Serfőző Simon: Onnan hallom

Hányszor kereslek! S szólongatásom 

hangodat hiába hívja. 

Bekiáltok magamba is. Onnan hallom: 

legbensőmből szólsz vissza.

Illyés Gyula: Mert szemben ülsz velem...

Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom 

s nincs mellette az enyém, 

ahogyan megszoktam a fotografiákon 

és előszobák tükörén;   

mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam 

látom az idő nyomait 

s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam; 

a szívem elfacsarodik.   

Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve 

s te akkor az vagy, ami ma: 

sose találkozunk! Egymást észre se véve, 

nem lelünk egymásra soha!   

Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már 

olyan, amilyen ma: fehér, 

lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál 

feküdni, ha leszáll az éj.   

Véletlen ennyi kell - esélyek milliárdja! - 

hogy minden idők végzetes 

egyetlen egyeként birjalak, azt kívánva, 

egyetlen egyedként szeress?   

Mert szemben ülsz - hol is? Míg én itt egymagamban 

nézek vissza és kérdezek 

mint a célzóra, ha a golyó visszapattan, 

sebet én kapok, éleset.   

Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már, 

csak egymás mellett, szorosan, 

mint a régi nyitott ülésen az utaspár, 

ha jéggel jött a szélroham.   

Üljünk mindvégig úgy, mint - emlékszel még, barátném? - 

akkor, repülve, szánon, ott, 

Sásdon, a hóviharban! tűrjem csak ostorát én, 

mellemre vonva homlokod.   

Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még, 

ha itt, vagy csillag-messze vagy, 

hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék, 

hogy megtaláljalak.

Balla D. Károly: Bemutatkozás

- Én az Ember vagyok - 

mondtam én, az Ember, 

de nem nyújtottam kezet.    

- Én a Halál vagyok - 

szólt a Halál, 

és barátságosan meglóbálta kaszáját.    

- Tudom, ismerlek - 

mondtam, 

és megpróbáltam mosolyogni.    

- Én az Élet vagyok - 

szólt az Élet, 

és felém rebbentette galambjait.    

- Örülök, hogy megismerhetlek - 

mondtam kedélyesen, 

de aztán váratlanul felüvöltöttem, 

amikor a galambok a vállamra szálltak.   

Somlyó György: Mellékdal egy szerelmesvershez

a Vers 

nem vallomás 

csak alkotás 

mindenkinek szól 

és senkinek sem 

teneked is és teneked sem 

üzenet sem 

és rejtelem sem 

nem csábítás 

nem ámítás 

nem rábeszélés 

nem kibeszélés 

nem akar semmit 

csak ezt a semmit 

nem kell komolyan venned 

s nem lehet félrevetned 

nem szabad zokon venned 

s nem kéri rokonszenved 

nem lehet szaván fognod 

s nem lehet megtagadnod 

nem is kell rá felelned 

csak nem lehet feledned 

virág 

mit bárki leszakít 

de amiből kinyílt 

a vágy 

a mag 

azért te vagy

László Noémi: Mondd el nekem

Mondd el nekem, 

miért nem vagy idegen, 

mozdulataid 

honnan ismerem, 

miért tudom rólad, 

amit még te sem? 

Mondd, meddig tűröd 

azt, hogy olvasom, 

mit ír a ránc 

tűnődő arcodon, 

hogy szótlanságod 

értem, hallgatom? 

Tanulod-e mi az, 

amitől félek, 

hol nyitott ajtót 

testemen a lélek, 

mit mondanék, 

amikor nem beszélek? 

Végül csak annyit: 

vigyázol-e rám, 

ha nem jut már 

eszembe a szezám, 

leszel-e testvérem, 

anyám, apám? 

Tudod-e, amit én 

nem tudhatok, 

amiről holdtöltekor 

álmodok, 

emlékszel-e, ha 

el vagyok feledve, 

s velem vagy-e, 

amikor nem vagyok? 

Álmomban, egyszer, 

súgva-settenkedve 

eljössz-e velem 

sétálni a csendbe, 

és engeded-e majd, 

ha megfagyok, 

hogy eltemessenek 

a tenyeredbe?   

Rajnai Lencsés Zsolt: Lélek és násztánc

Szavak nélkül nézlek, 

s fürkészlek. 

Csönd a pillantásban, 

érintés a mában, 

és az elmúlásban.   

Pillád ívén lágy tekintet. 

Puhán nézel. 

Nem igézel. 

Vajon mire gondolsz? 

Mily’ gondolat, s mennyi érzés 

(törődés, erény és féltés) 

tolong 

e tekintetkapu mögött, 

lélekrészeid között?   

Csak nézlek, 

s eltűnődöm, 

hogy fészke 

hol leleddz 

a benned szunnyadó vágynak, 

a szerelem-forrásnak, 

és a boldogságnak?   

Mondd, jártadban, hajad libbenése, 

mennyi puha lépést látott? 

S akartad-e felkutatni az Embert s a világot? 

Mosolyod árka hány csók neszezését itta 

úgy, hogy lényed hozzátapadt ama ritka 

“ tiéd-társ férfilényhez ”, 

kiben feloldódott éned titka 

s eggyé forrt a végtelennel?   

Voltál-e már nem “csak úgy”, 

hanem igazán boldog? 

Az izgalomtól repdesett-e szíved vadul, 

s közben kiszáradt-e már a torkod? 

Pillantásod néma titka, 

mondd, mily léthez tapad? 

S vágyad, kéjed 

nektár méze 

mely lény-lélekbe ragad?   

Keltél már remegő combokkal 

forró nászágyból úgy, 

hogy azt érezted 

mindenből kiforgattak, 

de mégis jó volt? 

Mert nem elvettek, hanem csak adtak, 

s szíved az összetartozásban feloldódott? 

Érezted már, hogy ami vagy, 

az nem Te vagy, 

s hogy alig találod a lépést 

és a gondolatot, 

de megmaradt a legfontosabb érzés, 

az, hogy “nagyon boldog vagyok!”?   

Érezted már, mikor összezavarja 

és felbolydítja 

elmédet egy gondolat, 

esetleg egy érzés, 

netán egy váratlan fordulat? 

S érezted, hogy mindeközben 

(izgalomban, s nem közönyben), 

új tere nyílik ki a létnek, 

úgy, mint születő csillag gyúl fel 

lámpásként az éjben?   

Mondd, ujjad selymét mily’ kézbe ejtenéd le, 

s fejed kinek az ölébe hajtanád le? 

Hol találsz bátorítást, és vigaszt, 

amikor elbizonytalanodsz? 

Milyen titkot leltél meg magadban ma, 

s mire döbbensz rá újra meg újra? 

Jött-e már, vagy még várod 

a férfit, aki elvarázsol? 

Ki felnyitja lelked, 

izgalomba hozza vágyad, tested, 

kinek létét egy életen át kerested? 

Kitől repdes szíved, ha rágondolsz, 

s amikor betoppan, a karjaiba omolsz, 

kivel szívvel és ésszel, 

markolással-kézzel, 

combbal és sóhajjal, 

tenyérrel-verítékkel 

ágyékkal-szeméremmel 

össze- és eggyé forrsz végre.   

Vágysz-e arra mondd, 

hogy lüktetése benned dobbanjon? 

Vágysz-e arra, hogy dobbanása együtt lüktessen 

a Te szíved dobbanásával, 

úgy, hogy közben 

nászotok gabaly-ölelése 

fullasztó verítékében 

éltető lélegzetét magadba lélegezd be?   

Vágysz-e arra, hogy együtt remegj vele, 

akkor is, amikor nem fázol? 

S hogy felolvadj benne, 

s elolvadj vele 

a létezésben?   

Mondd, érezted már, 

érezted, hogy egész nap nő vagy? 

Hogy lépéseid ringó-párzó csípőt fogannak 

minden talpletétnél? 

S érezted már minden percben 

a nász belső perzselését, 

úgy, hogy tudtad, ez a hőség 

nem más, mint a nőség?   

S ilyenkor vágytál-e arra, 

ne nyúljanak hozzád, 

hogy átélhesd, 

napokig átélhesd 

a belső tüzek lángját? 

Kívántad-e, hogy 

vágyaid hevét ne oltsák el, 

és ne csillapítsák? 

Még ne! 

El ne siessék! 

Inkább, ama férfi lobogni hagyja, 

mert e tüzek új teret nyitnak 

a vágyban és érzésben, ritka 

titkát a gyönyörnek, 

ami perzsel, de lángjai ölelnek.   

S aztán! 

Mikor már másra nem is tudsz gondolni, 

sem mérlegelni, vagy fontolni, 

hanem napok óta minden percben azt érzed nő vagy, 

gyulladáspontig izzott hő vagy, 

akkor, de csakis akkor 

érhessen hozzád ama férfi, 

ki tudja, és jól érti 

lelked nyitját, 

tested titkát, 

és oltsa el akkor lassan 

a hús hevét, mint a katlant, 

a forró-kifogyhatatlan 

perzselésed, 

amit, ha ügyesen végez, 

nászotok végére új lángra éleszt.   

Mondd, kívántál-e ily létet magadnak, 

miközben a hajnalok hasadnak, 

s az évek szaladnak? 

Kívántál-e ily férfit melléd, 

aki előbb ismer, aztán szeret, 

és vágyik Rád, 

s ha mellőle elsodródsz, keres. 

Ki szellemi társ, 

lelki barát, 

odaadó szerelmes, 

jó szerető, 

ki hozzád mindig hűséges, 

akinek csak Te kellesz és

s aki egészen, csakis a Tied?   

Nos, készülj fel, 

hogy el ne szalaszd, ha érkezik! 

Hogy felismerd! 

De lejjebb ne add a mércét, 

nehogy mást fogadj életedbe, 

hanem csak olyat, aki méltó Rád: 

aki érti és szereti gondolataidat 

ismeri érzéseidet, 

és aki elismer. 

Aki vágyik Rád, 

aki ég és lobban érted, 

akinek nem kell azt mondanod: “érted?” 

Aki jól ért, mert ismer és szeret, 

aki neked és érted teremtetett, 

mint Júliának Rómeó, 

vagy Évának Ádám.

Marsall László: Mondd el szerelmed változásait

még valamikor ma mondd el nekem 

szerelmed változásait, 

ébredéskor moccanásait, 

amikor a tarkódtól meleg 

párna tollában mélyebbre pereg 

az elmúlt napi szerelem-szilánk, 

éles és mégis kristálycukor-szemcse, 

mikro-lencse és benne koponyánk, 

egybegyúrva az álomtollazatban 

gyűszűnyi nap egy kapuboltozatban, 

hol párban álló önmagunkat látva

elalszunk ott fenn, mi gyűszűnyi lámpa, 

mert minek még egy fény oda, 

hol a búcsúzók homloka 

úgy világít a kapuboltozatban, 

mint a holnapi szerelem-szilánk, 

mikro-lencse és benne koponyánk, 

a holnap esti álomtollazatban, 

midőn majd a tarkódtól meleg 

párnád tollában mélyebbre pereg, 

és ha leendő moccanásait, 

szerelmed apró változásait 

már ma valaha elmondtad nekem.

Oláh András: lehet-e

lehet-e újrakezdeni… 

a tilalom és a véletlenek 

borzongató örvényén átkelve 

semmivé szűkíteni a teret 

egyensúlyozni tekintetedáztatta 

tegnapok között fekete kabátban 

sértődékenyen 

s eljutni oda ahol te vagy 

az utolsó – az egyetlen

Lator László: Ki egyre fényesebb vagy

Olajos vizek hömpölyögnek,

füst ezüst zászlói lobognak. 

A folyóparton integetsz, 

ki egyre fényesebb vagy.  

A táj szikrázik, mint a fém, 

éles fény részeire bontja. 

Átlátszó hűvös szél tapad 

viaszszín homlokunkra.  

Szememben lakozol ragyogó 

szomorúsággal övezve. 

Haragos hangok zengenek, 

ha jön az üveges este.  

Jóságodra gondolok. 

Szikár árnyékom egyre hosszabb. 

Olajos vizek hömpölyögnek. 

Csillagok esnek. Fák suhognak.

Lator László: Ragyog a föld

Ragyog a föld, 

a mezők meleg szíve dobban. 

Lehet, hogy így akarja Isten, 

és minden úgy van jól, ahogy van.  

Kék vadszeder. 

Szűk ösvények bozótba futnak. 

Mandulák közt fürdik a fény 

színén a tarka lángra gyúlt nap.  

Helyet csinál 

a völgy borzongó vágyainknak. 

Kék tisztaságba öltözött 

hegyeink hullámzása ringat.  

Feküdj hanyatt, 

már elborult az ég feletted. 

Szemedre bolyhos csillagok, 

sötét, foszló szirmok peregnek.

Rab Zsuzsa: Eső

Vigyázz!

Ne sajnálj – meggyűlöllek! 

Eső! 

Mondom! 

Eső csurog az arcomon.

Kamarás Klára: Félálomban

hol vannak a régi színek, 

meleg barnák, bíborok, 

gyermekkorunk édes íze, 

mesék, álmok, illatok, 

hol van már a tündérkert, hol 

aranyalma ring a fán, 

hol a mesebeli sárkány, 

aki nem is rossz talán, 

lombok árnyán szép királylány 

csókot várva szendereg, 

álmait rég elrabolták, 

feneketlen kútba dobták 

ködös, álmos reggelek, 

hol vannak a fiúk, lányok, 

a sok földi, égi jó, 

szegény Villon se találta, 

hová tűnt a régi hó…

Szabó Magda: Ma még enyém egészen

Ma még enyém egészen, 

mint könny a pilla szélén, 

köd és álom takarja, 

s a titkokon lakat. 

Mint magzatot borítja az 

emlék gyönge burka, 

beszélni nem tanult még, 

gőgös és hallgatag. 

Ma még enyém, de holnap 

a rímek ráomolnak, 

a hangok szertehordják 

száz szomjas szájon át, 

csengős bokák kerengve 

megpörgetik ütemre, 

a fátyla földre zizzen, 

feltárja homlokát. 

Hogy titkolnám, ha hagyna, 

takarnám önmagamba, 

ne tudjam én se, hogy van, 

ne tudja senki se; 

szemembe ül, kibámul, 

részt kíván a világból, 

ott villódzik szavamban 

játékos szelleme. 

A börtönét kitárja, 

megvillan gyenge szárnya, 

ma még enyém, de holnap 

elnyeli a világ, 

és ki magában óvja, 

én leszek árulója, 

dicsekvő, balga szókkal, 

remegő rímen át.

Szabó Magda: Tanú vagy, nem mehetsz el

Hány napja, hogy nem élsz már, s nem hiszem. 

Csak bámulom, mért vagy a kő alatt, 

s mit tétovázik úgy bokád mögött 

a mozdulat, 

hogy nem dob már felém, ha elkiáltom 

neved. 

„ Madár csak – biztatom magam –, madár 

e föld, mely eltemet, 

majd elhessentem, s felröpül.” 

Még visszatartom félénk csontjaid 

között a lelkedet. 

És más sem hiszi, lásd. A hajlékony tavasz 

megtorpant. Az esők 

csak lógnak le az égről, nem mernek kibomolni, 

hogy fel ne lazuljon a föld 

feletted, el ne tömje szád. Nem értem, 

hogy nem mozdulsz. Ágyad, tányérod ép. 

Hogy tudná összetörni az enyészet 

szemed gömbölyű tükörét? 

Tanú vagy, nem mehetsz el. Ki felel 

mellettem, ha te nem? 

Te láttad nőni napjaim, 

s a szőlőt a hegyen. 

Kelj fel! Magamban nem bírok: 

veled védekezem, 

hogy itt lengek kifosztottan, üresen, 

s mégis akkora súllyal, hogy az ág, 

mire pihenni szállnék, eltörik. 

Rád bíztam minden titkomat; 

az volt az ifjúság. 

Másnak ismertél. Igazold a lábam 

hajdani lépteit, holt tarka macska, 

Tanúja voltál, tanusítsd, 

hogy nőttem egykor én is, mint a fák, 

most dagadok csupán, keleszt a rémület, 

s egyre szűkebb e század. Úgy szorít. 

Kelj fel! Keresd velem! Hol a világ? 

A tengerek? 

Nem igaz, hogy kerek 

e föld. Indultam annyiszor, 

s mindig eltévedek. 

Már rég nem pörlök semmivel 

semmiért. S lásd, miattad 

most újra kifenem szavam, 

pörbeszállok riadtan 

vele, akiben egyedül 

hiszek: az elmúlással, 

s birkóznám a fagyott talajjal, 

hogy testedet kiássam. 

Tanú vagy. Nézz fel újra! Nem tudom 

megbocsátani nélküled, 

hogy szerteömlöm jeltelen, 

mint fiatal vizek, 

s magába szív e szomjas évtized.

Arany János

 

" Legnagyobb cél pedig itt, e földi létben: ember lenni mindig, minden körülményben."

Napkelte

Fotó: Ágoston Éva