Karaffa Gyula: Neked a vers

Félek. 

Mert Neked a vers csak szelíd fuvallat, 

mi ha érinti bőrödet 

ugyan kellemes, 

de könnyű pótolni mással. 

Lehet, hogy igazad van. 

Lehet, hogy igazad van? 

Minek is játszani a halállal, 

minek kiállni az időbe 

mikor villámok kergetőznek, 

fényes sorokat égetnek lázban 

s ha kedvük épp úgy tartja, 

eltűnnek oszlopban, fában, házban, 

s nyomukban csak pusztulás marad. 

Ilyenkor kéne, hogy itt légy velem! 

Ne akard, hogy egyedül kiálljak, 

mikor dörög s villámok cikáznak! 

Ne akard, hogy egyedül féljek, 

mikor piszkos színe van az égnek! 

Maradj velem!

Szabó Magda: A hanghoz

Hát szólsz megint? Azt hittem, néma lettél, 

vagy iszonyodol megszólítani. 

Hogy hívtalak! Hányszor! Míg telt erőmből, 

s beteg torkomból felsikoltani. 

Míg küzdöttem kétséggel és reménnyel, 

dúlt párnán hánykolódva, mindig ébren, 

s rezegtek tehetetlen ujjaim 

az éjszaka holdverte börtönében.  

Most szólsz, mikor már nem tudok felelni, 

mikor már semmit se tudok, 

s nyugodtan alszom, mert rettegni is, 

szenvedni is fáradt vagyok? 

Most, mikor nem nógatom az időt már, 

de engem nógatnak a hónapok, 

s nem hunyom le szemem, mikor eszembe jut, 

hová, mi felé ballagok?  

Mit mondjak? Hol a szó? Hol vagyok én? 

Költő vagyok? Ki emlékszik reám? 

Most szólsz? Hol van a jel, amit hagyok, 

hisz mindenki jelt hagy maga után, 

billing szőlő és koppanó dió, 

kavics és tollhullató madarak, csak én, 

csak én nem. Mért szólsz újra rám? 

Mit feleljek? A hangom elakad.  

Csak ríkatsz újra. Ég és föld között 

ugyan ki hallja meg? 

Csak villog ez a szilárd levegő 

s feszes folyók felett 

figyelik szálló mosolyuk 

a fellegek. 

Ki hallaná meg? Még a föld se, míg 

el nem temet.

Csoóri Sándor: Határtalanság

Még csak a fák szédülete nyűgöz le,
még csak a tavasz diadalmenete a dombon –
A teljes ég újjászületését nézem
közelről, mint a szemeid.

Még csak a nyers föld fekete pompája tárul
és szerelem helyett a bolyongás hatalma:
lehetetlen ösvények cserepein járunk,
lehetetlen felhőkön, kis fahidakon.

Nem kérdem én, ki akarja, hogy veled járjak
fák gótikus árnyán, a szél völgyeiben,
megyek csak, mint aki hangot hallott,
édes üzenetet a hajnal óráiban.

Tele van utakkal a föld, gyere, tévedjünk el;
kettőnk tévedéséből kihajt majd a szabadság,
mert a megszenvedett élet határtalan, mint minden út,
mint minden szó, melyet a szív bejár.

Gerevich András: Óda a New York-i metróhoz

Spanyolul beszéltek.     

 A lány félszemmel újságot olvasott,      

a srác a CD-manjét birizgálta,      

majd levette bakancsát,      

szellőzzenek a zsibbadt ujjak.      

Középen egy műanyag tálból      

csirkefalatokat mártogattak       

valami fekete szószba,       

kólázgattak.      

Leszállás előtt a lány       

kirúzsozta ajkát és megfésülködött,      

a fiú gyengéden átölelte.    

        

New York-i metró, második otthonunk!      

Nap mint nap órákra      

életünk motorja, kényelme és mocska vagy!      

Ismered titkainkat a világ minden nyelvén,      

arcunkat a bőr minden színében,      

zakatolunk és a méhedben születünk újjá amerikainak!      

Beszélgetések, olvasások, ölelések otthona,      

vigyél minden éjjel haza, mindig máshova -      

eltévednék nélküled!         

   

Egyszer egy újságot kaptam kölcsön      

egy idegentől, ne unatkozzak az úton,      

másnap egy fiatal srác ült le mellém       

és mesélte el többéves kapcsolatát.      

Nem hagy cserben a képzeletem sem,      

ábrándozni is szinte csak itt van időm,      

itt készülök fel randevúkra,      

és órákkal rá a csalódást is itt vezetem le       

     

New York-i metró, éjjeli sikló!      

A nap minden órájában kitárod ajtód a vándor előtt,      

rajtad aludtam hosszú múzeumi séták után,      

vagy mikor egész délután egy üzletet kerestem.      

Minden hajnalban hazáig ringatsz,      

magadba nyelsz, mint békát a kígyó,      

és gyomrodban mentesz ki,      

mikor felfalna a metropolisz.

Hajnal Anna: Ugyanaz?

Rossz vagyok? csupa hűtlenség, 

mint füst a szélben erre-arra 

úgy lengek át a napokon, 

nem várva semmi diadalra... 

Elernyedt minden akarat... 

s ha fáradt kezeimet nézem 

úgy érzem legjobb tétlenül, 

lanyhán túladni az egészen.  

Én megpróbáltam, s hittem is... 

hogy mit? valahol még derengnek 

lepkeszínek és sugarak... 

de olyan fáradtan kerengnek, 

oly messze már, hogy nevüket 

s tapintásukat elfeledtem... 

Ez lett volna az életem? 

de ki maradt itt én helyettem?  

Tapintom magam. Ugyanaz? 

Fej. Karok. Lábak. Mi szökött el,

 hogy üres a tapintható? 

magamtól mikor? ki lökött el? 

Hogy kicserélt egy pillanat, 

hogy lehet, hogy észre se vettem? 

Mindenki így él? vagy csak én, 

ily tudatlanul, meglepetten?  

Mindenki így él? hogy a fény 

fürdik csodálkozó szemében, 

és sokszor mondja azt, hogy: én, 

s maga se tudja, hogy az ében 

sötétben ki alszik el ágyán 

s ki ébred fel helyette reggel, 

kit visz előre könnyű lábán 

s hogy kit dicsérget énekekkel...  

aztán egyszerre, egy napon 

minthogyha meghalna a reggel, 

elsápad, elfoly vére mind 

s tántorog hangtalan sebekkel; 

minthogyha bennem hülne ki, 

úgy elalélt vele a szívem... 

ki halt meg akkor, ő? vagy én? 

s mikor volt? ki mondhatja híven?  

Ki felelhetne? Emberek, 

ti máskép éltek? biztosabban? 

valami hazátok csak van? 

a földön s a holnapi napban? 

valami biztos kéz csak fog, 

s lámpát gyujt nektek, hogyha féltek? 

...engem elejtett valaki... 

s már csak a zuhanásban élek.

Rákos Sándor: Pár fényes órát

fecskeszárnyvillanásnyi ideig még
fény maradj a szememben
nap hősugárzó korongoddal
még egy kicsit melengess engem

nem is nem is egy csorbítatlan őszt
hiszen az hosszú évszak
kegyetekből árnyéktalanul
pár fényes órát szeretnék csak

költözőmadárként lebegve
fürödnék a végső sugárban
s érezném amíg zuhanok
vállam fölött kinyílni szárnyam

Pilinszky János: Tilos csillagon

Én tiltott csillagon születtem, 

a partra űzve ballagok, 

az égi semmi habja elkap, 

játszik velem és visszadob.  

Nem is tudom, miért vezeklek? 

Itt minden szisszenő talány, 

ne fusson el, ki lenn a parton, 

e süppedt parton rámtalál.  

S ne félj te sem, ne fuss előlem, 

inkább csittítsd a szenvedést, 

csukott szemmel szoríts magadhoz, 

szoríts merészen, mint a kést.  

Légy vakmerő, itélj tiédnek, 

mint holtak lenn az éjszakát, 

vállad segítse gyenge vállam, 

magam már nem birom tovább!  

Én nem kivántam megszületni, 

a semmi szült és szoptatott, 

szeress sötéten és kegyetlen, 

mint halottját az itthagyott.  

Csáky Anna: Az őrzők

Levetkőznek halkan a kertben a fák, 

sok ezer levelet küldnek a széllel 

a didergő, száraz, sápadt füveknek, 

beterítve lágyan a hűlő földet, 

s a közelgő tél előtt tisztelegve. 

Lombgerebennel táncol az ember, 

hajtja a csóktalan szél kerekét, 

e fájdalom, jaj-dús nyikorgó dallam, 

a halk zizegés, bús, lágy-neszű hullás, 

a haldokló szépség most elbűvöli. 

Átsír a fákon az ősz, zúg jajongva, 

nem rémület, vész vagy riadó-zengés, 

nem a szél verése recsegő ágon, 

csak az évszak búcsúzik elesetten: 

tört fényű szemei félig lehunyva, 

aláfuttatva rozsdaszín erekkel. 

És mielőtt eldől e láz-teli végharc, 

keményet rúg még a dicső porondon, 

a lehulló lomb pedig betakarja, 

s kivont kardokkal őrzik, állva a fák, 

a tiszteletére épp levetkőzők.

Sebestény-Jáger Orsolya: Jeremiás

Vállamra vettem az igazság világát, 

legszentebb világát: a fénylőt. 

Te tetted rám, hogy magadhoz emelj, 

mint elhintett magból, az égig érőt. 

Rőt utak között pörölycsapás vagyok, 

házából elűzött, zord zarándok. 

Köröttem puszta. Fölöttem tűz. 

Már bennem lobbannak azok a lángok. 

S mint álmos anyagot formáltál kezeddel 

hűen hajolva a hiú anyaghoz, 

értő kezekkel tapasztva össze, 

hogy közeledni merjek a csillagokhoz. 

Így indulok. Vállamra véve jármodat, 

szavad Igéjét, szavad világát, 

mely mindörökkön át békességet ad 

és védőn világít – akár a fáklyák.

Fazekas Lajos: Visszatérés

Ha elfárad majd e szív - megáll, 

tavasz lesz akkor, ősz, vagy nyár? 

Elmegyek tőletek egy napon, 

holnap vagy később nem tudhatom. 

Életem átvillan az Időn, 

akár a csillag odafönn 

az éjben, az égi tengeren - 

A halál után mi lesz velem? 

Tudom, a szívem nem lesz virág, 

por leszek, mint a nagyapák; 

a csontjaimról lefeslenek 

az erős izmok, a kék erek, 

a homlokom újra síma lesz, 

csupa-csont-arcom üreges - 

a pusztulás elvégzi rajtam 

mester-munkáját irgalmatlan. 

De amit teszek - a dolgomban 

valami maradandó van, 

s  Ő, akit hiszek, ott vár reám 

az örök-születés hajnalán ...

Csoóri Sándor: Kalifornia ege alatt

          Törőcsik Irénnek és Jánosnak    

Hurrá, itt mindig nyár van! 

Egész évben forró a fű, forró a homok, 

s még tán a legyek is halhatatlanok, 

nem vonszolják magukat reumásan 

ragacsban, sárban. 

Jónapot, pálmák, tüzes kaktuszok, 

dacos növény-dinasztiák! 

Jónapot, kaliforniai ég! 

Az óceánnal éled mézesheteidet, 

s ha fölnézek rád, 

dorombolsz fölöttem, mint a macskák. 

Hajlottam feléd, futottam hozzád, 

akár a bujdosóink.

Hoztam összezúzott életem én is, 

gyolcs nélkül, remény nélkül, 

hoztam egy romló ország 

koronás roncsalékát. 

Körös-körül fullasztó városok,

könyökök, vállak, felhőkarcolók, fejek, 

millió csípő ringása összevissza,

egymásba csúszó, csontszínű terek 

s hajak a lámpaoszlopokon, a 

kirakat-dzsungel tükrei között, 

de itt a kizöldített sivatagban 

mellém állhat a Hold, 

s a Hold mellé meg egy tücsök. 

És most nekem elég is ennyi, 

mint szenteknek az egyszeregy, 

hogy az lehessek, aki voltam, 

mielőtt végleg más leszek. 

Bolond, kis altatóimat is 

eltemettem fekete ingben:

ne mások álmát álmodjam tovább a 

csillagokkal körülvett ringben. 

Idegen nyár, idegen ország – 

Itt legalább a magamé vagyok. 

Még szégyeneim is elférnek velem 

a fák kérge alatt s a röpülő homok 

hajában. El minden vereségem. 

S ha lélegzem itt: szótlanul imádkozom: 

áldassál, Föld, hazátlan messzeség, 

felejteni és élni akarok.

Csoóri Sándor: A meghasonlott évszak

Ősz van, nézd csak meg jól a bokrokat,   

               nem ugrál már alattuk rigó. 

Átlátni ágaik közt,   

               mint rommá lőtt házak falán. 

Sehol egy harsány szüret, kádkongatás, 

sehol egy nevettető, rekedtes csősztülök, 

csak zsibbadt gépzenék és rikácsolások a rádióból. 

A fecskék elmentek rég,   

               koporsókat vittek magukkal, 

mert ismét túl sok a halott körülöttünk, 

túl sok az anyaföldnek. Elmagányosodott, háborús 

kezek és lábak meredeztek elő a szemfedők alól – 

Úristen, mit kezdesz te a Délre 

vándorló kezekkel s koporsókkal? 

Évszak évszak után hasonlik meg   

               szemünk láttára önmagával. Rozsdás 

avar helyett rozsdás vasakba rugdalunk. 

Kószál az édes bánat az Adriától 

föl a Mátráig, a fölégetett erdőktől 

a sínylődő somfák övezetéig, de mi már   

               nem tudunk ennek a bánatnak nevet adni. 

A világ süketül s vakul. Egyre kevésbé kíváncsi   

               arra, ami vesztébe sodorhatja. 

Lépkedek fától fáig: bízhatom-e még bennük? 

S megremeg-e bőrük kezemtől, 

mint megszelídített csikóé? Vagy már 

csak rossz emlékeink ők is,   

               akár a múzeumokba behurcolt századok?

Szabó Katalin: Az igazán fontos emberek

        

      Az igazán fontos embereket nem mobiltelefonokról, csillogó autócsodákról, újságok vezércikkeiből ismerhetjük meg. Az igazán fontos emberekről nem szólnak riportok, neveiket sem ismerjük mindig. Csak mellettünk vannak..., elsuhannak az életünk lapjain át, és otthagynak maguk után néhány gondolatot, néhány mosolyt, néhány pontosan a legjobb időben érkezett biztatást.     

        Ők azok, akik mögötted álltak, mint beteg, vagy katonatársak. Betakargattak, szelíden, némán segítettek, amikor megköszönni se tudtad. Nem is vártak érte köszönetet. Ők azok, akiknek csupán egy-egy mondatára emlékszel, de amikor ezek a mondatok eszedbe jutnak, mindig elönt a meleg hála. Talán az arcukat sem tudod felidézni már, talán a hangjukat sem. Csak a lényüket, amely elkísér, és óvón körbevesz egész életen át. Fogódzol a jószándékukba amikor nincs semmi más fogódzó, megkapaszkodsz abba a leheletnyi emlékbe, aminek más csak az ízére emlékszel, de mégis oly erősen él benned, hogy onnan soha, senki ki nem törölheti már.     

        Az igazán fontos emberek nem is tudják, hogy mennyire fontosak. Soha nem is igyekeztek fontossá válni, csupán emberek maradtak embertelen helyzetekben, vagy csak szimplán nem fordították el a fejüket, amikor mindenki más azt tette. Az is lehet, hogy számukra te voltál a fontos, mert más senki sem volt, akivel jót tehettek volna, hiszen az igazán fontos emberek tudják: az élet egyik legnagyobb értelme, hogy örömet leljünk abban, ha adhatunk.     

De jó lenne megölelni őket, de jó lenne még egyszer találkozni velük, és elmondani: Köszönöm!     

De ők csak néznének értetlenül, hiszen mindez nekik teljesen természetes volt.   

Dr. Bölcskei Gusztáv

„ Vannak pillanatok, amikor a dolgok hirtelen leegyszerűsödnek, letisztulnak bennünk. Amikor világossá válik, mi a fontos, ki a fontos, hogyan is kellene élni. Milyen jó lenne, ha ehhez nem kellene egy autóbaleset, egy szörnyű diagnózis, valamilyen tragédia!” 

Charles D'Orléans: Rejtett bánat

Arról nem beszélek,  

csak gondolkodom,  

hogy nagyon-nagyon  

fáj bennem a lélek.     

Hogy keserűséget  

rejt a mosolyom:  

arról nem beszélek,  

csak gondolkodom.     

Sóhajt-fojtva élek -  

nem mutathatom  

tenger bánatom.  

Hogy belül mit érzek:  

arról nem beszélek.  

Baranyi Ferenc fordítása