Gősi Vali: Őszi fák

még 

nekitámaszkodunk a vén időnek 

imát áldozunk a naplementének 

már 

nem vádolunk csak csendben áldunk 

magunkra húzzuk őszi álmunk 

míg 

végleg kidőlünk 

akár 

a fák

Petőcz András: Zsoltárparafrázis – Átfutó árnyék

                    „Olyan az ember, mint a lehelet; 

                     napjai, mint az átfutó árnyék.;.”  

                    (Zsoltárok könyve, 144:4.)  

Átfutó árnyék a napom, legfeljebb árnyéksuhanás, 

ébredek, vagyok, és elalszom megint, így múlik el

így telik az, ami idő, észre sem veheted mindezt,

ez már a pusztulás benned, sejtjeid lassú leépülése, 

emígyen hunyod be este a szemed, s a jótékony álom 

elfeledteti azt, hogy egy nappal ismét öregebb lettél.  

Olyan vagy csupán, miként a lehelet a tükörképeden, 

könnyű pára az egész, ennyi a lélegzeted, miközben 

szemléled önmagad, fáradt az arc, fáradt a tekintet, 

omladoznak rajtad külsőségeid, és nem akarsz többé 

semmit, és tudni sem akarsz már semmiről, elpusztít, 

aki elpusztít, ily módon mulandó benned is minden.  

Lélek lélegzete, legfeljebb ez az, ami a vég és a kezdet, 

megsárgult fényképek őriznek, esetleg filmtöredék, 

vigyázzák a tested, a mozdulatod, talán a szemed is,

igen, a tekinteted ott lészen valami internet-oldalon, 

ott lehet majd egyszer a tekinteted, társaknak mutatva, 

ki is voltál, átfutó árnyék, vagy lehettél volna egykor.   

A nap gondolata

"A gyertya másoknak világít, és önmagát emészti fel! 

Semmit sem felejtenek el az emberek olyan hamar, mint a jót, 

amit másoktól kaptak."   

Spurgeon

Dévényi Erika: A hit mindenkié

A hit mindenkié, de nem kell mindenkinek 

Aki hisz Istenben, ezt nem érti meg 

Isten a jóság, a remény, a szeretet 

Miért nem kell, ha a tiéd lehet  

Azt kapod Istentől, mit csak tőle kaphatsz 

Éltedben meglelheted így a nyugalmat 

Üres óráidban sem leszel egyedül 

Isten szeretete melletted ül  

Ha bántanak mások, és te védtelen maradsz

Isten kezébe mindig kapaszkodhatsz 

Az Ő keze hozzád szelíden mutat 

Mellette újra otthonra találhatsz  

Úgy érzed, élsz, de nem élet az élet 

Körülötted a dolgok csak örök kétségek

Ha nem változtathatsz, újuljon meg lényed 

Isten kegyelméből újjászülethetsz  

A hit mindenkié, akard, hogy így legyen 

Akard, hogy hited neked is legyen 

Ha nem találtál megoldást, adok a kezedbe 

Szorítsd erősen, élj vele!

Dévényi Erika: A csend hangjai

A csend titokban elmond mindent 

Csak figyelned kell, s hinned, hogy megértheted 

A csend mélyén hangok rejlenek 

Csak hinned kell, hogy te is elérheted  

A csend beszél, ha értő szív hallgatja 

A mélységek legmélyét is meghallja 

A csend hangjai az érintést nem tűrik 

Ha látni akarod, azonnal eltűnik

Lackfi János: Téged

Téged, szolgámat, pecsétgyűrűmmé teszlek. 

Beléd véstem jelemet, és ezentúl bármely 

engedelmes anyaggal találkozol, 

az én nevem betűit nyomtatod belé. 

Meglátják rajtad az én címeremet, 

kiválasztottalak, nem mintha nem lenne 

értékesebb gyűrű nálad, 

hanem mert nekem te vagy a legértékesebb. 

Te hitelesítsd a szövetséget kettőnk között, 

közöttem és népem között! 

Te bizonyítsd, hogy tőlem jön a szándék, 

hogy tőlem származik az üzenet! 

Ezért küldelek, és parancsolom neked, 

hogy változz át szeretetté! 

Ne csak hordozz engem, mint begyógyult 

sebhelyet a testeden, hanem lényegülj át 

egészen, itatódj át velem, légy eggyé 

cselekvő kezemmel, vedd át annak melegét,

forrósodj át, és add tovább ezt a hőt.

Aki sosem veti le a pecsétgyűrűjét, 

azzal az ékszer eggyé válik. 

Nem vetlek le soha, sem éjjel, se nappal,

hordani foglak bárhol, bármikor, 

látni fogják a népek, 

hogy ott villogsz kezemen, 

mint a Hold vagy a Nap,

erről ismernek meg téged, 

erről ismernek meg engem.

Nincs a gyűrűnek hatalma, 

ha viselője nem él, nincs a hatalomnak 

tökéletesebb lenyomata, mint a gyűrű. 

Közvetíts engemet, 

és formáld képemre mindazt, 

aki készségesen hagyja magát alakítani. 

Aki megkeményíti magát, 

azt ne nyaggasd hiába, ne erőltesd, 

egyszer talán jön olyan tűz, 

melytől megolvad ridegsége, 

és formálhatóvá válik. 

Légy hát hatalmam jele, 

és minden, amit lepecsételsz, 

szálljon át tulajdonomba, 

tanúskodjék rólam, 

legyen félretéve nekem 

hatalmam és békém oltalmában. 

Hogy gyengéden szerethessem, 

hogy gyengéden szerethessen engem.   

Tamás Tímea: A könnycsepp

régen egy könnycseppben laktunk

de ezen a nyári forróságon
elpárolgott s csak mi maradtunk
ketten, nem meztelenül
csak kifosztva, bezárva
egy maréknyi ósdi közhelybe
s egy rég halottnak hitt vágyba

emlékszel a könnycseppben ott volt
a sós tengerek minden titka
Odüsszeusz édes bánata
a nimfák leple s az inga
nem járt nem beszélt nem volt óra
hogy szememről a ködöt
s a szivárványt örökre leoldja

mi maradt? Ládd ez az édesbús bánat
némi rútság és sok önsajnálat
fonnyadó hús és sok vacak óra
hol bárd az inga s a szele súrolja
szinte percenként a tarkód
s a kényszer, hogy valamit akarj ott
hol már régesrég nem lehetsz

mert valami kiszikkasztotta
a te külön tengeredet

Mecser Szilvia: Gúzsba kötve

Gúzsba kötött kézzel-lábbal, 

táncol az utca koldusa,

hogy meglegyen 

a mindennapija. 

Köréje gyűlnek ámuló 

és nevető emberek, 

csodálva nézik a gyerekek, 

mint mozog hajló 

kötélként nyurga teste.  

Úgy táncol, ugrál, mintha 

minden tagja szabad volna. 

Felharsan a nevetés, 

majd elnyomja a taps, 

ő csak hajlong, és 

kedvtelve látja 

sikerét, és hallja 

az érmék csörrenését. 

Szétszéled a nép, 

egy öregúr lép elé. 

- Mondja, maga bűvész? 

Hunyorogva felel rá: 

- Nem, kérem, művész. 

Elmosolyodik az öreg 

erre a szóra, 

és pénzt dob ő is 

a kalapba.

Gyökössy Endre: Szó nélküli szeretet

-részlet -  

       "... Megpróbáltam kifejezni, hogy milyen rendkívüli ereje van, amikor az ember nem beszél, csak sugárzik. Ül a betegágy szélén, fogja a beteg kezét, az pedig érzi, hogy engem valaki szeret, valaki meglátogat. Van akinek már tényleg nem tudunk semmit mondani, csak csöndben vagyunk. És vagyunk. Legfeljebb elmondjuk együtt a Miatyánkot.  

        Látjátok, ezt csak a kórházban lehet megtanulni, nagyon mélyen, élet és halál peremén. Amit a Sátán rosszra akart fordítani, azt Isten jóra fordította. Tanultam valamit, amit könyvből nem lehetett volna megtanulni. Azt hiszem, megtanítani sem nagyon, csak felhívni a fiatal  generáció figyelmét, hogy bármikor kerülhetnek ők is olyan helyzetbe, amikor átélik ezt. Legalább hadd tudják, hogy van ilyen. Amikor egy jobb szót sem ejteni, csak éppen a másik mellett lenni, és szavak nélkül szeretni.     

      Pál apostol, így mondja: Akik az Istent szeretik, minden a javukra van (Róm 8,28). Így ér össze a fény és az árnyék, a szenvedés és a szavak nélküli szolgálat. Nagy iskolákat kell kijárni, de nem mindig az iskola padjaiban. A legnagyobb leckét általában nem könyvből tanulja az ember, hanem az élet és a halál mezsgyéjén, meg a térdein. "  

Gyökössy Endre

Ha eddig kerested az örömöt: ezentúl kérjed! És esetleg várni is kell! 

Ettől nehéz ez. 

Mert nekünk minden azonnal kell. 

És meg is kell köszönni! Úgy nagyon alulról. Térden.

Gyökössy Endre: Isten tenyerén

Életem ott van Isten tenyerén 

Azért nem félek én, bármi fáj nekem, 

Mosolyog a szemem. 

Száz jajszó között is bízom vakon, 

Hitem fel nem adom! 

Rám törhet vadul ezer baj, veszély, 

Isten így szól: ne félj! 

Miért is, mitől félhetnék én: 

Az Isten tenyerén?

Szilágyi Domokos: Utóhang

            "Tán nemet vettek és igent arattok. 

            Kisebzett és fázik a meztelen föld: 

            siessetek! hogy új búza borítsa, 

            mielőtt az esztendő megöregszik." 

            (Babits)   

Hontalan fények közt otthonos lélek: 

mindentől, ami volt, mindentől félek.   

Könnyező-csillag-szem-bárány a késtől: 

félek a sajgó megismeréstől.   

Akad-e, akad-e valaki még? 

Számban gyöngyöznek keserű igék.   

Csillagok pislognak kialvatlanul. 

A fény, a fény remegni tanul.   

Mennykő igazságok között vacogva 

világom szétszakad darabokra.   

Akár a nap az esttől, 

elválik test a testtől 

és el a kéj a vágytól, 

férfi és nő az ágytól, 

az akarat a szótól, 

el a cukor a sótól, 

pokol a magas égtől, 

befejezés a végtől, 

a kezdet a nyitástól, 

sírás a csitítástól, 

az eszmény a valótól, 

élő a meghalótól, 

halott az élve-holttól, 

és ama zsák a folttól, 

fölrúgva talmi törvényt, 

ami volt, meg se történt, 

s ami lesz mindhalálig, 

még ma halálra válik,

a szólott szó is szótlan, 

a való is valótlan, 

a létező is létlen, 

a vétkező is vétlen, 

az ártatlan is ártó, 

a föld égre kiáltó, 

és tettető a tettes, 

és kedvetlen a kedves, 

és a kegyes kegyetlen, 

az összesség egyetlen, 

több a kevés a soknál, 

és több a csönd a szóknál, 

és csupa seb vagyok már, 

s már nem szól senki értem, 

s én nem értem. Nem értem.   

Magamat világgá kiáltván, 

állok kéretlenül a vártán.   

Éget a szó, éget, eléget. 

Adjatok, adjatok oltó igéket.   

Romlandó húsom végét a rögben: 

hinnem az Útban, az örökben.  

Az Útban, mely veszni nem ereszt, és 

amely örökös újrakezdés.   

(Elmondhassam, hogy megcsalattam: 

nemet vetvén, igent arattam.)

Halmosi Sándor: Hány világ

Hányan haltak meg eddig egy olyan 

világért, amiben szabadon lehet beszélni. 

Hány világ kell még elpusztuljon, 

hogy végre megszólíthatók legyünk?

Cseh Katalin: Idegen

A verandaasztalnál ül, könyvet lapozgat: 

középkorú férfi, világító fehér hajjal 

és fehér szakállal, élénkkék szemekkel. 

Nem ismerem, soha nem láttam, 

mit keres itt a verandámon? 

Hogy került ide? A kapu zárva. 

Nem merem megszólítani, 

nem merek közeledni hozzá, 

nem ismerem a szándékát, 

lopva figyelem, hogy mit csinál. 

Még mindig a könyvet lapozgatja 

lassan, ráérősen, közben sóhajt egyet-egyet. 

Istenem, ki ez az ember, mit akar tőlem? 

Talán hajléktalan, talán idetévedt, 

talán a korosodó herceg, valamikori 

eleganciája lényén még átdereng, 

de fehér lova már kipusztult alóla. 

Most megmozdul, máris talpon van 

– bár lomhábbnak hittem –, 

körülnéz, majd elindul, le a lépcsőkön a kijárat felé, 

valamit dúdol, valami ismerős dallamot, 

aztán háta mögött becsapódik a kapu… 

Itt járt vagy nem járt itt, nem tudom, 

hold zihál a kopott pamlagon…

Tamás Tímea: Bent

bezárt szoba az élet 

légkondicionált 

komfortos 

hideg meleg tetszés szerint 

csak az eget nem látni 

csak a szelet nem érezni 

csak nem találni az utat 

ami odavitt 

bent vagyunk 

valamikor az átvirrasztott 

hajnalok valamelyikén

régi mezőket látunk 

szívünket befonja 

az álom a várakozás 

nem vagyunk fészkei 

már semminek 

ülünk az összkomfortban

a légkondicionált életben 

bent 

nem nyílnak ki felettünk az egek 

a múltak néha visszasejlenek nem 

fogadjuk őket

elfeledjük a minket teremtőket 

s az értünk eljövőknek 

sem nyitunk ajtót

nekünk ez az örök 

a légkondicionált ma

a harmadik évezred