
mintha csak könnyeket törölne, 
mikor a morzsákat törölte...

Járt erre aztán egy madár, 
idejött a világ partjára, 
és megpillantotta a lányt, 
meglátta és szépnek találta. 
Háza előtt, az alkonyatban, 
kint ült a leány mozdulatlan, 
szótlan a világ peremén, 
magányos háza küszöbén.  

Levél se rezdült, ág se rebbent, 
a tükörsíma alkonyat, 
mint elhagyatott aranytócsa 
terűlt a síma ég alatt; 
minden kis porszem és füszál, 
darabka rög, parány bogár, 
az egész világ hallgatott. 
Nézte a lemenő napot.  

" Zöld levelekből, lágy mohából, 
puha füvekből fészket raktam, 
kibéleltem könnyű szelekkel, 
körülvettem kéklő magassal! 
Gyönyörű árvám, föl a magasba!" 
- hívta a lánykát, hogy vele lakna, 
hívta az árvát a madár. 
Szép volt, nagyon szép a leány.  

Szép volt a lány és szomorú, 
s a nyári égbolt, ha lehet, 
a levelek az ágakon, 
rög és bogár még csöndesebb, 
még csendesebb, hogy válaszolt, 
válasza olyan árva volt, 
oly árva volt szava a lánynak: 
" Nem mehetek, kicsi a házad! 
Nem mehetek, kicsi a házad!"  

S azontúl minden alkonyattal 
megjött és hívta a madár: 
" Gyere velem, föl a magasba, 
siess, siess, telik a nyár! 
Elmúlnak napok és egek, 
megjönnek a vizes szelek; 
elfogy aranya a világnak!"  

" Nem mehetek, kicsi a házad! 
Nem mehetek, kicsi a házad!"

" Siess, siess, közeledik már 
eső és szél, fagy és hideg, 
magad leszel, ha itt a tél, 
s ha szólanál is, nincs kinek! 
Akkorra én már messze szállok, 
fehér hó lepi a világot, 
befagynak mind a tengerek, 
világ végén a reggelek.  

Akkorra én már messze járok, 
sötét szobád bezárhatod. 
Meggyújtod majd kicsinyke lámpád, 
meggyújtod, aztán elfujod. 
Téli széllel, havas setéttel 
üzennél már, küldenél értem. 
Elsápaszt majd, tudom, a bánat."  

" Nem mehetek, kicsi a házad! 
Nem mehetek, kicsi a házad!"  

" Ma messze jártam, messze szálltam, 
porfelhőben sor szekeret, 
láttam vidám falusi népet 
ünnepi vásárra menet; 
tükrös huszárt, festett pojácát, 
ezerszínű szalagból sárkányt, 
bőgő dudát, hatalmas táncot, 
akácfa lombjaiból sátort;  

ha elmondhatnám, se hihetnéd, 
sikongató lányokat párban, 
tenger zsivajban lacikonyhát - 
el se hinnéd, mi mindent láttam! 
Mi mindent láttam! Közeledben 
sorra mégis mindet felejtem, 
mind a zajos, zöldlombos sátrat."  

" Nem mehetek, kicsi a házad! 
Nem mehetek, kicsi a házad!"  

" Fényes, magas toronyra leltem, 
egekig emelt a torony! 
Tengernyi földeket beláttam, 
túlláttam a világokon; 
csúcsáról el se képzeled, 
erdőket láttam, réteket. 
Hihettél volna óriásnak!..."  

" Nem mehetek, kicsi a házad! 
Nem mehetek, kicsi a házad!"

" Ma láttam árnyékom a porban,
maroknyi volt és reszketett,
csak annyi volt a hideg porban,
csak annyi, szinte elveszett!
Csak annyi volt, kicsiny faág,
ha karcolja az út porát:
Csak annyi volt félénk nyomom.
Nem mozdult léptemre a por.

Csak a szívem vert hevesen,
csak a szívem szomoruan,
az vert csupán, az lüktetett,
csak a szívem vert súlyosan.
Tengernyi porban vézna folt,
árnyékom olyan néma volt -
oly árva, mint a kis füszálnak..."

"...Nem mehetek, kicsi a házad!
Nem mehetek, kicsi a házad!"

" Csupasz a föld, hideg az égbolt, 
a föld halott, az ég halott. 
Nagy csendesség szállt a világra, 
hosszú éjek és rövid nappalok 
Fáradtak a falevelek, 
hullanak a falevelek, 
sötéten vándorol a szél, 
közel van, itt van már a tél!  

A madarak is messze szálltak, 
üres az erdő, fekete, 
zörög az erdő, el kell mennem, 
elmegyek én is messzire! 
Didergő szélvészek, fagyok 
elűznek engem is örökre, 
elűznek tőled mindörökre: 
mennem kell, nem maradhatok! 
Mennem kell, nem maradhatok!"  

Betette háza ajtaját, 
maga maradt a lány a házban, 
maga maradt, s hogy elaludt, 
árván aludt az éjszakában. 
Hallott távoli hangokat 
álmában, akkor felriadt, 
felébredt és ajtót nyitott. 
Künn hó és csönd és csillagok.

" Puha füvekből fészket raktam, 
lebontottam puha kis fészkem, 
lerontottam puha kis házam, 
puha házamat elcseréltem! 
Immáron minden csillagával 
egész égbolt én fészkem, házam!" 
- szólott szava az ég alól. 
De a madár nem volt sehol.  

Hangját szép nyári alkonyatban 
halljuk mi is a kert alatt; 
hívja a lányt, hívja az árvát, 
hívja a csöpp madárkahang. 
És hallja fű, hallgatja fa, 
s mintha gyönyörűt hallana: 
hogy "élt egyszer egy szép leány, 
világ végén egy árva lány".

2021. december 6., hétfő

Ágai Ágnes: Eszköztelen

Látod, csak szavakkal 
Handabandázom érted, 
Nincsen már fegyverem. 
Kelj fel és járj! Kiáltanám, 
De ezt már mondta valaki, 
Ha jól emlékezem.   

Horváth Imre: Ars poetica

I

A világot - mely tágasabb, mint hittem - 
hogy lehetne négy sorba tömörítnem? 
Mielőtt a munkába belevesznék, 
felmutatok tisztán egy porszemecskét.   

II   

Nem számít, hány X van már a nevem mellett! 
Higgyétek el, hogy nem számít az évszám! 
Csak az fontos, hogy feljebb avagy lejjebb 
léptem-e ama láthatatlan létrán.

2021. december 5., vasárnap

Advent 2021

 



Advent második vasárnapja.

2021. december 4., szombat

Szabó Lőrinc: Föld, erdő, isten - részlet -












XVI. 

Pilláim alatt összetört az álom 
s – szeretlek? nem szeretlek? – nem tudom már. 
Túlontúl bennem élsz, eleven álom, 
s szerelmedet elbírni nem tudom már. 

Gyűlölködve kiáltom: Idegen kéz, 
eressz! ne vezesd útam! megtagadlak! 
– Mégis, te formálsz ujjá, idegen kéz, 
s mindig erősebb vagy, ha megtagadlak. 

Nem tudom, mi történt… Talán az isten 
játszik velem s te vagy a fény szemében. 
Ha eldoblak: megjelenik az isten 
s nehéz harag hömpölyög nap-szemében.

Szabó Lőrinc: A törvénytelen szép

Ahogy repül az élet, évre év, 
egyre kevésbé tudom, mi a szép, 
egyre kevésbé értem magamat, 
hogy régen csak bizonyos arcokat 
hittem annak, csak ilyen vagy olyan 
szemet, szájat; mintha nem is magam 
ítéltem volna, hanem más, aki 
értelmetlenül válogatta ki 
a vonzót s rútat, s megszegényitett. 
Aztán elhagytam a törvényeket 
s most türelmesebb, gazdagabb vagyok: 
előre látom a pillanatot, 
mely olt vagy gyújt, s a lelket, jellemet, 
a belső formát. Milliméterek 
összhangja szabta, ki tessék, ki nem? 
Ma sok egyéb is; és a szerelem,
ahogy tanít idő s tapasztalat, 
egyre szebb lesz és titokzatosabb.   

Kosztolányi Dezső: Ha negyvenéves…

Ha negyvenéves elmúltál, egy éjjel, 
egyszer fölébredsz és aztán sokáig 
nem bírsz aludni. Nézed a szobádat 
ott a sötétben. Lassan eltünődöl 
ezen-azon. Fekszel, nyitott szemekkel, 
mint majd a sírban. Ez a forduló az, 
mikor az életed új útra tér. 
Csodálkozol, hogy föld és csillagok közt 
éltél. Eszedbe jut egy semmiség is. 
Babrálsz vele. Megúnod és elejted. 
Olykor egy-egy zajt hallasz künn az utcán. 
Minden zajról tudod, hogy mit jelent. 
Még bús se vagy. Csak józan és figyelmes. 
Majdnem nyugodt. Egyszerre fölsóhajtasz. 
A fal felé fordulsz. Megint elalszol.

2021. december 3., péntek

A nap gondolata




Isten országa nem álom, hanem valóság.

Vörös István: XX. zsoltár Áldáskívánások

1 Hallgasson meg téged a kőszikla, 
és nyíljon meg gondolataid előtt, 
szűrjék át a kavicsok, 
butaságod váljon humusszá, 
sötétséged fekete földdé, 
és hajtsanak belőle növények, 
de nemcsak ördögbogáncs, 
hanem árvalányhaj is. 
2 Küldjön néked segítséged 
az oszthatatlan, legyen egy része 
a tiéd, és a többi se legyen másé, 
úgy hogy elzárhassa előled. 
Persze te se rejtsd el azt a kis 
darabot, amit belőle kaptál. 
3 Emlékezzen meg rólad 
az örökkévaló akkor is, 
ha nem áldozol neki ételt, 
de még időt és gondolatot se sokat. 
Ne vegye közönyöd tagadásnak,
tagadásod ellenségességnek, 
félelmeid hitnek, hited hazugságnak. 
4 Csak azt ne várd, hogy minden 
kérésed teljesítse, 
de azt se, hogy látványosan elutasítsa 
valamelyiket, és hinni végre 
a dac hozzásegítsen. 
5 Ezek autókban bíznak, amazok 
számítógépekben, vagy csak 
egyszerűen egy játékállatban, 
mi elveszítjük bennük a bizalmunkat, 
csak magunk maradunk magunknak, 
és az már ő, az egy, a fél, a százezred, 
az oszthatatlan.

Weöres Sándor: A másik élet

Ez a másik, ez a világosabb 
suhanás nem adatik 
a nádszál-rengetegben 
s az ingatag  erdőn, 
amikor az ember már madár

és lemondott a külön pohárról 
túl az eszmélkedésen, 
a levegő tudása nélkül 
űrbemeriti szárnyait.

Weöres Sándor: Agónia

Ha meghalok, ki hal meg 
velem, helyettem? 
Azt, akiért aggódtam 
(nem tudom, én-e, más-e) 
valahol elvesztettem. 

Olyan sílányra sorvadt, 
olyan párába olvadt, 
se valaki, se senki,   
hogy akár él, akár hal, 
nem lehet észrevenni. 

De énné kényszerit majd 
a haldoklás állkapcsa, 
hogy magam holtát haljam, 
mert akiért aggódtam, 
már rég nincs jelen ottan.