akik lépcsőházak sivár homályába rejtekezve
kitartóan sodorják a soron következő cigarettát
baljóslatú idegen hangokra felkapják fejüket
összerándulnak megdermednek mint a hűtőbe tett
harangvirág bűntudatuk értetlenül
éhesen kószál folyosók imbolygó fényei közt
maguknak kuporgatják az eltulajdonított perceket
a fekhelyül kiszemelt üres biciklitárolót
a meleget a meleget s arcuk végül
mégis gyanútlanul belebukik a liftaknába
Azokra gondolok akik után nem marad
mosoly se tévéinterjú se virágcsokor
csak a magány végtelenített szalagjai
igazolt peron-szabadság és jeltelen madárvonulás
Azokra gondolok akik üvöltenének
mikor halántékukhoz négyfelől tapad a csend
akik simogatni is tudnának mernének szeretni
érdek nélkül oldottan s néha szerelmesen
akiknek nincsen kályhájuk ágyuk kutyájuk
kicsi fehér vagy nagy fekete esetleg foltos
és billenős fülű olyan mindegy végtére is
tartozni valakihez annyi mint tartozni magunknak
egy soha vissza nem térő pillanattal ha már
nem futja többre ha már reménytelen
Azokra gondolok akik verseket olvasnak
elmeszesedett sajtszagú estéken
szavak feketeseregével masírozva
olvassák versemet
de kevesen is vannak istenem
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése