Csorba Győző: Naplórészletek

-részlet-

SZÍVEM hűs felhők pólyái között reszket immár örökké. 

Minden gyöngédség elpártolt tőlem, amióta nem vagy; 

a régi barátok és a régi kedves tárgyak feleselve pörölnek; 

tudatos nagy kegyetlenséggel kínoznak a nappalok és az éjszakák. - 

Sírnom kellene, mondanom, hogy: hűtelen, 

mert megéheztettél és megszomjaztattál, de nem adtál ennem, innom; 

mert megmutattad, mi a jó, s rámengedted a rosszakat. - 

Mégis: nézzétek, emberek! puha mosoly játszik a szám körül; 

mint aki bűvös titkokat tud, mosolygok - mint ki gyermekek 

nagyosan-komoly játékát nézi és elmosolyodik. - 

Azt hiszi ő, hogy elhagyott, - azt hiszed, hogy elhagytál engem, 

s a két színben vastagodó idő egészen eltakar majd. 

Széles a világ, mély a föld, tág a tenger, magos az ég, 

szélesebb, mélyebb, tágabb és magosabb a szerelmem. 

Megindulsz nyúlánk utakon futó lábbal, vagy kanyarogva 

bujkálsz bújó ösvényeken: hozzám lyukadsz ki végül, 

a földbe ásod magadat, mérföldnyi kútba: énrám bukkansz, 

tengerre szállsz, bárhogy kormányzol: énnálam köt ki a hajód, 

a légbe lendülsz: énbelém ütődik gyenge homlokod. 

- Sírnom kellene, mondanom, hogy: hűtelen, 

de nem lehetsz te hűtelen, - sokkal jobban szeretlek annál, 

s eligyekvő lépteidet úgy nézem, mint egy pajkos gyermek csínyjét.