Földeáki-Horváth Anna: Békakirályfi

Egyetlen ékszerem egy arany béka kitűző. Szimbólumként tekintek rá, ami egész életemre jellemző: ő a királyfi a csók előtt. Ez a várakozás, remény, ugyanakkor a döntés véglegességétől, visszavonhatatlanságától, az elköteleződéstől, a csalódástól való félelem határozza meg életemet. Ő az én illúzióm. 

Lehet, hogy a csók után előttem állna álmaim királyfija, hercege, s sajnálnám a nélküle elvesztegetett perceket, órákat, napokat, éveket, évtizedeket, életet. Így kitűzőm az arany „lehet”. Ha a csók után rút varanggyá változna, ő lenne az arany „volt”. 

Bárcsak el tudnám képzelni az arany „van”-t! 

A béka szemszögéből: 

Itt ülök a kitűzőjén nap mint nap. Örülök, hogy gyengéden érez irántam, de ennél többet nem tehetek, hisz el vagyok átkozva. Melegít a szeretete. Néha úgy érzem, olvadni, formálódni kezdek; reménykedem benne, rászánja magát arra, hogy végleg átváltoztasson. 

Azután minden marad a régi, megkövült, elvarázsolt állapotban. 

Szeretem és gyűlölöm is emiatt. Határozatlan, bizalmatlan, álmodozó. Nem szeret eléggé. Mert legrosszabb esetben mi történhet:? Egy varanggyal kellene élnie, aki életénél is jobban szereti őt. 

De sajnos tudom, hogy ez a csók soha nem fog elcsattanni – sóhajtott reményét vesztve az elvarázsolt királyfi…

Ágai Ágnes: Kamaszságok

Addig nyújtózzál, amíg a takaród ér -  

intelmez Apa.  

No igen. Ki mint veti ágyát,  

addig ér a takarója.  

*

De hát miért? - kérdezte Anya.  

Csak - feleltem, és vállat vontam. 

Nem értelek - rázta a fejét, és sírni kezdett.  

Az anyák csak addig értik a gyerekeiket,  

amíg azok nem tudnak beszélni.  

*   

Megkérdeztem egy legyet,  

miért röpköd és zümmög szüntelen,  

lám, a pók csendben, nyugodtan  

szövöget, megalapozza a jövőjét.  

Mire ő azt mondta, hogy  

ne ezópuszkodjak,  

mindenkinek más a bioritmusa.  

A legyet átirányítottam Apához.  

*

Nem szeretem azokat a felnőtteket,  

akik úgy kezelik a kamaszkort,  

mint egy lábon kihordott gyermekbetegséget.     

*

Nem értem a szüleimet,  

ha mindent olyan jól tudnak,  

miért olyan tanácstalanok?  

*

Akármit csinálok, rossz:  

ha tűnődve heverészek,  

tétlen naplopó vagyok,  

ha teszek-veszek,  

sosincs maradásom,  

ha véleményt mondok,  

nekem semmi se jó, 

hogyha hallgatok,  

nincs ítéletem.     

*

Megdörzsöltem a hőmérőt,  

hogy Anya lázasnak higgyen,  

és babusgasson.  

De ő azt kérdezte:  

matekdolgozat?  

*

Van neked eszményképed?-  

Kérdezte Apa,  

és várt, hátha azt mondom:  

te vagy.  

De én a tükörbe néztem,  

amikor bólintottam.

Rákos Sándor: Ima

nem mondom a magad különös módján
tenyereden hordoztál nem úgy éppen nem úgy hogy
kedvemben jártál volna sőt inkább nagyon is
próbára tettél sokszor sokféleképp
vadásztak rám vadra vadászok lesből
de rugaszkodnom ha kellett
lendülve vaktában lehúzó
mélységek fölött ugrásomat
aládúcolta egy megtartó tenyér – – –
balkezes-sorsút védtél balsorsomban
csak baloddal balkézrőli fiadként
én istenem hát köszönet ezért is
de tudod hogy mostanában
meg-megtántorodom –
attól tartok hogy kihullok örökre
felejtő isten-tenyeredből

Földeáki-Horváth Anna: Elhagyottan

Amikor ott vagy egyedül, darabokra hullva, kiterítve 

abban a hatalmas űrben, magányban és kétségbeesésben, 

amikor senki nincs veled, senki nem lát, nem vesz észre, 

hisz annyira mélyen vagy, 

akkor még mindig van egy lehetőséged: 

mindentől megfosztott, megszabadult tested és lelked 

végső erejével segítségért kiáltani fel a mélyből 

és reménykedni, hogy valaki meghall. 

Lesz, akihez eljut kétségbeesett sóhajod 

és nem hagy a szakadék mélyén. 

Erőt ad a felszínre jutáshoz és ahhoz is, 

hogy ismét felépítsd magad. 

Ha azonban felépültél, ne felejts el többé: 

a szikra a benned pislákoló erő újraélesztéséhez 

felülről hullott.

Földeáki-Horváth Anna: Friss

Égalján kibújt 

izzó, haragos vörös 

gömb – napfelkelte. 

Kimondhatatlanul szeretem a reggeleket. 

Az ébredést az álmokból, 

az eszmélést egy új napra, 

a reggel mindig friss erőt. 

Hálás vagyok a sorsnak ezért 

a mindennapi megújulásért; 

a lét egyik legnagyobb csodájának tartom. 

Ez számomra a bizonyíték, a remény. 

Tiszta lappal indulok nap mint nap. 

Kezemben a sorsom, bármi történhet; 

az energiát minden reggel megkapom, 

döntésemen múlik, mire fordítom. 

Akárhogyan is érzem magam napközben, 

tudom, ez csak átmeneti. 

Hogy minden fáradt, sötét, elhasznált hétköznap után 

egy gyönyörű, tiszta, friss, lehetőségekkel teli 

újabb nap kezdődik, 

s reggel ismét enyém az erő és a remény. 

Arcom anyai 

sugarad simogatja. 

ez az én napom!

Imre Flóra: Mikor szeretjük egymást

mikor szeretjük egymást gyöngyeső hull 

méznap szivárog át szemhéjamon 

a föld a forrástalan fénybe fordul 

oldódik görcs szorongás fájdalom 

kettős szivárvány lobban fel az égre 

hársfavirágok illata lebeg 

körülsimogatja védve-becézve 

bőröd rugalmas selyme testemet 

izmaid hullámain ringatózom 

az őstenger áramai vagyunk 

a Föld és Ég a hidrogén s az ólom 

bennünk lélegzik a jövő s a múlt 

a létezés átvilágít az itten 

mikor szeretjük egymást él az isten

Földeáki-Horváth Anna: Kétség

Áldás vagy teher 

magasba emel 

s taszít a mélybe 

bukva ha érte 

kapkodna kezem 

megállít eszem 

tudatba olvad

tegnap s a holnap 

egésszé válik 

vagy porrá mállik 

egység és kétség 

szentség vagy vétség 

kibékül végre 

leesem térdre 

előtted uram 

áldd meg az utam

Kányádi Sándor: Arany Jánosra gondolva

kenyerem javát már megettem 

útjaim nagyját már megjártam 

útfélen fekszem őszi fának 

egyre gyérülő árnyékában  

fogam között egy szál vadrozzsal 

szememben a tündöklő éggel 

kévém-bekötni majd az isten 

mellemre térdel  

1976 

Méhes Károly: Téli sorok

A hó ijesztő volt de viszonylag hamar elolvadt

Aztán ónos esővel rémisztgettek 

ami nem érkezett meg de lett 

helyette köd mindent elnyelő levegőmassza 

Türelmesen tűrtem 

azt mondtam hiszen tél van 

ez így rendjén való 

De ettől nem kellene 

minden nap meghalnia 

egy barátnak ismerősnek

elhullani mint nem szűnő 

hóesés 

Sík Sándor: Ökörfarkkóró

Egyedül áll a lekaszált mezőn, 

A kaszás tisztelettel elkerülte, 

S ahogy elment mellette, visszanézett, 

Ő meg utána nézett a kaszásnak.  

Körülzuhogták szívtelen szelek. 

Jöttek, elmúltak, ő meg ittmaradt, 

Hajlongva nézett a szelek után, 

Karcsú gerincén nem esett törés.  

Levélhullajtó őszeleji éjben

Eszébe jut, hogy egyesegyedül van. 

Szürkülő szárán remegés fut át: 

Hát én mikor? és merre? és miért?

Pákolitz István: Adógaras

               Adjátok meg, ami a császáré, 

               a császárnak, és ami Istené, 

               Istennek. 

               Máté 22. 20-21. 

Fölmutatván a császár képmásával 

ékített adógarast, 

beleborzongtak a gondolatba, 

micsoda kelepce: 

most aztán szaván fogják a híres ámítót. 

Ha kérdésükre 

- kell-e adót fizetni a császárnak - 

azt válaszolja: nem kell, 

kikiáltják fölforgató lázítónak 

és bevádolják a prefektúrán. 

Ha azt feleli, 

kell adót fizetni a császárnak, 

népárulóvá aljasítják legott, 

hívei pedig faképnél hagyják. 

Beleborzongtak a gondolatba, 

micsoda kelepce: 

most aztán szaván fogják a híres ámítót. 

Ő viszont átlátott 

gyalázatos hamisságukon 

és a legelfogadhatóbban válaszolt, 

ajánlva a kölcsönös engedménnyel fémjelzett 

tisztességes megegyezést.

Tamás Tímea: Szorongás

megszabadulni valamitől ami 

csak ellibbent lepkék gubóin 

létezik és onnan tekeredik le 

mint csillogó ökörnyál és 

száll-száll 

megszabadulni valamitől ami 

tiszta-szép-fehér hópehely 

ég és föld között és 

szállt-száll

megszabadulni valamitől ami

szivarfüst a szívem körül 

árnyék egy beomlott éjszakában 

célkereszt a tegnap halántékán

N. Ullrich Katalin: Mostanában

mennek az emberek 

egymás mellett -

és nem beszélnek  

ülnek az emberek 

egymás mellett -

és nem beszélnek  

élnek az emberek 

egymás mellett -

és nem beszélnek…  

... élnek?

Sík Sándor: Hosszú élet

Most, hogy hetvenes éveimet töltöm, 

Megérem, amit sohse hittem, 

Hogy hosszú életű lettem a földön.  

Hiszem az igét kopott bibliámnak: 

Azért van ez, 

Mert tiszteltem atyámat és anyámat.  

A hosszú életet, Isten nevében, hát csak megértem, 

De lesz-e benne köszönet? 

De van-e benne érdem?  

A hosszú életből talán elég is lenne ennyi: 

Aki szeret, annak, akit szeret, 

Szeretne már utána menni.  

Menni, de oda menni, 

Ahová mennek mind, akik szeretnek     

Engedj még egy-két esztendőt, Uram, 

Az égi és a földi szeretetnek.

Reményik Sándor: Magános öröm

Mondod: a bánatod magános, 

Az örömöd ó, még magánosabb, 

Sötétség vagy, ha éjszakába jársz, 

De árnyék vagy, ha reád tűz a nap. 

És minden árnyék külön libegés 

És minden árnyék néma, külön élet, 

A bánat őket összesöpri-mossa, 

A fény mutatja meg a különbséget.   

Mondod: a bánatod magános, 

De volt-e már mély, zengő örömöd? 

Ölelni vágytad a széles világot 

S a vágy, öröm szívedbe fúlt, törött. 

Vágytál röpülni, önmagadon túlra, 

Nem messze, csak egy rokonszellemig, - 

Az örvendezőt hűvös mosolyok 

Önnön szívébe visszakergetik.   

Mint kehely szélén zengő aranycsöppek: 

Az örömital benned muzsikál, 

Túláradna, de nincs merre-hova, 

Leperegne, de csak habozva áll. 

Raksz vértet, páncélt a szíved fölé, 

De ver a szíved vért, páncél alatt - 

Ujjongva szólnál: most boldog vagyok! 

- És összeszorítod a fogadat!