Trausch Liza: Hol készítsétek?

" A pusztában készítsétek az Úrnak útát, ösvényt egyengessetek a kietlenben 

a mi Istenünknek." 

Ézsaiás 40,3  

      Jön a vigasztalás, jön a megoldás - készítsétek az útját! Hova jön Jézus? Az Ige szerint a pusztába. Nézzünk körül, igaz-e, hogy az élet, amiben vagyunk, mérhetetlen nagy puszta? Nemrégen egy ideggyógyintézetbe kellett elmennem. Szépen berendezett, modern intézet volt, kis várószobákkal. Ott lett valóság számomra, hogy kidíszített puszta az egész. A mai korban minden ember próbálja szépíteni a lakását, életkörülményeit kényelmesebbé tenni - olyanná, amiben jó élni -, és rettenetes, hogy se jobb, se más nem lesz ettől. Minden vonalon csak az önzés uralkodik, és senkinek nem fáj a másik ember baja, szenvedése. Micsoda pusztává tud lenni egy otthon, és benne a házasság. Már nincs egy kedves szó sem, csak durva, fájó, goromba mondatok. Nem így indultatok egyszer az úrasztala elől. Akkor azt gondoltátok, csupa boldogság lesz minden. Hogy lett ilyen pusztává? Olyan puszta is van, ahol már kemény szó sem hangzik. Csak hallgatás van. Nem érdemes beszélni, úgysem értjük meg egymást. Gondoljatok bele, ilyen pusztaságban nőnek fel gyerekek. Még beljebb kell mennünk, mert az igazi puszta a lelkedben van. A gondolatok pusztája! Amikor csak a saját sérelmeidre gondolsz, amikor nincs más gondolatod, csak nekem, meg velem, és rólam. Ahogy élsz, mered-e mondani, hogy szeretsz és megértesz-e egyáltalán valakit? Mérhetetlen puszta a hitbeli életed! Olvasod az Igét, mert megszoktad. Imádkozol, mert megtanítottak rá. De nincs közösséged Jézussal. Halld meg az adventi üzenetet: Jézus jön! Készítsétek hát az útját!     

Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Kiss Judit Ágnes: Levél a régihez

1. 

Ma éjjel itt voltál megint, 

mikor már nem hittem volna. 

Azzal az arcoddal jöttél, 

amit én fotóztam rólad 

úgy tíz vagy tizenkét éve, 

a tested karcsú és izmos 

pont mint tizenhárom éve. 

Azt mondtad, te az öcséd vagy 

(bár nincs is öcséd, csak húgod), 

te örökké fogsz szeretni, 

nem hagysz el, mint az a másik. 

Szorosan öleltük egymást. 

Megjelent az anyád köztünk, 

azt mondta indul a boltba, 

azt mondtuk, ne menjen, majd mi, 

nehogy a koronavírus... 

Átvettem a banyatankot, 

és arra gondoltam közben, 

micsoda szimbólum így ez: 

én húzom az anyád szatyrát. 

Akkor bevallottad mégis, 

te vagy az, hogy nincsen másik. 

Elmondtad, hogy azért jöttél, 

hogy most már meggyógyíts tényleg. 

Azonnal rávágtam, jól van, 

bár honnan tudnád, hogy fájok, 

neked azt mutattam mindig, 

hogy rögtön fel tudtam állni,

jóllehet azóta érzem, 

hogy laposkúszásban élek. 

Lett aztán gyerekem mástól, 

neked is lett mással kettő, 

azt mondtad, beszéljük végig, 

akár egy terápiában 

mindazt, mi elromlott köztünk. 

Akkor szétfoszlott az arcod, 

s itt találtam magam újra 

fekve a gyerekszobában – 

ma se gyógyított meg senki. 

2. 

Valami buliban voltunk, 

te egy korsóval kértél, 

a pultnál fizettem, 

vártalak, körülöttem 

zaj, sötét, idegen emberek. 

Aztán elindultam, hogy 

megkeresselek, óvtam 

a sört, ki ne lötyögjön, 

jó lett volna hazamenni, 

de mit szólsz, ha nem 

találsz, se a sört, 

és elvittem a verdát. 

Pedig lehet, hogy te már 

rég hazamentél közben, 

vitted a verdát, 

én meg kereslek mindhalálig 

sötétben, zajban, 

idegenek közt, kezemben 

egy korsó langyos sörrel.

Papp Dénes: Harangnyelv

Életem nyitott könyvét bámulom, 

mindig teljesen ismeretlen. 

Tudom, hogy miközben olvasom, 

megint örökre elfelejtem. 

Háttérben szülőfalum temploma, 

harangozó volt ott dédapám. 

Várom, hogy a kötelet meghúzza, 

velem van ezen az éjszakán. 

Szavakat firkálok a szűz hóba, 

elütöm az időt kondulásig. 

Egyetlen álmot váltok valóra, 

és arcomra fagyos szél zuhan. 

Aki jégből van, csak az nem fázik. 

A mélységből kiáltok hozzád, Uram…

Reményik Sándor: Lefelé menet

                     (Máté 17) 

                          1 

" Elváltozék..." Köntöse mint a hó. 

Olyan szép, hogy már-már félelmetes, - 

Mégis: a hegyen lakni Vele jó. 

Maradni: örök fészket rakni volna jó. 

De nem lehet. Már sápad a csoda, 

Az út megint a völgybe lehalad, 

Jézus a völgyben is Jézus marad, 

De jaj nekünk! 

Akik a völgybe Vele lemegyünk, 

Megszabadított szemű hegy-lakók 

Csak egy-egy csoda-percig lehetünk. 

Elfelejtjük az elsápadt csodát, 

És lenn, a gomolygó völgyi borúban, 

Az emberben, a szürke-szomorúban, 

Nem látjuk többé az Isten fiát.   

                        2 

Testvérem, társam, embernek fia, 

Igaz: a hegyen nem maradhatunk, 

Igaz: a völgyben más az alakunk, 

Nekünk lényegünk, hogy szürkék vagyunk. 

Botránkozásul vagyok neked én, 

És botránkozásul vagy te nekem, 

Mégis: legyen nekünk vigasztalás, 

Legyen nekünk elég a kegyelem: 

Hogy láttuk egymás fényes arculatját, 

Hogy láttuk egymást Vele – a Hegyen.

Fekete István: Hóvirág

Illatod a földben hagytad, mélyen, 

És az arcod, mint a hó, kedves, fehér. 

Szerelmes méhek kelyhedbe nem járnak, 

Lehullsz, mikor még híre sincs a nyárnak, 

És marokkal tép, aki elér.  

Nem ismered a daltzengő májust, 

Szirmodra fagy hideg, ónos eső, 

Mégis szívemen hordom bokrétádat, 

S ha nem néznek, megcsókolom a szádat, 

Mert te vagy – te vagy a: Legelső…

Kiss Judit Ágnes: Lectio divina

1.

Ennyi maradt, ez a test, ez a lélek. 

Már nem tökéletes, de működik. 

Érez. Mozdul. És gyógyulni akar. 

Gazdálkodj vele. Még pár évtized. 

Nem sok, de talán nem haszontalan.   

Elpusztíthatnád. Olyan sérülékeny. 

Néhány idegen vegyület elég, 

Hogy megszabadulj tőle. Hogy miért nem 

Teszed meg, arra mindig lesz egy ok: 

Vissza kell vinned az Isten elé. 

Még önmagad sem vagy a birtokod.   

2.

Ennyi maradt, ez a test, ez a lélek. 

Hozzád nőttek a sebhelyeid. 

Hegmetszésre ha volna ígéret, 

Tudd: meg kell sérülni megint.

Ágai Ágnes: Mondd mi sosem lehetünk egyidősek?

Mondd, mi sosem lehetünk egyidősek? 

Akkor se, ha nagyon akarjuk? 

Akkor se, ha én mindennap 

növök egy picit,

és te már nem nősz tovább? 

Akkor se, ha holnap én ülök melléd, 

én mesélek, 

én fogom a kezed?  

Nem hiszem! 

Egyszer, egyetlenegy percig 

biztosan egyidősek lehetünk.

A nap gondolata

A bölcs viselkedés ott kezdődik, amikor vissza tudnál vágni annak, aki megbántott vagy ártott neked, 

de te inkább veszel egy mély levegőt és hagyod, hogy az élet csendben elrendezze a dolgokat.

Kölcsey Ferenc: Huszt

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék; 

Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold. 

Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott 

Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém. 

És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán? 

Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér? 

Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; 

Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

Ady Endre: Az Úr érkezése

Mikor elhagytak,

Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

És megvakultak
Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom,
De őt, a fényest, nagyszerűt,
Mindörökre látom.

Túróczy Zoltán: Tanács

Ma még tiéd körülötted minden. 

Adhatsz belőle. Adj hát, kinek nincs, 

Mert jön egy nap, talán nemsokára, 

S kihull kezedből minden földi kincs. 

És nem lesz többé tiéd semmi sem. 

Tollad, virágos párnád másra vár... 

Mit maga köré épített egy élet, 

Nem több mint összeomló kártyavár. 

Ma szólhatsz még jóságos, meleg szóval 

Testvéredhez, ki szenved, szomorú. 

Vigaszt hoz szavad zengő muzsikája, 

S tán rózsát hajt egy töviskoszorú. 

Hajolj hát hozzá, amíg beszélhetsz, 

Harmatként hulljon szerető szavad: 

Mert jön egy nap, hogy elnémul ajkad, 

És soha többé nem fakad. 

Ma kezed még erős, a lábad fürge, 

Szolgálhatsz szegényt, árvát, beteget. 

Ma letörölhetsz verejtéket, könnyet. 

Oh, most segíts, ha teheted. 

Mert jön egy nap, hogy kezed mozdulatlan, 

Mindegy hogy ősz lesz, tél, vagy kora nyár, 

Mert nincs több időd, s amit meg nem tettél, 

Azt nem teszed meg soha többé már. 

De ma még tiéd körülötted minden. 

És adhatsz, adj hát annak, kinek nincs. 

Hisz jön egy nap, talán nemsokára, 

S kihull kezedből minden földi kincs. 

Csak az lesz tiéd, amit odaadtál, 

Csak az, mi minden kincsnél többet ér. 

A tett, a szó, mit szeretetből adtál, 

Véled marad, s örökre elkísér.

Bibor István: Két dal

I. 

Légy a lomb a könnyű szélben! 

Nézd, a drága fény hogy árad! 

Zengő tested add egészen 

a hömpölygő napsugárnak! 

Légy az ág! A lomb ha hullik,  

újra nyílik majd tavasszal. 

Ami elmúlt, az se vész el: 

újra lesz s ez megvigasztal. 

Légy a nyírfa! Szél ha tépi, 

fagy ha gyötri karcsú ágad, 

még ha roppan, az se fájjon! 

Majd jövőre újratámad. 

Légy az erdő! Sebeidbe 

friss suhángok belenőnek. 

Ne mulaszd el: menedéket 

adj bitangnak, szeretőnek!  

II. 

Légy a lomb a könnyű szélben!  

Ki lehetne szebb ma nálad? 

Könnyű ám így elkerülnöd 

a korhadó száraz ágat! 

Cinkos, dévaj villanással  

néz az ég rád, tó a tükre. 

Hívd a fényt, és sose gondolj 

sokasodó évgyűrűkre! 

Tóth Árpád: Őszi vihar

Néha tudatom mélyein 

Vadul fellobban a homály,

Mint a villámok kénköves 

Fényében egy fekete táj.   

Elhagyatott, kopár vidék - 

Áll rajta némán, egymaga 

A régi üszkös ifjuság, 

Mint egy nagy, kísérteti fa.   

Víg lombját elvesztette rég. 

Fantasztikus törzse felett 

Nyargalnak vég nélkül a vén, 

Gomolygó bánatfellegek.   

S míg körülfut a percnyi fény 

A láthatár vak peremén, 

Száz holttest villan meg a fán, 

Száz öngyilkossá lett remény.   

Megborzadok, de azután 

Megint jön a szelíd sötét, 

A mindennapi gond veti 

Reám kegyelmes, jó ködét,   

És újra élem a jelent, 

Amely, ha fáj is, zsongva fáj - 

De jaj, ha majd ismét kigyúl 

A romantikus régi táj,   

S az őrült fellegek alatt 

Vad sárga fényt dobálva szét,

Idézi az őszi vihar 

Jobb részem megölt életét!   

1926

Juhász Gyula: Anna

Szatir, ki bennem élsz, a hellén tavaszokból 

Lelkembe szállt szatir, pogány, vidám dalos, 

Mért vagy ma bánatos? Mert oda már az ókor 

S a mosolygós borág bús dértől harmatos?  

Talán azért borús nyílt homlokod nagy íve, 

Mert görög nap derűt nem csókol rá soha 

S azért oly beteg a szemed égi szine, 

Mert benne nem ragyog thalassza mosolya?  

Kit vig majálisok szőke tüzei hittak, 

Ki annabálokon nézted a táncokat, 

míg dalra nógatott a lámpion s a csillag, 

Szatir, ki bennem élsz, hogy hagytad el magad?  

Hisz vannak még tanyák és jegenyék a szélben, 

Vannak szőke habok és vig majálisok 

És annabáli csók is csattan még az éjben 

És vannak ó borok és vannak víg ivók!  

Szatír, ki bennem élsz, talán szemébe néztél, 

Tán szőke fürtein feledted nagy szemed, 

Talán te is, te is Anna hajához értél 

Mikor a dal Vénusz bájához érkezett?  

S azóta nincs, ugye, se pogányság, se vígság. 

A körtánc a mezőn s az evoé oda, 

A kacagó szatir hiába fújja sípját, 

Oly mélán sir a sip, mint fájó oboa!

Wislawa Szymborska: Van, aki szereti a verset

Van, aki – 

vagyis nem mindenki. 

S e mindenkiből inkább kevesebben mint többen. 

Nem számítva az iskolákat, ahol muszáj, 

és magukat a poétákat, 

ezerből ketten ha maradnak.  

Szeretik – 

de szeretik a húslevest is finommetélttel, 

szeretik a bókot és az égszínkéket, 

szeretik a jó öreg sálat, 

szeretik a maguk útját járni, 

szeretik a kutyát simogatni.  

A verset – 

de mi az, hogy vers. 

Jó néhány ingatag válasz 

született már erre a kérdésre. 

Én meg nem tudom, nem tudom és ebbe 

kapaszkodom 

mint megváltó szalmaszálba.  

Reiman Judit fordítása