Ma éjjel itt voltál megint,
mikor már nem hittem volna.
Azzal az arcoddal jöttél,
amit én fotóztam rólad
úgy tíz vagy tizenkét éve,
a tested karcsú és izmos
pont mint tizenhárom éve.
Azt mondtad, te az öcséd vagy
(bár nincs is öcséd, csak húgod),
te örökké fogsz szeretni,
nem hagysz el, mint az a másik.
Szorosan öleltük egymást.
Megjelent az anyád köztünk,
azt mondta indul a boltba,
azt mondtuk, ne menjen, majd mi,
nehogy a koronavírus...
Átvettem a banyatankot,
és arra gondoltam közben,
micsoda szimbólum így ez:
én húzom az anyád szatyrát.
Akkor bevallottad mégis,
te vagy az, hogy nincsen másik.
Elmondtad, hogy azért jöttél,
hogy most már meggyógyíts tényleg.
Azonnal rávágtam, jól van,
bár honnan tudnád, hogy fájok,
neked azt mutattam mindig,
hogy rögtön fel tudtam állni,
jóllehet azóta érzem,
hogy laposkúszásban élek.
Lett aztán gyerekem mástól,
neked is lett mással kettő,
azt mondtad, beszéljük végig,
akár egy terápiában
mindazt, mi elromlott köztünk.
Akkor szétfoszlott az arcod,
s itt találtam magam újra
fekve a gyerekszobában –
ma se gyógyított meg senki.
2.
Valami buliban voltunk,
te egy korsóval kértél,
a pultnál fizettem,
vártalak, körülöttem
zaj, sötét, idegen emberek.
Aztán elindultam, hogy
megkeresselek, óvtam
a sört, ki ne lötyögjön,
jó lett volna hazamenni,
de mit szólsz, ha nem
találsz, se a sört,
és elvittem a verdát.
Pedig lehet, hogy te már
rég hazamentél közben,
vitted a verdát,
én meg kereslek mindhalálig
sötétben, zajban,
idegenek közt, kezemben
egy korsó langyos sörrel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése