2025. szeptember 17., szerda

Csukás István: Mint rezgő húr












Mérem magamban a felnövő szerelmet, 
mint érzékeny műszer jelez földszínéig 
felvirágzó ércet: érzékeim feléd 
hajolnak, szelíd törvények igézik. 

Motoz az ujjam: érzi a hajadat még; 
tükrök közt vergődő fény: szemem szemed foglya, 
ráégettél már s téged lát mindenben, 
s a világot újra bűvkörébe fogja. 

Most csak csöndes szavakat dob fel a lélek, 
s mint rezgő húr, őrzi a pendítő ujjat. 
Mérem magamban a felnövő szerelmet, 
s a megtért világot, a szebbet, az újat.  

Petőcz András: Útközben – Vagyunk, akik

                           O.-nak   

Ha elnyugszol, akkor vége.   

A futásodra kíváncsi minden, 
mindenik férfi és nő, és az is, 
aki nem férfi, de nem is nő, 
csak éppen létezik, és emígy 
keres helyet önnönmagának.   

Valamiféle építkezés, ami itt.   

Egyre sűrűbb a levegő, és ez, 
igen, ez a sűrűsödésveszély 
nagyon is problematikus, fel- 
építesz valamit, s körülötted 
lebontják mindazt, ami vagy.   

A válasz: „Prefer not to say.”   

Óvatosan azzal, ami a vagyon, 
ne éld fel tartalékaid, igazodni 
biztosan kell, „fogadás jobbról”, 
mondta a századparancsnok, és 
ebben nem volt semmiféle plusz.   

Mindennek vége, ha elnyugszol.   

Feküdni deszkaföldes-álruhásan, 
bámulni bele a sötétlő semmibe 
csonttá aszottan – nem lehet cél. 
Futásodra vagyunk kíváncsiak, és 
szaladunk mi is szemben a széllel.

2025. szeptember 16., kedd

Túrmezei Erzsébet: Tanulgatom a csendet












Nézem a tó fodrozó tükrét, 
a felhők, fények játékát a vízen, 
szeptemberi fák színesedő levelét... 
és tanulgatom a csendet.  

Nem az üreset, a némát: a beszédeset! 
Hiszen Valaki mindig megszólal a csendben. 
Tó tükrére, sirályok szárnyára, 
hulló aranylevélre üzeneteket ír nekem. 
Ölembe perdül egy őszi levél... 
üzenetét betűzgetem.

Rónay György: Mire küldött

Mire küldött az Isten? arra, hogy 
gyűlöld azt, aki épp úgy, mint te, mása, 
s pusztán azért, mert károdat kívánja? 
Miért küldött? azért, hogy marakodj 

s visszaharapd a beléd harapót; 
vagy hogy utána menj és hogyha fájna 
szegénynek a rajtad ejtett marása, 
te adj sebére egy kis balzsamot? 

Nyilván nem azért küldött, hogy ítélkezz, 
hisz magadat ítélned épp elég lesz, 
és irgalmat, ha rád kerül a sor, 

hol lelsz, ha magad sem irgalmazol? 
Gyűlöl? Szeresd: s tán megválthatod akkor 
magadat is, őt is a kárhozattól.

Túrmezei Erzsébet: Gyermek a rendelőben

A kisleány ott áll a rendelőben. 
A furcsa gépek mintha mind őt lesnék. 
S a doktorbácsi már be is ültetné 
abba a félelmes, nagy székbe: "Tessék!"  

Nem, még nem ül le. Kijelenti bátran, 
hogy előbb kettőt kérdezni szeretne. 
" Halljuk!" - mosolyog rá a doktorbácsi, 
hiszen ő mindig kész a feleletre.  

" Értesz-e a fogakhoz?" - tudakolja 
kis Piroska ötéves bölcsességgel. 
" Ó, hányat találsz, akit én kezeltem, 
kis barátaid közt, ha széjjelnézel!"  

" Ott a Sárika, Jancsi. Kit mondjak még? 
A patikus bácsiék Klárikája. 
Kérdezd meg őket! Vígan szaladgálnak! 
Mi lenne, ha foguk most is fájna?"  

Ez a válasz megnyugtatóan hangzik, 
valóigaz. De hátra még a másik. 
" Szeretsz-e engem?" - kérdezi Piroska 
a kedvesen mosolygó doktorbácsit.  

" Szeretlek-e? Hát hogyne szeretnélek!" 
Mivel semmi hiba a feleletben, 
a kis paciens beül a nagy székbe 
most már nyugodtan, kék szeme se rebben.  

Ha a doktorbácsi ért a fogakhoz, 
s szereti őt, akkor mi gondja lenne? 
Jöhet most már a fúróval, fogóval. 
Piroska békén tűri. Bízik benne.  

*  

Ó, így szeretnék békén bízni én is! 
Félelmetes nagy rendelő az élet,
de jól ismerem, aki kezel benne, 
s az Ő feleletétől én se félek.  

Ha megkérdezem, ért-e a dolgához, 
s ha megkérdezem, hogy szeret-e engem, 
rámutat értem átszegzett kezére, 
és szabad bízó kisgyermekké lennem.  

Lehet fogó, fúró, akármi szerszám, 
ha ott látom abban a drága kézben, 
amelyik mindig tudja, mit cselekszik, 
s fenn a kereszten vért hullatott értem.

Gősi Vali: Darvak tánca



– impressziók –  

1. 

úsznak a darvak égre feszülnek 
ringat e sejtelmes búcsútánc 
lebegve hajolnak a világon át 
eleven fátyol a láthatár  

2. 

húznak a darvak messzi délre 
búcsútáncot járnak keringve 
ringásuk lüktető lágy ütem 
égre feszülő éj-lepel 
táncuk sejtelmes lebegő fátyol 
áthajolnak a látóhatáron




Petőcz András: Zsoltárparafrázis – Mint mindenki












            „ Mikor a bűn miatt büntetéssel fenyítesz valakit, 
             elemészted, mint moly, az ő szépségét. 
            Bizony merő hiábavalóság minden ember. Szela.” 
            (Zsoltárok könyve 39:12)   

Hiábavalóság vagy, hiábavalóság vagyok, ahogy mindenki, itt, 
energiatenger, szomorúságtenger, haragtenger árad szét mindenfelé, 
rád telepszik a büntetésed, arcodra mászik mindaz, amit elkövettél, 
és nincs senki, aki lemoshatná rólad az elmúlt éveket, senki, senki, 
nincs olyan, aki felmentene téged, és hozzád idomulna, nincs ilyen, 
nem csatlakozik hozzád már senki, minek is tenné, hisz te sem akarod.   

Magad vagy, mondják, háromszor tagadnak meg, ha úgy adódik, 
elemésztik az erőd, elemésztik az ösztöneid, felfalnak, mint a sáskák, 
és ítélkeznek feletted azzal, hogy tudni sem, hallani sem akarnak rólad, 
sötét indulatokat kergetnek feléd, fellegeket és szélviharokat küldenek, 
meggörnyedsz a nehezéktől, amit rád terítenek, meghajolsz a terhük alatt, 
levegő után kapkodsz, fuldokolsz, várod, hogy elmúljon mindez.   

Merő hiábavalóság vagy, merő feleslegesség, nem kellesz senkinek, 
valami puszta közepén állsz, és nem tudod, merre lehetne elindulni, 
az ürességet látod magad körül, és üres a tekinteted is, mint a halotté, 
befelé figyel a halott, befelé keresi a megoldásokat, de nincsen ilyesmi, 
nincsenek megoldások, csak az van, ami elmúlt, és csak a büntetésed, 
csak a hallgatás van, ami fenyegetőbb minden kimondott hangos szónál.

Petőcz András: Útközben – a túlsó partra

             O.-nak Cambridge-be   

Átkelni valahova, valahonnan, 
megtenni az utat, és aztán meg- 
pihenni, nagy-nagy lélegzetvétel, 
amikor végre sikerül.   

Nagy-nagy lélegzetvétel, ahogy 
megállsz egy pillanatra, persze, 
nem is megállás ez, hanem csak
kicsinke szusszanás, talán.   

Nem tudom, hova is sietünk, 
de van bennünk rohanás, van 
türelmetlenség is, igen, hogy 
mi végre, nem is tudom.   

A cél lehet a megállás maga, de 
mozdulatlanná merevedni nem 
szabad, így aztán sietünk tovább, 
hisz van bennünk félelem.   

Fogamban tartom, úgy viszem át. 
Összeszorított fogakkal haladok, 
sietek előre, és sietünk együtt 
valamiféle túlsó partra.  

2025. szeptember 14., vasárnap

A nap gondolata




Tudod, mi kell a láthatatlan szemléléséhez? 
Csend és hit. 
Ilyen állapotban tudod szemlélni az örökkévalóságot és az örökkévaló Istent.   

Friedrich Hölderlin: Az élet felén

Sárga körtékkel és vad 
rózsákkal omlik 
a tóba a hegy; 
óh drága hattyúk, 
csókmámorosan 
merül fejetek 
a szentjózan vízbe.  

Jaj nekem, hol kapok, ha 
tél lesz, virágokat és 
ragyogó napot 
és földi árnyat? 
Hidegen állnak 
a néma falak, a szélben 
zörög a szélkakas.  

Szabó Lőrinc fordítása

Kerecsényi Éva: Érintés












Arcodon játszik az ujjam, 
fel-alá sétál gyengéden, 
körberajongja a szádat, 
elbújik hajad tövében, 
szemedre szíveket rajzol, 
megpihen aprócska ráncon, 
mosoly faragta barázdán 
engedem, hadd tétovázzon, 
finoman érinti orrod, 
lesiklik, simítja állad, 
kuncogva mögéd lopózik, 
és csókra cseréli vágyad.

Takaró Károly: Hajnali gondolatok



Takaró Károly-Hajnali gondolatok 


Weöres Sándor: A kerub sodrában

A tánc országa teled hajlik, 
fehéren lobog a csúcsokon 
az éj pántjai közt; 
ne félj, rádvirrad, 
amit elgondolni se tudsz, 
a teljes szabadság 
és lengeni fogsz lábatlanul 
a túlsó messzeségben, 
mégis mindennel közösen -
jegyezd meg és ne irtózz, 
takard ki arcod! 
--------------------------------------

Kezemtől mindennek csillag-illata van. 
Én már nem vagyok én, 
szemem fénye csak ábránd, 
árnyam csak fátyol, mit lenget a szél, 
a hideg áram a gyökerek fölött. 
---------------------------------------

Tudnád-e újra szakadó, törékeny 
dolgaidat tiszta szóra bírni? 
---------------------------------------

Iszonyú úgy lengni 
sem földön, sem égen egészen 
és visszafelé már nincsen út. 
Minden elhagyott, 
egyedül lengek az ürességben, 
az ég teljes gömb körülöttem, 
nincs támaszték sehol. 
Megyek-e? vagy zuhanok 
                        a semmibe? 
vagy egyhelyben lengek? 
itt nem lehet tudni semmit. 

Talán valaki vigyáz rám. 
Talán valami vigyáz rám. 
Talán én vigyázok, csak nem tudok róla. 
Talán hatalmas vagyok, csak nem tudok róla. 
Talán azért nem tudok róla, mert már nem vagyok. 
Halott vagyok, anélkül hogy meghaltam volna. 
Ilyen nehéz a halál? 
Ilyen könnyű a halál? 
Ilyen se-nehéz, se könnyű a semmi? 
Ilyen semmi a semmi?

Tűz Tamás: Mértékem voltál

Mértékem voltál s most is az vagy: 
         reád szabom magam. 
Bensőmben is téged faraglak 
         minduntalan. 

Kakukfüves szelek sodornak. 
         hadd fogódzzam beléd, 
add meg ma szárnyaló dalomnak 
         friss ütemet. 

A katicabogár is repked, 
         vígan libeg körül, 
a zsongó dallamú szeleknek 
         s neked örül. 

Hiába, benned testesül meg 
         az álom és a vágy 
s szelíd hálódba gyűlnek 
         az éjszakák. 

Hát álmodom terólad! Építsd 
         tornyos légváramat! 
Köröskörül lebegjen négy híd 
         s te is magad. 

Mert mértékem vagy, újra kérlek, 
         te mindig légy velem, 
Tied vagyok, belőled élek 
         mértéktelen.

2025. szeptember 13., szombat

Babits Mihály: Emlékezés gyermeteg telekre












Telek jutnak eszembe, telek, 
régi, kemény, csillagos telek, 
murijáró szép falusi utcák, 
deres bajszok s nagy piros fülek. 
Parasztszagu éjféli misék, 
mennyi süllyedt, jámbor semmiség,
nagykendőbe bagyulált cselédek, 
cukorbundás házak, tejes ég.  

Bocsmód, még mint egész csöpp gyerek,  
Pesten is átbujtam egy telet. 
Csillagok és lámpák kavarogtak, 
félelmes volt a sok emelet. 
Nappal kezdődtek az éjszakák, 
csilingelt és búgott a világ, 
cicázott az ablakok visszfénye: 
Mikulás ment a hátsó gangon át.  

Később, kisvárosi zsúrokon, 
mikor összejött a sok rokon, 
lányokat kellett hazakisérni 
s én hallgattam az egész uton. 
De másnap, mint röpülő-cipős 
Merkur, versre lengtem a csipős 
ködben a magányos jégen – mit ma 
nemcsak lábam, de szivem se győz.  

Ó teleim, gyermeteg telek! 
mily bolondul elfeledtelek. 
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha 
nem ringatja eleven meleg. 
Némelyik már, mint egy szertehullt 
láncnak szeme, halkan elgurult… 
Pedig amint fogy-fogy a jövendő, 
egyre-egyre drágább lesz a mult.