Gősi Vali: Szökevény szavak…

Elszöktek 

ajkunkról a legszebb szavak; 

szeretni úgyis csak csendben 

szabad. 

Nem kell a szó, 

a vallomás, jó ez a meghitt 

némaság, mikor a legszebb gondolat 

borzongva életre kél!  

Ragyog a pillanat … Igen! 

Szeretni így szabad: törékeny 

hallgatásban összeforrt ajkunk 

bársonyában csupán a csend 

marad: 

szökik a pillanat, 

elszöknek ajkunkról is 

a legszebb szavak.

Sógor Zsuzsanna: kockázatos vers

báránynak lenni farkasok között, 

gyáván hallgatni, mikor rútak ordítanak, 

zárt ajtó mögött bújni, amikor 

a küszöbön túl őrjöng az indulat, 

sodródni csak, szélesebb úton, 

merre mindenki megy, 

s elkerülni azt, 

melyen az igazság szögei 

tartják az út menti korlátokat, 

enni előre gyártott, túlsózott, 

megrágott kosztját testnek- léleknek, 

nehogy magad kezdd ízesíteni étkedet, 

hagyni, hogy megmondják helyetted, 

mi jó neked, nehogy keresni kezdj, 

mert még találsz valamit mi a tiéd, 

csak azt nézni, mi pragmatikus, 

nem számít, ha nem etikus, 

nem érezni, mert ugyan, mi haszna van  

nem merni élni…  

a kockázat ebben van  

Helen Konstanin: mi vagyok nélküled

mi vagyok nélküled  

egy darab fa 

mely a hullámokon hányódik cél nélkül 

egy levél 

melyet a szél súlytalanul 

visz a légen át 

egy vízcsöpp 

mely értelmetlenül a földbe szivárog 

egy ködgomolyag 

mely a talaj felett kereng s a napra vár 

ami őt a végtelen univerzumba juttatja  

ez vagyok nélküled    

Schrenk Éva fordítása

Arany-Tóth Katalin: Jó lenne

Sétálni 

utcákon bolyongó léptek nyomán, 

köszönni a korosodó fáknak, 

amikor némán meghajolnának 

erőtlen, tétova testem után.  

Ölelni 

a vén törzsükben rejtező erőt, 

süllyedni sárguló avarágyban, 

hinni az apró, égi csodákban, 

s hogy minden perc teremthet szép jövőt.  

Érteni

a szótalan pillantások kegyét, 

titkok, csöndek, könnyek áradását, 

reményt látni a Nap sugarán át, 

s mosolyokkal fizetni mindenért.  

Fogadni, 

ahogy térdre hull az őszinteség, 

s igazsága a ránk szabott útnak, 

örülni minden apró dolognak. 

Talán ennyi pont elég lenne még.

Aretha Franklin Queen of Soul

Say a Little Prayer 

I Dreamed A Dream

Michael Ende: Momo

(részlet)

       Amit a kis Momo tudott, mint rajta kívül senki, az a meghallgatás volt. Momo úgy tudott hallgatni, hogy ostoba embereknek hirtelen nagyon okos gondolatok jutottak az eszébe. Nem mintha valamit mondott vagy kérdezett volna, ami a másikat ilyen gondolatra juttatta, nem, ő csak ott ült, és egyszerűen meghallgatta őket tökéletes figyelemmel és együttérzéssel. Úgy tudott hallgatni, hogy tanácstalan és határozatlan emberek egyszerre egészen pontosan tudták, hogy mit akarnak. Vagy hogy a félénkek hirtelen szabadnak és bátornak érezték magukat. Vagy hogy a boldogtalanok és lehangoltak bizakodóvá és vidámmá váltak. És amikor valaki úgy vélte, hogy élete egészen félresikerült és jelentéktelen, és ő maga csak egy a milliók között, egy, aki egyáltalán nem számít és akit ugyanúgy pótolni lehet, mint egy tönkrement lábast – és elment és elmesélte mindezt a kis Momónak, akkor, még mialatt beszélt, titokzatos módon világossá vált számára, hogy alapvetően tévedett, hogy ő, pont úgy, ahogy volt, minden ember között egyedüli, egyetlenegy és hogy ezért a világ számára különösen fontos. Így tudott Momo hallgatni! 

Schrenk Éva fordítása

A teáscsésze

Egy házaspár elment vásárolni, hogy vegyenek valamit közelgő házassági évfordulójuk alkalmára. Mindketten szerették az antik tárgyakat, kerámiákat, különösen a teáscsészéket. 

Az egyik kerámia üzletben megláttak egy szép csészét. 

A férj megkérdezte az eladót: 

– Meg szabad néznem ezt a csészét? Még sosem láttam ennyire szépet. A boltos a kezébe adta, és miközben csodálta a mesteri alkotást, a csésze – legnagyobb meglepetésére – megszólalt: 

– Nem érted, hogyan lehetek ennyire szép? 

Tudod, nem voltam mindig teáscsésze. Volt idő, amikor vörös voltam és agyagnak neveztek. Mesterem kiásott, megdolgozott, összelapított, meggyúrt újra és újra, én pedig üvöltöttem a fájdalomtól! 

– Hagyj békén! – üvöltöttem, de Ő csak mosolygott, és így szólt:

– Még nem. Aztán egy gyorsan forgó korongra helyezett és én hirtelen csak forogtam, forogtam, forogtam, körbe-körbe. 

– Állíts meg! Szédülök! – kiabáltam, de a Mester csak ingatta a fejét és azt mondta: 

– Még nem. Aztán betett a kemencébe. Sosem éreztem olyan forróságot! Csodálkoztam, miért akar megégetni. Sikoltoztam. Ki akartam jutni. Láthattam a Mester arcát az üvegen át, és leolvashattam ajkáról, ahogy a fejét rázta: 

– Még nem. 

Végül az ajtó kinyílt, kitett a polcra. Hűlni kezdtem. 

– Most már jobb. – gondoltam. Aztán mindenütt befestett. A festék szaga rettenetes volt. Undorodtam tőle. 

– Hagyd abba! Hagyd abba! – kiáltottam. De csak ingatta a fejét: 

– Még nem. Aztán hirtelen újra visszatett a kemencébe. Nem ugyanabba, mint először. Ez kétszer olyan forró volt. Úgy éreztem, megfulladok. Könyörögtem, mindent megbántam, sikoltoztam és sírtam. Közben láttam, amint rázza a fejét, és azt mondja: 

– Még nem vehetlek ki. Tudtam, nincs többé remény. Végem van. Kész voltam rá, hogy végleg feladjam, mire kinyílt az ajtó. A Mester kivett, és újra a polcra tett. Egy órával később elém állított egy tükröt és azt mondta: 

– Nézd meg magad! Amikor a tükörbe néztem, alig tudtam hinni a szememnek: 

– Ez nem én vagyok, ez nem lehetek én! – hitetlenkedtem.

 – Ez gyönyörű! Gyönyörű vagyok! – kiáltottam. 

– Szeretném, ha emlékeznél arra – mondta –, tudom, hogy fájt, amikor gyúrtalak, gyömöszöltelek, de ha nem teszem, kiszáradsz. Tudom, hogy szédültél, mikor a korongon forgattalak, de ha megállítom a korongot, szétmorzsolódsz. Tudom, hogy elviselhetetlenül forró volt a kemencében, és nem értetted, miért teszlek oda, de ha nem teszem, megrepedsz. Tudom, hogy rettenetes volt a szag, amikor bevontalak mázzal és befestettelek, de ha nem teszem, akkor sosem erősödsz meg, és nem lesz színes az életed. És ha nem teszlek újra vissza a másik kemencébe, nem élhettél volna sokáig, nem lennél elég erős. Befejeztelek. Olyan vagy, amilyennek elképzeltem akkor, amikor hozzáfogtam a munkához. 

 Így formálja Urunk is az életünket. Néhányan a kemencében vagyunk, üvöltve, sikoltozva: „Engedj ki!”. Néhányan épp színesedünk, és ez kellemetlen, majd megőrjít. Néhányan körbe forgunk, és nem tudjuk, hol vagyunk. Csak azt kérdezzük: „Mi történik velem?” Minden olyan zavaros. 

De Ő tudja, hogy mit tesz. Bízz benne!

(Ismeretlen szerző)

József Attila: Levegőt!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott 

hazafelé menet? 

A gyepre éppen langy sötétség szállott, 

mint bársony-permeteg 

és lábom alatt álmatlan forogtak, 

ütött gyermekként csendesen morogtak 

a sovány levelek. 

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok 

a város peremén. 

Az őszi szél köztük vigyázva botlott. 

A hűvös televény 

a lámpák felé lesett gyanakvóan; 

vadkácsa riadt hápogva a tóban, 

amerre mentem én.  

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti, 

e táj oly elhagyott. 

S im váratlan előbukkant egy férfi, 

de tovább baktatott. 

Utána néztem. Kifoszthatna engem, 

hisz védekezni nincsen semmi kedvem, 

mig nyomorult vagyok.  

Számon tarthatják, mit telefonoztam 

s mikor, miért, kinek. 

Aktákba irják, miről álmodoztam 

s azt is, ki érti meg. 

És nem sejthetem, mikor lesz elég ok 

előkotorni azt a kartotékot, 

mely jogom sérti meg.  

És az országban a törékeny falvak 

- anyám ott született - 

az eleven jog fájáról lehulltak, 

mint itt e levelek 

s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse, 

mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse 

s elporlik, szétpereg.  

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet. 

Lelkem nem ily honos. 

Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet, 

aki alattomos. 

Sem népet, amely retteg, hogyha választ, 

szemét lesütve fontol sanda választ 

és vidul, ha toroz.  

Én nem ilyennek képzeltem a rendet. 

Pedig hát engemet 

sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek, 

mint apró gyermeket, 

ki ugrott volna egy jó szóra nyomban. 

Én tudtam - messze anyám, rokonom van, 

ezek idegenek.  

Felnőttem már. Szaporodik fogamban 

az idegen anyag, 

mint szivemben a halál. De jogom van 

és lélek vagy agyag 

még nem vagyok s nem oly becses az irhám, 

hogy érett fővel szótlanul kibirnám, 

ha nem vagyok szabad!  

Az én vezérem bensőmből vezérel! 

Emberek, nem vadak - 

elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel, 

nem kartoték-adat. 

Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet, 

jó szóval oktasd, játszani is engedd 

szép, komoly fiadat!  

1935. november 21.

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. 

Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam 

a munkát.

Le is feküdtem. Ám a gép az agyban 

zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, 

csak forgolódtam dühösen az ágyon, 

nem jött az álom. 

Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, 

százig olvasva s mérges altatókkal. 

Az, amit irtam, lázasan meredt rám. 

Izgatta szívem negyven cigarettám. 

Meg más egyéb is. A fekete. Minden. 

Hát fölkelek, nem bánom az egészet, 

sétálgatok szobámba le- föl, ingben, 

köröttem a családi fészek, 

a szájakon lágy, álombeli mézek 

s amint botorkálok itt, mint részeg, 

az ablakon kinézek.  

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? 

Te ismered a házam 

s ha emlékezni tudsz 

a hálószobámra, azt is tudhatod, 

milyen szegényes, elhagyott 

ilyenkor innen a Logodi-utca, 

ahol lakom. 

Tárt otthonokba látsz az ablakon. 

Az emberek feldöntve és vakon 

vízszintesen feküsznek 

s megforduló szemük kancsítva néz szét 

ködébe csalfán csillogó eszüknek, 

mert a mindennapos agy-vérszegénység 

borult reájuk. 

Mellettük a cipőjük, a ruhájuk 

s ők egy szobába zárva, mint dobozba, 

melyet ébren szépítnek álmodozva, 

de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz, 

minden lakás olyan, akár a ketrec, 

Egy keltőóra átketyeg a csöndből, 

sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl 

és az alvóra szól 

a harsány riasztó: «ébredj a valóra». 

A ház is alszik, holtan és bután, 

mint majd száz év után, 

ha összeomlik, gyom virít alóla 

s nem sejti senki róla, 

hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.  

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, 

valami tiszta, fényes nagyszerűség, 

reszketve és szilárdul, mint a hűség. 

Az égbolt, 

egészen úgy, 

mint hajdanába rég volt, 

mint az anyám paplanja, az a kék folt, 

mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt, 

s a csillagok 

lélekző lelke csöndesen ragyog 

a langyos őszi 

éjjelbe, mely a hideget előzi, 

kimondhatatlan messze s odaát, 

ők, akik nézték Hannibál hadát 

s most néznek engem, aki ide estem 

és állok egy ablakba, Budapesten.  

Én nem tudom, mi történt vélem ekkor, 

de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem 

s felém hajol az, amit eltemettem 

rég, a gyerekkor.  

Olyan sokáig 

bámultam az égbolt gazdag csodáit, 

hogy már pirkadt is keleten s a szélben 

a csillagok szikrázva, észrevétlen 

meg-meglibegtek és távolba roppant 

tűzcsóva lobbant, 

egy mennyei kastély kapuja tárult, 

körötte láng gyult, 

valami rebbent, 

oszolni kezdett a vendégsereg fent. 

a hajnali homály mély 

árnyékai közé lengett a báléj, 

künn az előcsarnok fényárban úszott, 

a házigazda a lépcsőn bucsúzott, 

előkelő úr, az ég óriása, 

a bálterem hatalmas glóriása 

s mozgás riadt, csilingelés, csodás, 

halk női suttogás, 

mint amikor már vége van a bálnak 

s a kapusok kocsikért kiabálnak.  

Egy csipkefátyol 

látszott, amint a távol 

homályból 

gyémántosan aláfoly 

egy messze kéklő, 

pazar belépő, 

melyet magára ölt egy drága, szép nő 

és rajt egy ékkő 

behintve fénnyel ezt a néma békét. 

a halovány ég túlvilági kékét, 

vagy tán egy angyal, aki szűzi, 

szép mozdulattal csillogó fejékét 

hajába tűzi 

és az álomnál csendesebben 

egy arra ringó, 

könnyűcske hintó 

mélyébe lebben 

s tovább robog kacér mosollyal ebben. 

aztán amíg vad paripái futnak 

a farsangosan-lángoló Tejutnak 

arany konfetti-záporába sok száz 

bazár között, patkójuk fölsziporkáz.  

Szájtátva álltam 

s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, 

az égbe bál van, minden este bál van 

és fölvilágolt mély értelme ennek 

a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek 

tündérei hajnalba hazamennek 

fényes körútjain a végtelennek.  

Virradtig 

maradtam így és csak bámultam addig. 

Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél 

ezen a földön, mily silány regéket, 

miféle ringyók rabságába estél, 

mily kézirat volt fontosabb tenéked, 

hogy annyi nyár múlt, 

annyi sok deres tél és annyi rest éj 

s csak most tünik szemedbe ez az estély?  

Ötven, 

jaj ötven éve - lelkem visszadöbben - 

halottjaim is itt-ott, egyre többen - 

jaj, ötven éve tündököl fölöttem 

ez a sok élő, fényes, égi szomszéd, 

ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét. 

Szóval bevallom néked, megtörötten 

földig borultam s mindezt megköszöntem.  

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem 

s azt is tudom, hogy el kell mennem innen. 

de pattanó szivem feszitve húrnak, 

dalolni kezdtem ekkor azúrnak, 

annak, kiről nem tudja senki, hol van, 

annak, kit nem lelek se most, se holtan. 

Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak, 

úgy érzem én, barátom, hogy a porban, 

hol lelkek és göröngyök közt botoltam, 

mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak 

vendége voltam.

Nemes Nagy Ágnes: Az ismeret

I.     

Csak egy marad meg, semmi más: 

a tiszta ismeret. 

Nem ismeret, csak szomjuság, 

mely mind felé vezet. 

Nem szomjúság, csak rettegés, 

mely oldalamba kap – 

rettenthetetlen rettegés! 

Hegyezd lándzsáidat.   

II.   

A rettegés s az ismeret közt 

mint hídbolt görnyedek, 

rendítenek, eleven eszközt, 

a tárgyak, szellemek. 

A félelem sötét öléből 

egy hídra vetve rá, 

fut rajtam nemzet, álom, élő, 

de mind hová, hová?   

III.   

Mint szomjas kentaurokon, 

kiket a vágy feszít, 

a hátgerincem, homlokom 

mind íves, csupa híd. 

Lábam előtt, lábam felett 

elúszik a folyam, 

de mily partok, de mily szelek 

borzolják bő hajam?   

IV.   

Borzolják? Élek? Nem tudom már. 

Elold felleg, folyó, 

köd úszik foszló partjaimnál, 

a híd lebeg: hajó. 

S csak bordaíven, roppanáson 

tapintom tűnt nyomát; 

a rém, a vágy, a cél, e három – 

s marad csak egy: a vágy.   

Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van ujra

" Kiülök a dombtetőre, 

Innen nézek szerteszét, 

S hallgatom a fák lehulló 

Levelének lágy neszét."

:-)

József Attila: Kedves Jocó!

De szeretnék gazdag lenni, 

Egyszer libasültet enni. 

Jó ruhába járni, kelni, 

S öt forintért kuglert venni.  

Míg a cukrot szopogatnám, 

Uj ruhámat mutogatnám, 

Dicsekednék fűnek fának, 

Mi jó dolga van Attilának.  

De erre gondolni sem merek, 

Boldogságom gyorsan pereg. 

S mert nincs meg a sok jó dolog,

 azért nem vagyok én boldog.

Turczi István: Azokra gondolok

Azokra gondolok 

akik lépcsőházak sivár homályába rejtekezve 

kitartóan sodorják a soron következő cigarettát 

baljóslatú idegen hangokra felkapják fejüket 

összerándulnak megdermednek mint a hűtőbe tett 

harangvirág bűntudatuk értetlenül 

éhesen kószál folyosók imbolygó fényei közt 

maguknak kuporgatják az eltulajdonított perceket 

a fekhelyül kiszemelt üres biciklitárolót 

a meleget a meleget s arcuk végül 

mégis gyanútlanul belebukik a liftaknába 

Azokra gondolok akik után nem marad 

mosoly se tévéinterjú se virágcsokor 

csak a magány végtelenített szalagjai 

igazolt peron-szabadság és jeltelen madárvonulás 

Azokra gondolok akik üvöltenének 

mikor halántékukhoz négyfelől tapad a csend 

akik simogatni is tudnának mernének szeretni 

érdek nélkül oldottan s néha szerelmesen 

akiknek nincsen kályhájuk ágyuk kutyájuk 

kicsi fehér vagy nagy fekete esetleg foltos 

és billenős fülű olyan mindegy végtére is 

tartozni valakihez annyi mint tartozni magunknak 

egy soha vissza nem térő pillanattal ha már 

nem futja többre ha már reménytelen 

Azokra gondolok akik verseket olvasnak 

elmeszesedett sajtszagú estéken 

szavak feketeseregével masírozva 

olvassák versemet 

de kevesen is vannak istenem   

Csorba Győző: Naplórészletek

-részlet-

ÍGÉRETEID lajtorjáján 

minek hoztál a magasságba? 

Csak szavak voltak szavaid, - 

zuhanok most halálraválva.  

Holt s még nem fogant ellenségek 

nyüzsögnek ébren körülöttem; 

hessentem őket és sirok, - 

ó, többen lesznek, egyre többen!  

Mint gyenge őzet vad kopóhad, 

futó szívem félelmek marják. - 

Én jó vitézem merre jár? 

miért nem villogtatja kardját?  

Meghalt a béke: vánkosomnak 

élő parázzsá vált huzatja, 

a sok-tenyerű éjszaka 

kegyetlen ökleit mutatja.  

Hogyan kiáltsak? melyik égtáj 

takar, melyik vándor-szél ismer? 

Nehéz vagy: sajgó-súlyosan 

visszhangozol érzékeimben.  

Minden való én voltam eddig, 

és lám: mindannyi idegen lett. 

Ha viszem őket, úgy viszem 

kelletlen, mint hordár a terhet.  

Növés fájdalma tagjaimban: 

elárvultam: kell izmosodnom. 

Alábbsüllyedt az ólmos ég, 

két vállamon remegve hordom.

Csorba Győző: Naplórészletek

-részlet-

SZÍVEM hűs felhők pólyái között reszket immár örökké. 

Minden gyöngédség elpártolt tőlem, amióta nem vagy; 

a régi barátok és a régi kedves tárgyak feleselve pörölnek; 

tudatos nagy kegyetlenséggel kínoznak a nappalok és az éjszakák. - 

Sírnom kellene, mondanom, hogy: hűtelen, 

mert megéheztettél és megszomjaztattál, de nem adtál ennem, innom; 

mert megmutattad, mi a jó, s rámengedted a rosszakat. - 

Mégis: nézzétek, emberek! puha mosoly játszik a szám körül; 

mint aki bűvös titkokat tud, mosolygok - mint ki gyermekek 

nagyosan-komoly játékát nézi és elmosolyodik. - 

Azt hiszi ő, hogy elhagyott, - azt hiszed, hogy elhagytál engem, 

s a két színben vastagodó idő egészen eltakar majd. 

Széles a világ, mély a föld, tág a tenger, magos az ég, 

szélesebb, mélyebb, tágabb és magosabb a szerelmem. 

Megindulsz nyúlánk utakon futó lábbal, vagy kanyarogva 

bujkálsz bújó ösvényeken: hozzám lyukadsz ki végül, 

a földbe ásod magadat, mérföldnyi kútba: énrám bukkansz, 

tengerre szállsz, bárhogy kormányzol: énnálam köt ki a hajód, 

a légbe lendülsz: énbelém ütődik gyenge homlokod. 

- Sírnom kellene, mondanom, hogy: hűtelen, 

de nem lehetsz te hűtelen, - sokkal jobban szeretlek annál, 

s eligyekvő lépteidet úgy nézem, mint egy pajkos gyermek csínyjét.