utcákon bolyongó léptek nyomán,
köszönni a korosodó fáknak,
amikor némán meghajolnának
erőtlen, tétova testem után.
Ölelni
a vén törzsükben rejtező erőt,
süllyedni sárguló avarágyban,
hinni az apró, égi csodákban,
s hogy minden perc teremthet szép jövőt.
Érteni
a szótalan pillantások kegyét,
titkok, csöndek, könnyek áradását,
reményt látni a Nap sugarán át,
s mosolyokkal fizetni mindenért.
Fogadni,
ahogy térdre hull az őszinteség,
s igazsága a ránk szabott útnak,
örülni minden apró dolognak.
Talán ennyi pont elég lenne még.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése