2025. november 7., péntek

Ady Endre: Én kifelé megyek

Egy-egy szitok, szép szó, üvöltés 
Jön messziről még-még utánam, 
Zúgó fülemig alig ér el, 
Mértföldeket lép-lép a lábam: 
Én kifelé megyek.  

Hátul: egyre messzebb az Élet, 
Elöl: jön-jön az Ismeretlen, 
Nem gyűlölöm, kiket gyűlöltem, 
Nem szeretem, kiket szerettem: 
Én kifelé megyek.  

Mit hagyok itt, nem is tudom már, 
Messzebb-messzebb visz minden óra, 
Fekete-zöld babérfák terhe 
Esőzik a bús távozóra: 
Én kifelé megyek.

Reményik Sándor: Csipkebokor












Oly közönséges, árva kis bokor,
Körülte gaz nő, állat rátipor, 
Ember véresre sebzi magát rajta, 
A szitkot, gúnyszót özönével hallja. 
Ő mégis rendületlen hittel várja, 
Hogy egyszer égi tüzet fog az ága, 
S akkor, mint írva vagyon: a hegyen, 
A lángjában az Isten megjelen.

2025. november 5., szerda

Rónay György: Őszi himnusz









„ Üdvözlégy!” – olvasód morzsolva így köszöntünk. 
Október van, korán leáldozik a nap. 
Tengernek csillaga, te tündökölj fölöttünk, 
hogy el ne vétsük a homályban az utat.  

Magam is mily sokat bolyongtam, mint a vándor 
hűtlenül életem kalandor idején; 
de felém ragyogott templomod ablakából 
s kimentett bűneim bozótjából a fény.  

Sebes kopóival űzőbe vett az Isten; 
futottam, mint a vad, de nem volt már remény. 
Húnyt szemmel buktam el, vártam, hogy leterítsen, 
és védő két karod közt ébredtem fel én.  

Büszkén suhant hajóm, kevélyen álltam ormán. 
Vihar csapott le rám, vitorlám eltörött. 
De megszántál, mikor már-már elnyelt az orkán 
s föléledt a halott szelíd szíved fölött.  

Most lábadnál ülök, békésen, mint az árva, 
ha új anyát talált halott anyja helyett, 
s többé már köntöse szélét el nem bocsátja: 
be nem telik vele, hogy házánál lehet.  

Immár, hogy tőled el soha ne csavarogjak, 
hozzád kötöztem én olvasóddal magam, 
Irgalmas anyja vagy a hozzád tért raboknak 
s boldog rab, akinek ilyen őrzője van.  

Öledbe hajtja le lankadt fejét, s te lágyan 
addig simogatod megfáradt homlokát 
míg el nem szenderül… Életem alkonyában 
így ringass engem is örök hazámba át.

Kalló István: Ki ellened támad









Ki vértelen haraggal ellened támad,   
Leplezett indokkal megcélozza hátad, 
Lásd meg benne a gyengeséget, a tévelygést,   
Hidd, hogy kiejti kezéből  életlen fegyverét. 

Kiss Ottó: Strand












Vannak helyek, 
ahová a gyerekek 
nem mehetnek be, 
még akkor se, 
ha van jegyük. 
Például a strandon 
a női napozóba. 

De ha én egy kicsit 
nagyobb leszek, 
és egyedül járok 
majd a strandra, 
akkor lehet, 
hogy majd oda is 
bemehetek. 

De az is lehet, 
hogy akkorra már az egész 
nem is fog érdekelni.

Lackfi János: Királynak születtél

Királynak születtél, mert minden ember 
saját létének királya és középpontja. 
Hatalmad attól ered, aki a mindenség 
Királya, és aki jóvoltában magával 
egyenlővé tette a porból gyúrt embert, 
és orrába isteni életet lehelt. 
Vigyázz, ez a méltóság elveszíthető,
nagyon könnyen tehetsz királlyá magad felett 
arra méltatlanokat, könnyen behódolhatsz 
a legalantasabb szenvedélyeknek, 
s akkor uralkodóból nyomorult szolgává 
válsz, ahelyett, hogy jó uralkodóként 
szolgálnád a rád bízottakat. 
Úgy uralkodj magadon és másokon, 
mint aki minden erejét és kincsét 
kölcsönbe kapta, ezért bármely 
pillanatban el tud számolni velük. 
A valódi király, aki nem csellel vagy erővel 
lesz uralkodóvá, tudja, hogy magasabb 
rend része, és tisztelnie kell az életet, 
a földet, mindenek felett pedig a Teremtőt. 
Keresd az igazságot türelemmel, 
az igazság ugyanis hamar megrövidül, 
ha a hatalomhoz hevesség társul: 
ha nagy erővel vágunk egy éles késsel, 
nagyobb kárt tehetünk, mint ha 
óvatosság fékezi mozdulatainkat. 
A türelem nem jelenthet halogatást, 
amit meg kell tenned, azt ne odázd, 
amihez idő kell, azt viszont 
idő előtt ne erőltesd. 
A jövevény felé fordulj kedvességgel, 
hiszen magad is voltál hazátlan, 
vizsgáld meg jóakaratát, 
ismered meg útjait alaposan, 
s akkor gazdagodást hozhat neked. 
Olyantól kérj tanácsot, aki nem hízeleg, 
és nem hátsó szándékkal közelít, 
aki odaadó és nyílt veled, becsüld 
a kor adta okosságot, de tudd, 
hogy az idő önmagában nem hoz 
bölcsességet, óbor is beposhadhat, 
ifjú bornak is lehet tüze, ereje. 
Tiszteld a rangot, és tartsd meg 
a rendet, hogy az is megtartson téged, 
de ne tisztelj senkit érdeme felett, 
pusztán a rangja miatt, és ne gerjessz 
felesleges rangtiszteletet sem. 
Tanuld meg az atyáktól, ami megtanulható, 
de józan mérlegeléssel vedd szemügyre 
a kézről kézre adott bölcsességeket. 
Ne tarts meg valamit csak azért, 
mert régen is jó volt, hát most is az lesz.
Átok és áldás egyaránt nemzedékről 
nemzedékre jár, szükséges az előbbit 
szemétre vetni, utóbbit megbecsülni, 
és mértéknek tekinteni, hálával gondolva 
azokra, akik neked továbbadták.
Ne tégy semmit csakcsupán azért, 
mert atyáidtól így láttad, és ne tégy 
semmit csakcsupán azért, 
hogy atyáidnak ellene mondj, 
dühödten, bármi áron. 
Önmagáért fontolj meg mindent. 
Terelgesd utódaidat szelíden, 
határozottan, ne akarj helyettük 
dönteni és választani, és ne hagyd 
őket irányítás és támasz nélkül, 
mikor arra van szükségük. 
Légy alázatos és tisztességes, 
ne akarj versengeni másokkal, 
még saját magaddal sem, 
gyilkos küzdelmek ezek, 
feleslegesen emésztik erődet. 
Tégy meg mindent, ami rád van bízva, 
legyen súlypontod a mindenség szívében, 
bízd magad félelem és feltétel nélkül 
Teremtőd és Megtartód jóakaratára, 
elé cipeld terheidet, neki adj hálát 
örömeidért, annál többet időzz vele, 
minél több a tennivalód, és meglátod, 
bőségesen kamatozni fog 
szent semmittevéssel töltött időd.

Földeáki-Horváth Anna: Egyesülés a pillanattal




Közeli halálom lehetőségének tudatában 
kinyíltak számomra 
a pillanat eddig lezárt kapui. 
Rádöbbentem: mindig kívül voltam! 
Az itt és most jelenével soha nem tudtam egyesülni, 
állandóan a következő másodpercben jártam. 
Így hát életem jelentős részében egy szemvillanással futottam 
önmagam előtt. A jelen pillanattal való egyesülés 
helyett 
a következő
s az az utáni 
történéseket vártam, terveztem, 
tehát az éppen-akkor örömét 
sosem éltem át. 
Futottam egy kielégületlen és kielégíthetetlen beteljesedés felé. 

Most döbbentem rá: ez csak a jelen mozzanat teljes átélése, 
az itt és most átérző megértése jelentheti. 
Ha folyton a következő momentum után futok, 
el sosem érhetem. 
A meg-nem-élt örömök összeaszalódott halmaza bűzölögni kezd 
és megrontja szagával a következő pillanatokat. 
Észre csak ekkor venni, hogy valami nincs rendben... 

A megoldást többnyire a múltban keresem, 
de a kulcs 
a jelen, 
a pillanat.

Rusvay Balázs: A kóbor kutyák balladája

Emlékszel még a görbe lábú Télre, 
ki megtaposta vézna horpaszunk? 
Hogy csorgó nyálunk gyémánttá igézte? 
S csodák csodája, mégis itt vagyunk. 
Nem húz örvet bolhás nyakunkra senki, 
míg rohadt hússá nem lapít az Úr, 
hisz megtanultunk morgással felelni, 
örök időkre, jaj, gazdátlanul.  

Emlékszel még a kis koldusfiúra? 
Pofánk elé egy lapockát lopott! 
A februárt még úgy-ahogy kihúzta, 
majd lázasan, köhögve távozott… 
És tavasz jött a fürtös gyöngyikékkel, 
koslattunk együtt sok veszett szukát, 
s Holdra nyígtunk a farkasok dühével, 
mi vándorok, mi elvadult kutyák.  

Emlékszel még a sintér csúf szemére? 
Borban égett, mikor nyakon fogott. 
Hogy víziszonyt haraptunk vérerébe, 
s ő káromolva Istent átkozott? 
A mészárszékek sarkain lapulva 
lestük az ízes marhacsontokat. 
Bár ott járt volna Jézus Krisztus újra, 
ki feloldoz – ki marhacsontot ad!  

Emlékezz majd, ha véget üt az óra, 
s az Égi Ajtó aranyküszöbén 
ha elénk áll a nagyszakállú szolga, 
hogy milyen jól mulattunk, te meg én! 
Megosztva ezt a rongyos, kurta álmot, 
mi velünk együtt út sarába hull, 
örök időkre testvérek, barátok, 
örök időkre, jaj, gazdátlanul.    

2025. november 4., kedd

Wass Albert: Én és az Isten












Nagy-nagy rémek űztek, 
már mindent bejártam: 
végső menedéknek 
Istennél megálltam.  

S lám az Isten nékem 
sziklaszilárd vért lett, 
gond meg nem találhat, 
baj hozzám nem érhet,  

mert az Isten nékem, 
míg másnak csak támasz, 
nekem menedékem, 
végső menedékem!

Vas István: A boldogságról

Barátom, hogyha ettél jó ebédet 
S a cigarettád füstjén elmerengve 
Úgy ülsz, mikéntha a világ s az élet 
Játékos füstként oszló semmi lenne, 
Vagy ülvén kályha mellett elragad 
Kedvenc költőid ismerős zenéje, 
S keserű lélek, ringatod magad 
Az anapaestus édes ütemére, 

Vagy május alkonyatkor enyhe dombra 
Felérsz, derűsen megpihensz, lenézel, 
A tájat lágy arany homályba vonja 
A nap, már búcsúzó tekintetével, 
S nemcsak a táj az, mit aranyra fest: 
Tebenned is ma ott ragyog a mása, 
Oly ifju, könnyü most a szív, a test 
S a rét eső utáni csillanása, 

Vagy asszony mellett fekszel és a béke 
Szived fölé hajol s csitítja véred, 
Szép kedvesednek finomizmu térde 
A márványnál nyugodtabb és fehérebb, 
S mig hűvösen siklik szemed s kezed 
A drágaművü testen át a vállig, 
S a hűvösen szép formát élvezed, 
A karcsu béke vaskos lángra válik, 

Boldog vagy-e ilyenkor? Valld be, nem vagy! 
Az enyhe dombon és az enyhe párnán, 
A boldogságban félszeg idegen vagy, 
Utas, ki széttekint fürkészve, árván. 
Ó, boldog az, ki végzett kéj után 
Eszét elejti, minden ócska gondját, 
Ledől, elalszik horkoló-bután, 
S agyát a zsigerek homályba vonják. 

Te meg, barátom, hágsz magas gyönyörre 
S vesznél, alámerülnél testi jóban, 
Mindig az értelem követ gyötörve, 
Faggatva, hogy boldog vagy-e valóban? 
S hiába állsz büszkén magas tetőn, 
Legszebb idődet ész emészti, vájja, 
Szép mámorodból eszmélsz megvetőn, 
S eloszlik már a boldogság homálya. 

Kutatva mindent elveszít a kába! 
Mi balga-büszkén mérőónt bocsátunk 
A boldogságnak mély, nyugodt tavába, 
S mit értelmünk is tud, csak az sajátunk. 
S lehet öröm, oly óriási hát, 
Mely felhatolna hóditón az agyba, 
Nem tűnne el, mint lenge délibáb, 
S az ész előtt is fénylőn megmaradna? 

Barátom, én olyan tetőre értem, 
Magas gyönyörben már az ész se gátol, 
A boldogság már nem fut tettenérten, 
De megmaradni, szembenézni bátor. 
Mint szép vidékre szépitőn mutat 
A tiszta ablak, tisztafényü tájra, 
Igy nekem most a gőgös öntudat 
A boldogságot éles fénybe mártja. 

Ó, nem soká, csak percek tartamára! 
De énnekem mind nem remélt ajándék. 
A bajban, sárban, fogva bús igába 
Ennél többet talán nem is kivánnék. 
Szegénység, gondok, vívódás között, 
Nem is tudom, e kincsre hogy tevék szert? 
E ritka perceimből ötvözök 
Halálomig egy apró, drága ékszert.  

2025. november 2., vasárnap

Trausch Liza: Hiszed-é ezt?




" És aki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal" 
János 11,27  


         Ez a második mondat, amit az Úr most mond. Az élet nem erőlködés, hogy próbálok, igyekszem más lenni. A szemem magától lát, a fülem magától hall, nem kerül erőlködésbe. A keresztyén élet spontán. Nem kell erőlködnöm, hogy szeressek. Ahogy a napnak sütnie kell, mert nap, úgy kell Isten gyermekeinek szeretni, még ha nem szeretetreméltó is valaki. Ehhez nem kell parancs, mint ahogyan egy anyának sem kell parancs ahhoz, hogy szoptassa gyermekét. Az új élet teljes valóság, egyszerűen van - mert adatott. Szeretném, ha számodra a halottak napja átváltozna élők napjává. Merjed egészen átadni magad Jézusnak, hogy szabadon élhessen benned. Tudod, hogy mi az engedelmesség? Nem akadályozni ezt az életet. Hányszor nem adtam oda a lábam, amikor Jézus küldött volna valakihez! Amikor szólni akart, nem adtam oda a szájam. Szeretni akart, és nem adtam oda a szívem. Aki Jézust engedi cselekedni, az mérhetetlen boldog ember. Halottak napján előtted áll, aki azt mondja: "Én vagyok az élet." Az Úr ezen a napon egy erőlködés nélküli, természetes életet szeretne adni, amelyik mindent Tőle vár. Jó volna, ha úgy tudnál felelni, mint Márta: "Igen, Uram, én hiszem, hogy Te vagy a Krisztus, az Istennek Fia, aki a világra eljövendő." Egyszer látni fogjuk egymást ott, az utolsó napon, a feltámadáskor. Milyen jó volna, ha együtt tudnánk örülni annak a csodának, amit Jézus tett az életünkben. És annak a legnagyobb csodának, hogy ott lehetünk Nála, Vele, mindörökre.    

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

2025. november 1., szombat

A nap gondolata




„ Ami Istenből látható, elég nekem ahhoz, hogy higgyem azt is,
 ami láthatatlan.” 

Aquinói Szent Tamás

Reményik Sándor: Így emlékszem

Így emlékszem most-mult szörnyű napokra: 
Ha tudtam volna imádkozni akkor, 
Így imádkoztam volna: 
Uram, kimondhatatlan rettegéssel 
Nézem, hogy indul teremtett világod 
Szakadni szerteszéjjel - 
Hogy indul válni vérré és üszökké, 
Amelyből nincsen feltámadás többé. 
Szívszorongva számlálom mindenütt 
Közel és távol szeretteimet, 
Jajdulva kérdem, hogy mi lesz velük 
S mivé lesz a kicsiny magyar sziget - 
De minden szörnyűségnél szörnyűbb kérdésem ez: 
Uram, a lelkemmel, a lelkemmel mi lesz? 
Így várjam a véget tompán, tunyán - 
És szívet vesztve és vesztve fejet? 
Segíteni ne tudjak senkinek? 
Ne tudjak egy tiszta tekintetet, 
Bátor, tudó pillantást vetni fel 
Az égre, amely füstben tűnik el 
S a földre, amely alattunk inog? 
Így találjanak, szégyenteljesen 
Kapkodva, az apokaliptikus 
Pillanatok?! 
Én Istenem, tartsd fel a végzetet, 
Takard be irgalmadnak fátyolával 
A nőket s a gyermekeket - 
Kegyelmezz a bűnös világnak, 
Mindennek, ami itt hamis És nekem is - 
Ám ha mégsem lehet: 
Velem tedd meg ezt a csodát: 
Érjem fel, bárha ágaskodva is 
Lélekkel a roppant tragédiát! 
Legyen számomra legalább nyitott könyv 
A Jelenések Könyve - 
A szívembe, mint gyüjtőmedencébe 
Zuhogjon mindeneknek vére, könnye. 
Lelkemet köszörüld ki, mint a kardot, 
Éles legyen, mint a beretva, 
Kiköszörült élén csillanva tükröződjék 
A világ bíbor-sötét alkonyatja - 
Bármi jön: tudjak vele szembenézni!  

1938

Reményik Sándor: Szószéken

             Prohászka püspök emlékezetére 

A halál aznap azt súgta neki: 
A szószéken ma nem állsz egyedül, 
A szószéken ma én állok veled, 
És amikor legjobban tündököl, 
Elmetszem szavad aranyfonalát.  

Ő visszanézett napsugár-szemével 
A néma szónok éjsötét szemébe: 
Jól van, halál, ma ketten prédikálunk - 
De harmadiknak Isten is beszél.  

Cseh Katalin: Évszakok












Amikor tavaszodik 
s öltözködni kezd  
a meztelen világ 
bennem ősz lappang 
lassított levélhullás 
benne zsonguló nyár 
virág-szerenád 
benned tél köd 
és farkasordítás