Markó Béla: Mentség

Azt hittem régen, hogy éppen fordítva 

történik minden, és egyre könnyebben 

viselem idővel a szenvedést, legyen szó 

egy gyorsan múló testi fájdalomról, 

vagy pedig arról a kínzó hiányérzetről, 

amely mindjobban eluralkodik rajtam, 

hogy ma is elmulasztottam, és holnap is 

el fogok mulasztani valamit, amit 

feltétlenül meg kellett volna tennem, 

de mondom, ez régen is így volt, csakhogy 

akkor még hamar túltettem magam rajta, 

újabban viszont nemhogy tompultak, 

inkább kiélesedtek az érzékeim, szeretnék 

megfelelni például a szeretet parancsának, 

szeretném végre betűről betűre betartani 

a tízparancsolatot, holott nem voltam 

vakbuzgó soha, sőt, igazság szerint még 

hinni sem hittem, de mostanában kezdek 

túlságosan vigyázni magamra, nehogy egy 

száguldó autó elsodorjon, ha lelépek a 

járdáról, nehogy késő este, vezetés közben 

lekoppanjon a szemem, nehogy akármiben is 

bűnösnek lehessen mondani engem, nehogy 

megfázzam, nehogy megizzadjak, általában 

nehogy, nehogy, nehogy, valahogy így

jellemezhetném a közérzetemet, küzdök is 

ellene természetesen, de lelkem mélyén 

tudom az okát, ez nem halálfélelem, hiszen 

én sem lehetek kivétel, mint ahogy egykor 

talán reméltem, csak azért vigyázok 

ennyire magamra, hogy még véletlenül se 

foghassa majd rám Isten a halálomat.

Visky András: Ugyanaz a kő

Amikor kiléptem a madártetemekkel 

borított verandáról, megbotlottam 

a benőtt udvaron. Ugyanaz a 

kő volt, amire évekkel ezelőtt 

egy indulásra kész vitorlás hajót 

karcoltál nekem a körmeiddel, 

hogy visszataláljak hozzád, de én 

nem vittem magammal, nehogy 

hiányod közelsége megvakítson.

Markó Béla: Fekete–fehér

Éveken át reggel hét óra körül keletről 

megjelent egy hatalmas varjúcsapat fölöttünk, 

néhány percig éktelen ricsajjal 

röpködtek ide-oda a szénfekete madarak, 

majd egyszerre csak valami jeladásra 

tovaúszott az élő felhő nyugat felé. 

Soha nem jutott eszembe Hitchcock, 

szeretem ezeket a rosszhírű varjakat, 

mintha emberi beszédet hallanánk az égből, 

gyerekhang, asszonyhang, férfihang is olykor, 

érthetetlen nép érthetetlen nyelve, 

ahogy reggelente feltekintettem rájuk, 

az idő magasságára láttam mindig, 

mert igazság szerint odafent van a múlt, 

nem pedig alattunk a földben. 

Aztán egyik napról a másikra eltűntek, 

és sejtem, hogy miért, hiszen tőlünk nem messze, 

az egykori cukorgyár helyén lakótelep épül, 

sokemeletes házakban drága luxuslakások, 

már elkezdődött a munka, húzzák fel a falakat, 

pontosan mellettük élt a varjúkolónia 

néhány terebélyes fán, de gondolom, valamiképpen 

elűzték őket onnan, nyomornegyedekkel is 

megesik az ilyesmi a világon mindenütt. 

Különös, hogy újabban a varjak helyett reggel 

szinte ugyanabban az órában megjönnek 

a hófehér sirályok, egyébként régóta látni őket 

Marosvásárhely főtere fölött, háztetőkön, 

padlásnyílásokban laknak, de erre még 

nem jártak, most hófehér felhőnk van ott, 

ahol szénfekete volt eddig, hangosan rikoltoznak 

ezek is, fel-felzokognak, mint a gyermekek. 

Nem a hiányzó varjakat siratják, 

nem ezt akarom mondani, csak az elűzött 

feketét követi a fehér, akár egy fekete-fehér film 

gyerekkoromból, mert fekete nélkül fehér sincsen, 

nem nekünk kellene eldönteni, hogy mi a jó, 

mi a rossz odafent a visszafordíthatatlan 

időben, a minap elmentem a hajdani varjúkolóniáig, 

egy-két varjút láttam még itt-ott, felhőcafatokat 

a fákon, mert néha fekete a színe a reménynek.

Markó Béla: Hatalom

Ahogy belépek a kertkapun, 

néhány centiméterre a cipőm orrától, 

porcelánfényű házából derékig kibújva, 

mintha integetne csápjaival, 

lassan araszolgat egy csiga. 

Óvatosan arrébb húzódom, 

megnézem, van-e valami postám. 

Nincsen semmi. Régóta sejtem, hogy 

ide a dombra nem jön fel naponta 

a postás, hanem meggyűjti a leveleket, 

folyóiratokat, könyveket, és egy héten 

egyszer-kétszer begyömöszöli 

a postaládába. Megfordulok, 

majdnem megfeledkeztem a csigáról, 

de az utolsó pillanatban átlépek rajta. 

Hatalmam van, és érzem, 

milyen is mindenhatónak lenni. 

Bár ez csak félig-meddig igaz, 

mivel nem én raktam össze, 

de egyetlen mozdulattal elpusztíthatnám. 

Nem teszem, persze. Fogalmam sincs, 

hogy lát-e engem, valószínűleg nem, 

hiszen pazarlás lett volna 

ezzel a képességgel felruházni, 

amikor az égvilágon semmi szüksége nincsen 

ekkora testek látására, miért is fürkészné 

a hozzá képest szédítő magasságot, 

ha úgysem tudna semmit kezdeni vele. 

Jóleső érzés egy csigát megkímélni. 

Bemegyek a házba, leteszem a táskámat, 

aztán eszembe jut, hogy az autóban 

felejtettem a teli bevásárlószatyrot, 

már-már ugrálva visszasietek, 

nézem a rózsaszínű magnóliát, 

szeret minket, egész nyáron virágzik. 

Ahogy nyitom a kaput, félreérthetetlenül 

reccsen valami a talpam alatt. 

Szilánkokra tört porceláncsészéből 

szétfolyó utálatos takony. Ennyi volt. 

Eltaposhattam volna már az előbb. 

Azt is mondhatnám, hogy kapott tőlem 

ötpercnyi életet. De nem mondom.

A nap gondolata

El kell döntenem, hogy haragszom Istenre azért, amim nincs, 

vagy hálát adok azért, amim van.

Biró Botond: Te is ott légy velem

„ Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. És ha majd elmegyek, és helyet készítek nektek, ismét eljövök, és magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek.” 

(Jn 14,2b-3)   

        Elmenetel. Egy hely felé való elindulás, miközben hely készíttetik. Amikor közeledik, vagy épp már eljött a napja, amiről eddig csak hallottak, beszéltek. Jézus még csak beszél arról, hogy nemsokára eljön az a nap, mikor el fog menni. Jézus megszületésének ebbe a világba, de az elmeneteléhez is fontos üzenet kapcsolódik. Eljött megismertetni velünk az Atyát, s átadni üzenetét életünk megváltása felől, hogy aki hisz Krisztusban, nem fog elveszni, hanem örök életben részesül. Hasonlóképpen elmetelének is fontos üzenete van. Az egyik, hogy el kell menjen helyet készíteni, hogy aki hisz benne ott lehessen, ahol Ő van. A másik üzenetet eképpen találjuk megfogalmazva a Jn.16,7-ben „Jobb nektek, hogy én elmenjek, mert ha el nem megyek, nem jön el hozzátok a Vigasztaló, ha pedig elmegyek, elküldöm őt hozzátok.” és a Jn. 14,26-ban „A Vigasztaló pedig a Szentlélek, akit az én nevemben küld az Atya, ő majd mindenre megtanít titeket, és eszetekbe juttatja mindazokat, amiket mondtam nektek.” Szükségünk van Isten Szentlelkére, hiszen Ő általa vezet el minket Isten minden igazságra, az Ő megismerésére. Ehhez viszont mindannak meg kellett történnie Jézussal, amiről olvashatunk a Bibliában.  

       Egy nap nekünk is tovább kell mennünk e világból, a kérdés csak az, hogy hová fogunk és akarunk megérkezni? Jézus tudja hová készül, és azt, hogy minket is oda akar vezetni, ha engedjük, mert azt akarja, hogy ott legyünk Vele.  A mi életünknek is fontos üzenete van ebben a világban, aszerint, hogy milyen világnézethez ragaszkodva szemléljük és éljük azt: aszerint, hogy hisszük az Istent és ezáltal a feltámadást, örök életet, vagy épp csak önmagunknak élünk, a bűn rabságában, aszerint, hogy a halállal vége mindennek. Ezért az életünknek is van egy hitvallása a világ felé, aszerint, hogy mit és miben hiszek, hogyan élek, mi az, ami mozgat, vezet, ami erőt és értelmet ad a mindennapoknak.  

       A mi életünk és elmenetelünk is helyet készít mások életében arra, hogy életünket és annak hitvallását ismerve elgondolkodjanak azon, hogy aszerint élnek-e, vagy nem. A nagy kérdés az, hogy mi hol tartunk, tudjuk-e hinni, hogy Jézus az Isten Fia, aki értünk is jött, hogy megváltson minden bűnünktől és hazavezessen? Tudjuk hinni azt, hogy számunkra is készíttetett hely, mert minket is ott akar látni, ahol Ő van? Tudjuk hinni ezáltal, hogy a halállal nincs vége? Lehet, hogy nem tudjuk hinni még ezeket, lehet, hogy még nem ismerjük az Urat, mégis az Isten Igéje azt mondja, hogy aki teljes szívvel keres, az megtalál, mert megtalálható, megismerhető vagyok. Ismerd meg!    

Forrás: Napi Ige és Gondolat

Vidor Miklós: Jövevény

Megállsz majd az ajtó előtt 

becsöngetsz 

nem tudhatod 

milyen szemek várnak milyen szavak 

ha kiszolgáltatod 

védtelen arcodat 

A nélküled hozott 

törvény kerget tovább 

küszöbön habozó jövevény 

járván ajtóról ajtóra amíg 

neved nem hallod és megnyittatik 

az az egy amelyen többé ki nem lépsz

Bihari Sándor: Túléltem

Túléltem a halált, amely 

az én halálom lett volna, hogyha 

halál marad. Most énekel 

a toll kezemben. S nem tudom, kinek a tolla.

Szakács Eszter: Eső után

Tudja, hogy eső után indul el. 

Elhallgatott benne a szél, a tó. 

Áttetsző lett minden: füst vagy emlék, 

semmihez se hasonlítható.  

Tükrökre bízza régi testeit. 

Lábtörlőjén nedves levél hever. 

S egy csillagot még kitalál gyorsan, 

mert eső után indulni kell.

Vas István: Majd

Ne gondold, hogy nem lesz több szép napunk: 

A nyár, a mi nyarunk, mely maga is 

Könnyek közt búcsúzik, még visszanéz ránk. 

Meglátod, meg fog könyörülni rajtunk 

És bőven kárpótol majd mindazért, 

Amit fukar marokkal elmulasztott 

Megadni elhanyagolt évadában. 

Meglátod, olyan megújult erővel 

Foglak ölelni, hogy méltó legyen 

Örökké termő, lángoló öledhez. 

A megkésett nap megújult heve 

Kajszínbarack hamvas színére barnít, 

Selyembársony bőröd ragyogni fog, 

Zöld lángú szemed tündökölni újra. 

Fekete lesz a hajad, fekete, 

Szemed alól eltűnnek mind a ráncok, 

És teljes szépségedben fogsz megállni 

Az előtt, ami szembe jön velünk. 

Én meg rád nézek s nem szólok, csak annyit: 

Hát meg kell lenni? Meg kell. Meg kell lenni.

Németh Gabriella: Ellentétek

Vannak szavaink az örömhöz 

és csak hangjaink vannak a beteljesülés pillanatában 

vannak könnyeink a szomorúsághoz 

és száraz a torkunk a kínban 

           Fohászkodtam a forrósághoz 

           és csigolyáimban újra a tél 

           könyörögtem a zúzmarához 

           és szememben éget a hőség 

           virágos mezőre mentem 

           és felsebeztek a száraz bogáncsok 

           a dermesztő fagyból menekültem 

           és tűzhányó ölében éget forró láva 

Takartam áttetsző fénybe csontjaimat 

és állok előtted talpig öltözötten

kezed vetkőztető mozdulatát várom 

hogy ne égessen csontig pőreségem

Somlyó György: Ma

                               Annának

A macska az ablakban ül A sötétség 

Lassan leszáll Az úton a fények 

Lassan kigyúlnak A fölfoghatatlan 

Űri és földi fölfordulás Összeroskadó 

Csillagzatok Szétbomló társadalmak 

Szerelemben őrlődő szerelmek 

Között még fölfoghatatlanabb 

Rendben egyensúlyoz ma is a Mérleg 

Természet és ember Világosság 

És sötétség között A sötétség 

Lassan mélyül A fények az úton 

Lassan erősödnek A macska az 

Ablakban ül Ma van Holnap 

Holnap lesz

Ihász-Kovács Éva: Kezek

Kezek 

egyszerűen egymásbafonódva 

Veszprémkülsőtől Budapestig 

Nem láttam csak ezt az 

egymásbamosódást ezt a 

biztonságot végtelen óta 

kezek igéző jelbeszédét 

Virágbilincsek tíz eleven vércsepp 

a férfitenyérben tíz szál rózsa 

jajongás ne hagyj el engem 

Nézem ahogy karolják egymást 

az ujjak egyetemes emberöltők 

kapcsolódnak így micsoda homológ-sor 

ahogy készülődik a kétszer-tíz-ujj 

őrizve-érezve egymást kapcsolódik 

lüktetés vérpályák rohanása 

legombolyított Ariadne-fonál 

ujjak egymásbahorgolt pikócsillagok 

Ennyi a tájból kezek virágoskertje 

füzér széttéphetetlen láncszemek 

ágak szerelem láncszemei 

Példa hogy mindenkinek így 

ilyen elengedhetetlen bizalommal 

kellene kapcsolódni a társak ujjaiba 

ember az emberrengetegben 

földrészek az évek gyorsvonatán 

karolnák egymást kő- erősen 

keresztülnyúlva óceánon 

karolnák kesztyűtlen egymást az ujjak 

Kezek a hosszú úton 

karok vasbeton-pillérei sziklaszilárdan 

a létezés önkéntelen vallomásai 

ahogy élnünk kellene igen 

örökké kellene így amíg elfogy a 

végtelennek-hitt de mégis 

győzhetetlen Idő kéz beszéljen 

hihető mozdulatokkal a kézhez

Takács Zsuzsa: Július, halálom, születésed

1

Tíz óra, tizenegy, 

kőzáporban, a tengerparton, 

síma szobában, fehér falakon. 

Egy óra, kettő, három. 

A kiáltás az ajtón túl megtörik. 

A jajgatás a mélyből kiszakad, 

égeti torkom, fojtogatja, 

tenyerembe fullad, 

megharap. 

Mibe temessem foltos arcomat – 

ebbe a lepedőbe, erre 

a fogantyúra, erre 

az asztallapra, erre. 

Minden harmadik perc.  

Minden második.  

Elviselni hangtalan, hogy – 

Háton fekve nyílni meg – 

Eldobja az emlékezet – 

Nincs völgye már ennek az éjszakának. 

Csak gerince van a fájdalomnak. 

Farkas fogai élesednek. 

Csillagai magasodnak.  

Négy óra. 

Öt.  

2  

Hallom 

a csontokat, 

hallom az izmokat, 

szakadnak, áznak, 

jajonganak. 

És ennyi vér. Az ágyról lecsorog. 

Mint hentesüzlet: könyökig meztelen, 

vérfoltos karok, minden 

szeglet világít. Fázom és szomjazom. 

Gumikötényben ölelnek engem át, 

késük hegyével megitatnak, 

és egybenő a kín; 

megforgatja bennem kezeit, 

arcát kitépi, vállát, 

kicsúszik – 

egyszál zsinórról levágják, leszakad, 

és fölmutatják: emberteste van, 

s a gyönyör végigborzong hátamon.  

3  

Mostmár akár fel is állhatok. 

Nylon csizmába bujtatva térdig 

az asztalról akár leszállhatok. 

Az orvos a sebet varrja, társalog – 

rekedt a hangom, idegen, 

elindulhatok már egyedül. 

De hiszen Ő is – egyedül? Igen.  

4  

Este van. Hajnalod.  

Talán kongatnak valahol, 

talán egy lócán ülve furulyáznak. 

Vakít a fény. Készítik ágyadat. 

Talán szemükbe hulló hajjal alszanak  

ma este.

Louise Glück: A hűséges példabeszéde

Most, alkonyatkor, a palota lépcsőjén  

a király kéri asszonya bocsánatát.     

Nem alattomos:  

Igyekszik hűen megfelelni a pillanatnak;  

van más mód, hogy hű legyél  

önmagadhoz?     

Az asszony  

elfedi arcát, az árnyak  

segítenek neki. A múltjáért könnyezik;  

amikor eltitkolod egyik életed,  

könnyeid sosem magyarázhatók.     

Bár a király örömmel viselné  

asszonya szomorú terhét:  

nemes szívű, bánatban,  

örömben egyaránt.     

Tudod  

mit jelent a megbocsátás?  

Azt, hogy a föld bűnözött, a földet  

fel kell menteni 

Gyukics Gábor fordítása