Rákos Sándor: Profán elégia

Utánad sír a vasalatlan nadrág, 

a foszló gallér, rojtos kézelő. 

Nyűtt-vert cipőim a későnkelő, 

lucskos napokon sírva gondolnak rád.  

Rólad hallgatnak a fáradt kelméken 

megbúvó foltok, hiányzol nekik. 

Esőben ázó kalapom pedig 

könnyet perget, így gyászol méltóképpen.  

Elébed bólong minden lelógó gomb, 

felszakadt varrás miattad ásít. 

A lyukas zokni, mikor nincs másik 

és sietnem kell, zokszót is neked mond.  

Ellened sokasodik a zsebekben, 

lejárt villamosjegy s egyéb holmi. 

(Ma se igen bírok gyalogolni 

és nem váltottam hetibérletet sem.)  

Hozzád eseng karórám ketyegése: 

folyton késik. Kancsóm érted üres. 

S bár éhség hajt, hogy egyek nélküled, 

a sajt, kenyér, vaj nem lakat jól mégse.  

Téged idéz meg az asztalom, ágyam. 

Ez ha lomos, amaz ha vetetlen, 

feléd kiált: Más volna, ha ketten! 

Rend, jöjj e házhoz étvágyban és vágyban!  

(Írtam: a csap konok zenéje mellett, 

míg a magánytól borsózott a bőröm, 

s árva fejemre a letört redőnyön 

keresztül fényt szűrt egy alkonyi felleg.)

Pilinszky János: Sztavrogin elköszön

" Unatkozom. Kérem a köpenyem. 

Mielőtt bármit elkövetnek, 

gondoljanak a rózsakertre, 

vagy még inkább egyetlen rózsatőre, 

egyetlen egy rózsára, uraim."

Pilinszky János: Sztavrogin visszatér

“ Nem gondoltak a rózsakertre, 

és elkövették, amit nem szabad.  

Ezentúl üldözöttek lesznek 

és magányosak, mint egy lepkegyűjtő. 

Üveg alá kerűlnek valahányan.  

Üveg alatt, tűhegyre szúrva ragyog, 

ragyog a lepketábor. 

Önök ragyognak, uraim.  

Félek. Kérem a köpenyem.”

Váci Mihály: Csillagra néző

Az ember akkor néz a csillagokra 

ha nagyon a Földön érzi magát, 

és elszakadna innen egy sóhajjal, 

mert úgy meggyötri itt az öröm, kín, a vágy.  

Korál: Homok a szélben

Balázs Fecó - Homok a szélben

*

Ne kérd, hogy ígérjem meg azt, amit nem tudok, 

Szeretlek és melletted vagyok. 

De tudod jól, hogy eljön majd a nap, 

És nem lesz semmi, ami majd visszatart, 

Mert sehol sem tudtam megnyugodni még, 

Ha nem lennék szabad élni sem tudnék.  

Homok a szélben, azt mondod, az vagyok. 

Homok a szélben, lehet, hogy az vagyok. 

Homok a szélben, tudom, hogy az vagyok. 

Homok a szélben, megváltozni nem tudok.  

Meder nélküli folyó leszek nélküled, 

És meglehet, hogy sokszor tévedek, 

És minden reggel máshol ér talán, 

És senki nem fog emlékezni rám, 

És nem tudom, hogy mi történhet még, 

De ha nem lennék szabad élni sem tudnék.  

Homok a szélben, azt mondod, az vagyok. 

Homok a szélben, lehet, hogy az vagyok. 

Homok a szélben, tudom, hogy az vagyok. 

Homok a szélben, megváltozni nem tudok.

Oláh András: hajnal a buszmegállóban

az utcát telesírja a hajnal 

a hídon sápadt villamos halad 

bóklászol részeg köveket rugdalsz

a szélben pofozkodó fák alatt   

múltad kopott kifordított kabát 

az ősz lomhán átölel s fojtogat 

érzed a részvétlen hold testszagát 

és őrzöd a fertőzött álmokat   

ismét magadnak fordítasz hátat 

a buszmegállót pára s köd fedi 

összeérnek álmodban az árnyak 

annyi mindent kell még elfelejteni   

Fodor András: Süvít mindenfelől. . .

Elmennek sorba    

  kikre fölesküdtünk, 

keseredik bennünk az ifjúság.  

Hátra ne fordulj, jobb nem tudni róla,  

az utóvéd hogy adja meg magát.   

Kipróbáltuk    

  titkát a végtelennek,  

süvít mindenfelől az űr szele,  

beöltözünk a forgandó szabadság  

tilalmas szeszélyeibe;   

húzzuk, fogjuk    

  csimpeszkedőn a múlás  

iramló ballonkötegét. . .  

Míg lábunk u-szöge a földre  

tapasztja, tán miénk marad az ég,  

s magasztos    

  hazugságba, kínba  

vergődve, lesz ki még próbálkozik:  

kivédeni a lélek ütközőin  

bukásunk karamboljait.

Csoóri Sándor: Nyári este

A nagylevelű lapu, a cézári gyom   

alkonyat után újra megélénkül. 

Emelgeti szárnyát a földről,   

ahogy tollászkodó sasok repülés előtt. 

Csupa zöld fény a világ,   

csupa zöld irgalom minden nyáresti óra. 

Szavakhoz érek hozzá, zöld nedvet eresztenek. 

Elveszteni magam gyávátlanul ilyenkor tudnám:   

planéták gyulladnak föl   

és szerelemhez vetik az ágyat.

Csoóri Sándor: A csavargó elégiája

Nemcsak menni: elmenni kellett volna,
sóbánya-fényességű arccal
az egykedvűek poros menetéből kiszakadni
és kevesebbet hazudozni a testről,
ha már az örökélet is egynyári csak, mint a kapor.

Nemcsak sírni: siratni kellett volna
magamat, őszülő szeretőimet, siratni árulóimat,
a lassú züllést lombok közt, combok közt, nyíló szájban,
minden utcámat, ahol az éjfélutáni
mocskos esőkben is magammal háborúztam.

Hihettem egykor: nagy hinta leng fejemnél
méhekkel, városokkal, bodzavirágokkal föl-alá
s hogy az a villámló arc az égbolt ablakában az is az enyém.
Ha jó volt valami: ez a megvetni való képzelet volt a legjobb:
az útszéli istenülés sárban és levélszagban.

Gámentzy Eduárd: Ha akarom...

Ha akarom csillag leszek, 

Ködökkel játszó égi gyerek. 

Tündöklő seb az éjszakán, 

Bennem ragyogna apám s anyám!

Lehetnék vágyak öle és 

Elhagyottaknak ölelés! 

Egy szó a mondatok helyett. 

Egy szó, csak annyi:- Szeretet!

Nikolajs Kurzens: Most elmegyek én

Aludj el, barátom, álmodnak ölén 

pihenj meg, fájdalmad messzire tűnjön. 

Tűnjön a szívedet szaggató rém, 

már szűnjön meg könnyed... száradjon, szűnjön.    

Aludj... Így, pihenj... Most elmegyek én, 

Megyek, az ajtókat betéve rendben. 

Évekre évek... A múlt szövetén 

áttűnik emlékem, szeretve csendben.    

Nagy. E. József fordítása

Nászta Katalin: Egy asszony kétségei

1. 

hibernált állapotban éltem 

huszonvalahány évig 

ma a köldököm nézem 

ami nem változik 

körülöttem mindenki 

a sajátját látja benne 

végesek látóköreink 

ránkhúzták a redőnyöket 

nem szüremkedik be 

sehonnan fény 

tengeralattjárókká váltunk 

vajon kopoltyúink 

emlékeznek még 

mi a funkciójuk?  

2. 

Uram, azt hittem, meghallgatsz, és megtérnek szeretteim 

de azt írtad, mit tudhatom, ha megmenthetem 

akkor miért mondtad, tőled bármit kérhetünk, megadod nekünk? 

nem egyezik az akaratoddal? – De. 

vagy nincs itt az ideje? – De. 

vagy nem tértem meg én sem? – De. 

és a többiek sem? – De. 

vagy ez a próba ideje? – Is. 

miért hagytál ekkora tudatlanságban? – Csak. 

Jónás és Sámson jelei ezek számomra? – Lehet. 

vagy előre tudtad, hogy nem fogom kibírni a várakozást? – Kibírod. 

üres felettem az ég? – Dehogy. 

üres alattam a föld?- Ugyan! 

üres vagyok én is? – Egyáltalán.  

3. 

Tölts be önmagaddal 

hogy súlyom legyen

ne fújjon el a szél 

az a szél 

az a szél

Wass Albert

  Megállt a hóvirág előtt. Lehajolt, nézte. Mitől ilyen a hóvirág? Mitől ilyen fehér? Mitől zöld a zöldje? Mitől búvik elő a föld alól? Ezt a Jóisten csinálja? Valaki kell csinálja mindezt, az biztos. Mert magától miképpen nőhetne ki virág a földből? Miképpen lenne madár? És ki tanítaná meg a madarakat annyi szép hangra? És ki festené meg a tollukat annyi mindenféle szép színre, a madarak tollát és a virágok szirmát és a fákat és a napsugarakat és mindent, ha nem a Jóisten?  

Wass Albert: Az Angyalok Tisztása

Amikor az erdőre kimégy, figyelve lépj, és lábujjhegyen. 

Mihelyt a fák alá belépsz, és felrebben előtted az első rigó: 

akkor már tudnod kell, hogy az erdő észrevett. 

Ha megállsz egy pillanatra, hallani fogod a szellőt, 

ahogy a fák között tovaoson. 

Te már tudod, hogy ezt a szellőt 

az angyal rázta elő, köpenye ráncaiból. 

Ha jól figyelsz, a manókat is hallhatod: 

surrannak, matatnak itt-ott a sűrűben. 

Sok dolguk van, igyekezniök kell. 

A virágokat is láthatod majd, 

és minden virág kelyhéből egy tündérke les rád. 

Figyelik, hogy rontó-ember vagy-e? Azoktól félnek. 

De te látó-ember leszel, és a tündérek ezt hamar felismerik. 

Kiülnek a virágok szirmaira, és kedvesen reád kacagnak. 

De akkor a patakot is meghallod, ahogy neked mesél, 

csodálatos meséket az erdőről. . . 

Csak haladsz csöndesen, gyönyörködve, céltalanul, 

s egyszerre csak kilépsz az Angyalok Tisztására. 

Nem is tudod, hogy ez az, mivel az angyalokat 

nem láthatja a szemed. 

Csak annyit látsz, csak annyit érzel, hogy csodálatosan szép. 

És megállasz. És abban a pillanatban megnyílik a szíved 

és az angyalok észrevétlenül melléd lépnek, 

egyenként, lábujjhegyen, és belerakják kincseiket a szívedbe. 

A legnagyobb kincseket, amiket 

ember számára megteremtett az Isten. 

A jóságot, a szeretet és a békességet. 

Te minderről semmit sem tudsz akkor. 

Csak annyit hallasz, hogy a madarak 

nagyon szépen énekelnek körülötted, 

és a patak nagyon szépen mesél. 

Csak annyit látsz, hogy nagyon szép az erdő. 

A fák, a virágok, a fű, a moha, 

a magas kék ég és rajta az a nagy, csillogóan fehér felhő, 

amelyiken a Jóisten ül, bárányfelhőket pöfékel nagy kék 

pipájából, és jóságosan mosolyog. 

Csak, amikor visszatérsz újra az emberek közé, 

a rontó-emberek és a gyűjtő-emberek közé, és 

hiába gonoszak hozzád, te 

mégis jóval viszonozod gonoszságukat, 

szeretettel vagy mindenki iránt, 

és az élet legsúlyosabb perceiben is 

derű és békesség van a homlokodon: 

csak akkor látják meg rajtad, 

hogy az Angyalok tisztásán jártál, kedvesem.

Wass Albert : Az öregember imája

Atyám, 

tudom, hogy egy nap menni kell, 

az ember sorsa ez. 

Nem panaszként, Uram, 

jó életem volt, tettekben is gazdag, 

egy dolog aggaszt, Uram… 

Országodban, tudom, 

hogy vannak paloták, 

de vannak-e erdők, tavak, patakok? 

Álomtisztások, őzek esti nyugta, 

árnyas berek, hol forrás csörgedez? 

Csendes függőágy, hová a fejőgép 

behallik holdas éjszakákon 

és a homoki darvak zsivaja 

ködös reggeleken? 

Atyám, 

nem kell palota, 

aranyköves utca… 

Csak egy kis kunyhót adj erdődben valahol, melyben 

családom s jó barát meglátogathat néha… 

melyben kutyáim lábamnál hevernek 

a kandalló melegjéhez közel, 

csaholásukkal futni fák között 

legédesebb zene, mit ember áhít. 

Ez minden, amit kérek, Uram, 

a Te örökkévaló… Túl nagy kérelmem? 

Szokatlan? Különleges? Szemérmetlen? 

Szentségtörő tán? 

Atyám, szívembe látsz, 

csak szeretet van ott, csak szeretet… 

Szívem ne sajtold égi palotákba, 

a fal csak fal, még színaranyból is. 

Te teremtettél sóvárogni nyílt tért, 

ahol szelek rohannak szabadon, 

fákat ráznak, mezőket simogatnak, 

süvöltenek, dalolnak és susognak 

Isten-teremtményű természetünkre. 

Uram, Nagy Úr, világunk mozgatója, 

virágra, ki nem lépsz s hangyára sem, 

szolgádnak adj kegyelmet, nagy Teremtő: 

lelkem, mit adtál, szabadságra vágyik, 

szoros kriptába, kérlek, be ne zárj, 

hogy sorvadozzak, mint a tört üveg, 

mely életnedvét veszti el örökre. 

Hadd illanjon a lelkem csendben el 

a fák közé örök szabadban élni, 

hová emlék köt láthatatlanul 

erdődhöz, hol kutyáim megtalálhatom, 

a függőágyban, halk fenyők között, 

hol fejőgép hallatszik balzsamos 

éjjelen s homoki darvak ébresztgetik 

a ködös reggelt. 

Bánat s megingás nélkül mondhatom 

majd akkor: ó, Uram akaratod, 

mennyországod: megérdemelt örökség. 

Ámen, ámen, ámen.

 Gyöngyös Imre fordítása