Kiss Ottó versei

LOBOG  

Ha egyszer 

szerelmes leszek, 

úgy fogok lobogni, 

mint a hajam!     

ÍGY, NI 

Apa azt mondta, 

hogy csak a buta gyerekek 

fújják tele az arcukat levegővel, 

meg azt is mondta, 

hogy én egyáltalán nem vagyok

buta gyerek, 

csak azt nem mondta, 

hogy akkor én miért fújom tele 

mindig az arcomat levegővel. 

Így, ni!     

SAPKA  

Ha apa adja fel a sapkámat, 

sosem sikerül neki: 

mindig a szemembe húzza, 

és ezen állandóan nevetünk.  

Szeretném, 

ha egész életemben

apa adná fel a sapkámat.   

Grecsó Krisztián: Áldja meg az Isten

Áldja meg az Isten 

az álmom, 

Akadjon takaró, 

ha fázom, 

Az életem ne vegye 

készpénznek, 

Érezze azt, amit 

én érzek, 

Szeresse bennem is a 

kételyt, 

És ez legyen az, amit 

elképzelt, 

Bocsássa meg minden 

vétkemet, 

Ragasszon össze, ha 

szétesek, 

Szerelmünk lehessen 

reményből, 

Tegyen el parázst 

a hevéből, 

Szentelje meg, amit 

meg lehet, 

Szeressen mindig, ha 

megszeret, 

Ne húzzon mindenre 

tegnapot, 

Elég, hogy elmondta, 

meghalok, 

Suttogjon valamit 

néhanap, 

Kellenek nagyon a 

végszavak.

Dr. Kereskényi Sándor: A durcás kis-próféta

„ Az Úr azonban ezt kérdezte: Igazad van-e, hogy haragszol?!”         

(Jón 4:4)              

           Jónás nem tudott azonosulni Isten megbocsátó szeretetével. Nem tudott olyan szánalomra indulni mint az Úr. Nem tudott mit kezdeni azzal, hogy a niniveiek hallgattak Istenre. Sajnálta, hogy az ő Ura megbocsátott nekik. Tudta, neki is így kellene éreznie, azonban nem bírta legyőzni a benne rejlő bosszúvágyat: Vesszenek azok a gonoszak! Jónás elvesztette a saját magával, saját magában folytatott küzdelmet.           

Ott bujkál bennünk a jónási érzület. A jónási káröröm-vágy: aki megérdemelte, az nyerje el méltó büntetését! Isten pedig ne szóljon bele abba, amit már egyszer maga is eldöntött. Megharagszunk Isten jóságára. A velünk közölt irgalmáért nagyon hálásak vagyunk, de ha valaki máson gyakorolja, akkor nem vagyunk megelégedve Istennel. Csodálkozunk rajta, mennyire türelmes hozzánk, viszont amikor elnézi a szomszéd hibáit, aki „ ráadásul nem is hívő,” akkor felfortyanunk. A Ninive megtérésén kesergő jónási lelkület ugrásra készen várakozik bennünk. Kegyelmes, ájtatos manókként játsszuk az igazság, a szeretet, a testvériség bajnokait. Szemtől szembe nem is szólunk az ellenségünknek (annál azért jobban tartunk tőle), de titokban mosolyognánk, ha az Úr lecsapna rá, bosszút állna rajta.           

Jézusban nem jónási lelkület volt. Értünk élt és halt meg.           

A Ninive pusztulását leső Jónásnak ez nem sikerült. Később biztosan átgondolta, mit tett, mit kívánt. És újra igaz prófétája lett az Úrnak. 

Neked „ Igazad van-e, hogy haragszol?!”Tedd azt, amit Isten kér tőled. És békességed lesz. Neked is, ellenségeidnek is. Akarod?  

Forrás: Napi Ige és gondolat

Nagy István Attila: Elengedlek

Ha útra készülsz, 

keservesre, 

amelyen nem vár öröm, 

csak bánat borzolja az éjszakádat, 

ha úgy érzed, hogy 

elmenni könnyebb, mint maradni, 

ha csak én hívlak 

a többiek korholva marasztalnak, 

kenyeret adnak a rabnak, 

s kihallgatják a szívverésed, 

ha minden mindegy már, 

csak oldódjon a remegés, 

ha a könnyektől 

leroskad a fájdalom – 

elengedlek. 

Ha Te is menni akarsz.

József Attila: Kertész leszek

Kertész leszek, fát nevelek, 

kelő nappal én is kelek, 

nem törődök semmi mással, 

csak a beojtott virággal. 

Minden beojtott virágom 

kedvesem lesz virágáron, 

ha csalán lesz, azt se bánom, 

igaz lesz majd a virágom. 

Tejet iszok és pipázok, 

jóhíremre jól vigyázok, 

nem ér engem veszedelem, 

magamat is elültetem. 

Kell ez nagyon, igen nagyon, 

napkeleten, napnyugaton – 

ha már elpusztul a világ, 

legyen a sírjára virág. 

1925. április   

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van újra...

Itt van az ősz, itt van ujra, 

S szép, mint mindig, énnekem.

Tudja isten, hogy mi okból 

Szeretem? de szeretem.   

Kiülök a dombtetőre, 

Innen nézek szerteszét, 

S hallgatom a fák lehulló 

Levelének lágy neszét.   

Mosolyogva néz a földre 

A szelíd nap sugara, 

Mint elalvó gyermekére 

Néz a szerető anya.   

És valóban ősszel a föld 

Csak elalszik, nem hal meg; 

Szeméből is látszik, hogy csak 

Álmos ő, de nem beteg.   

Levetette szép ruháit, 

Csendesen levetkezett; 

Majd felöltözik, ha virrad 

Reggele, a kikelet.   

Aludjál hát, szép természet, 

Csak aludjál reggelig, 

S álmodj olyakat, amikben 

Legnagyobb kedved telik.   

Én ujjam hegyével halkan 

Lantomat megpenditem, 

Altató dalod gyanánt zeng 

Méla csendes énekem. -   

Kedvesem, te űlj le mellém, 

Ülj itt addig szótlanúl, 

Míg dalom, mint tó fölött a 

Suttogó szél, elvonúl.   

Ha megcsókolsz, ajkaimra 

Ajkadat szép lassan tedd, 

Föl ne keltsük álmából a 

Szendergő természetet.   

Erdőd, 1848. november 17 - 20.  

Réfi János: Corpus Christi

           Nagy Gáspár emlékének 

A sziklasír derengő félhomályán 

úgy feküdt, mint bármely más halott. 

Keze s lába szegektől általjárván, 

homloka tövistől szaggatott. 

Jobb oldalát a dárda dúlta széjjel, 

mely a szívig tört utat vadul. 

Csend volt. Sötét. Se hang, se röpke fény-jel. 

Feküdt a test mozdulatlanul. 

A romlás mégsem érinthette őt meg. 

Arca nem torzult. Sőt, ellenkezőleg;

szép maradt. Szép, akár az álom. 

Harmadnapon, midőn betelt a sorsa, 

kontúrja lágyan ott maradt a gyolcsba'. 

Sírjában többé nem találom. 

2007. január 6.

Kányádi Sándor: Vége felé

1. 

már valahol a hetedik termen túl 

nyílnak csukódnak az ajtók 

s te mindegyre visszalopakodsz az 

egyre titokzatosabb előtérbe ahol 

valamit ottfelejtettél  

2.  

egyre közelebbről 

hallom édesanyámat 

ne félj fiam 

ne félj  

3.  

… ( a mese vége) 

voltam én is legkisebbik királyfi 

volt nekem is felekirályságom 

volt nekem is gyönyörűséges 

királykisasszony feleségem  

még most is élnék 

ha meg nem haltam volna  

holnap is legyek a vendégetek 

holnap is legyetek a vendégeim

Fecske Csaba: Vízpart

susog a nád 

loccsan a víz 

üres csónak 

ringatózik 

Egy zsombékon 

ül az éjfél: 

csöndet őriz 

csillagfénynél

Fecske Csaba: Seb

Fölszisszen picit 

a fecskeszárny-sebezte víz, 

holott még föl se nyílt, 

már behegedt 

tükrén 

a körömrajzolatú seb

Ady Endre: Elfogyni az ölelésben

Szájon, mellen, karban, kézben, 

Csókban, tapadva, átkosan 

Elfogyni az ölelésben: 

Ezt akarom.  

Epében, könnyben és mézben, 

Halálosan, tudatosan 

Elfogyni az ölelésben: 

Ezt akarom.  

Ilyen nagy, halk, lelki vészben 

Legyek majd csontváz, vig halott

Elfogyni az ölelésben: 

Ezt akarom.

Juhász Gyula: Az élet bája...

Vannak nők, akik egy életen által 

Kísérnek minket szomorú varázzsal, 

Mint hidegfényű, messze csillagok 

Örvények közt a gazdátlan hajót.   

Nők, akik mindig, mindig velünk vannak, 

Fanyarbús illatát az új tavasznak 

Ők küldik és az őszirózsa gyászát, 

Gyötörnek mély emlékek távolán át.   

És vannak nők - ó legyenek áldottak! - 

Akik nekünk az élet bája voltak. 

Pillangói a gyászövezte kertnek, 

Virágai az eltűnt édeneknek.   

Akik bársony szemükkel simogattak, 

Vagy selymét adták ránk finom szavaknak 

S emlékük úgy él, mint Mozart-szonáta, 

Vagy márciusi reggel ragyogása!

Réfi János: Sírfelirat

                Kiss Dénes emlékének 

Uram, az élet véget ért, 

s e föld, mely eltemet. 

Kárpótolsz mégis mindenért, 

vigyázd a csendemet. 

Hajlékod nékem nyitva áll, 

a fény hozzád emel. 

Hiába rontott rám halál,

Te nem veszítesz el.

Tóth Árpád: Jó éjszakát

Falon az inga lassú fénye villan, 

Oly tétován jár, szinte arra vár, 

Hogy ágyam mellett kattanjon a villany, 

S a sötétben majd boldogan megáll. 

Pihenjünk. Az álomba merülőnek 

Jó dolga van. Megenyhül a robot, 

Mint ahogy szépen súlya vész a kőnek, 

Mit kegyes kéz a mély vízbe dobott. 

Pihenjünk. Takarómon pár papírlap. 

Elakadt sorok. Társtalan rimek. 

Megsimogatom őket halkan: írjak? 

És kicsit fájón sóhajtom: minek? 

Minek a lélek balga fényüzése?

Aludjunk. Másra kell ideg s velő. 

Józan dologra. Friss tülekedésre. 

És rossz robotos a későnkelő. 

Mi haszna, hogy papírt már jó egypárat 

Beírtam? Bolygott rajtuk bús kezem, 

A tollra dőlve, mint botra a fáradt 

Vándor, ki havas pusztákon megyen. 

Mi haszna? A sok téveteg barázdán 

Hová jutottam? És ki jött velem? 

Szelíd dalom lenézi a garázdán 

Káromkodó és nyers dalú jelen. 

Majd egyszer… Persze… Máskor… Szebb 

időkben… 

Tik-tak… Ketyegj, vén, jó költő-vigasz, 

Majd jő a kor, amelynek visszadöbben 

Felénk szive… Tik-tak… Igaz… Igaz… 

Falon az inga lassú fénye villan, 

Aludjunk vagy száz évet csöndben át… 

Ágyam mellett elkattantom a villanyt. 

Versek… bolondság… szép jó éjszakát! 

(1924)   

Imre Flóra: Az arcod, a kezed

Az élet fut el így a félhomályban, 

az arcod egy percre felragyog, 

égmély a két szemed, 

iránytalan zuhan tér és idő, 

te tartod, ha tartod 

valami pályán a lelkemet.