Váci Mihály: Ha elhagynál…

Ha elhagynál engemet, – jobban 

mi fájna? 

hiányod, vagy a szív megdobbant 

magánya? 

A csalódás kínjától félek, 

vagy féltlek? 

Szerelmünket szeretem jobban, 

vagy Téged?

Kányádi Sándor: Február

Reggel  

Reggel 

az ember 

ki se lát, annyi, de 

annyi 

jégvirág 

nyílott az éjjel 

az ablakon. 

És szánkáz a szél 

az utakon.  

Délfelé  

Ereszt 

az eresz: 

csöpp-csöpp-csurr! 

Izzad a hó és 

kásásul. 

Fázik a hóember, 

didereg. 

Kacagnak rajta 

a verebek.  

Estefelé  

Bújnak a cserepek 

alá a verebek: 

csip-csirip. 

Hideg van, hideg 

a mindenit! 

Az ablak üvege 

citeráz, szaporáz. 

Az ajtón ijedt kis 

szelecske kotorász. 

Brummog az erdő is, 

dörmögő hanglemez. 

Morog a medve. 

Ébredez.

Petőfi Sándor: A puszta, télen

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta! 

Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda; 

Amit a kikelet És a nyár gyüjtöget, 

Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli, 

A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli. 

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, 

Sem a pásztorlegény kesergő sípjával, 

S a dalos madarak 

Mind elnémultanak, 

Nem szól a harsogó haris a fű közűl, 

Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl. 

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, 

Alant röpül a nap, mint a fáradt madár, 

Vagy hogy rövidlátó 

Már öregkorától, 

S le kell hajolnia, hogy valamit lásson… 

Igy sem igen sokat lát a pusztaságon. 

Üres most a halászkunyhó és a csőszház; 

Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz; 

Mikor vályú elé Hajtják estefelé, 

Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, 

Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül. 

Leveles dohányát a béres leveszi 

A gerendáról, és a küszöbre teszi, 

Megvágja nagyjábul; 

S a csizmaszárábul 

Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, 

S oda-odanéz: nem üres-e a jászol? 

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak, 

Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak, 

Mert a pince kulcsát Akár elhajítsák, 

Senki sem fordítja feléjök a rudat, 

Hóval söpörték be a szelek az utat. 

Most uralkodnak a szelek, a viharok, 

Egyik fönn a légben magasan kavarog, 

Másik alant nyargal 

Szikrázó haraggal, 

Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,

A harmadik velök birkozni szemközt jő. 

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek, 

A rónára halvány ködök telepűlnek, 

S csak félig mutatják 

A betyár alakját, 

Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló… 

Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről, 

Visszapillant a nap a föld pereméről, 

Visszanéz még egyszer 

Mérges tekintettel, 

S mire elér a szeme a tulsó határra, 

Leesik fejéről véres koronája. 

(Pest, 1848. január.)    

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg (15 )

Szép könyvemet lassan becsuktam. 

Hullatja tarka tollait a táj. 

Árny béleli kicsiny szobámat, 

vad lombokat hajt az indás homály.  

Zöld csoda-fény dereng az égen, 

a világ vége látszik most ide. 

Szép könyvemet lassan becsuktam, 

belédobtam a boldog semmibe.

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg (49)

Még most sem szoktam meg egészen 

hogy torkom van, gyomrom, belem 

mit anyaggal tömök naponta 

és csak ezáltal létezem.  

Még most sem szoktam meg egészen 

hogy minek olyan lényeges 

ezt vágyni, amazt elkerülni 

s hogy szeressenek és szeress.  

Még most sem szoktam meg egészen 

hogy látó-, vagy rágó-tagod 

szépnek, vagy csúnyának tekintsem 

és hogy van élő és halott.  

Még most sem szoktam meg egészen

hogy teljest föl nem foghatok,

hogy csak a részek kavarognak 

és rajtuk túl nem nyúlhatok.

Áprily Lajos: Ének a halkuló madárról

Ritkábban jössz, nemes madár,  

madara szépséges titoknak,  

szivárványos hangulatoknak,  

ritkábban szállsz az ablakomra.   

Régebben gyakran látogattál,  

ablakomon többet maradtál.  

Sokszor jöttél tavasz-követnek,  

suhogó szárnyú üzenetnek,  

s én áldottam varázslatát  

fiatalos jövetelednek.   

Udvaromon, kényes madár,  

fekete gondok hessegetnek.   

Vénülsz te is, mese-madár,  

ragyogó színeid fakulnak,  

szivárvány-tollaid kihullnak,  

beteg szárnyad csapása lomha -  

Nincs messze már: kopott madár,  

meghalva hullsz az ablakomra.

Oravecz Imre: Erdőszél

A völgyben már beesteledett, 

de Lak felett még fénylik az ég, 

és a narancsszóródásban a gerincen kirajzolódnak a fák.    

Ennyivel megint nehezebb lesz meghalni.

M.Fehérvári Judit: Menedék

Krisztus a szenvedések sokasága, 

a feltámadás, a végtelen szabadság, a hit.   

Krisztus az emberség: a bonyodalmak hiánya. 

az irgalmasság, a szeretet, a béke, a hit.  

Isten az alfa és ómega, itt jár e Földön 

és Krisztussal érkezik, ki önmaga a hit.

Pilinszky János: Imádságért

Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben.

Hogy az éjszaka csöndjében asztalodhoz ülhessek, ahhoz az asztalhoz, ami mellől senki se hiányozhat. Ahhoz az asztalhoz, hol a Nappal és a csillagokkal együtt a hétköznapok is kialszanak, s egyedül a te békéd világít. Igen, hogy helyet foglalhassak már most egy rövid időre annál az eljövendő asztalnál, amit egy öröklétre megígértél, s aminek egyedül a te békéd a lámpása, eledele és terítéke.

Add meg előlegként azt a csendet, azt az asztalt, ahol minden civódás, félreértés és megkülönböztetés megszűnik végre, ahol mindenki helyet kap, a maga helyét, s a legkisebb féltékenység is leveti csúf álarcát, s színét vesztve elpárolog.

Nevezz meg valódi nevünkön, mivel valamennyien szenvedünk attól, hogy álnéven élünk, telve álnoksággal, amit magunk fabrikáltunk, mivel jobbnak, különbnek, állhatatosabbnak és áldozatkészebbnek kívántunk látszani másoknál. Valódi neve csak keveseknek van itt a földön. Kivétel alig. Szentjeid között talán Bach, talán Mozart. Asztalodnál Bachnak továbbra is Bach lesz a neve és Mozartnak Mozart…

Mint a vándornak megérkeznie a tengerpartra, szívem és értelmem elhallgat már a távoli közelségedtől is, meghallva a végtelen intelligencia hullámverését…

Add, hogy imámban ne kérjek semmit, de annál inkább hallhassalak és hallgassalak Téged.

Fáradt vagyok, Istenem, kifárasztottak „kéréseim”, és megtéptek a világ „kérései”. Apostolod mondta, hogy a szeretet irgalmas, türelmes, nem kér, és nem panaszkodik. Add, hogy sose kívánjak „színen lenni”. A világnak amúgy is kötelező olvasmánya a „zűrzavar kézikönyve”. Ha lehet, ragaszd össze lapjait, megértek a csirizre.

Ha mégis kérek Tőled imámban valamit: ne vedd el tőlem, ne vedd el tőlünk a kérés nélküli imádságot. A kérés nélküli imában nemcsak én, de az egész mindenség hallgat, s hallgatnak azok is, akik – egy szinttel még mélyebben – torzsalkodnak, harcolnak, lázonganak és ítélkeznek. A nem kérő imádságban azonban, imádkozza bárki is, az egész világ térden áll a „teremtés egyességében”.

Valójában minden imádság, a kérő is, messze túlmutat önmagán. Jézus kérte, hogy kérjünk, de… „mindazonáltal legyen a Te akaratod szerint”. És: „…kezedbe ajánlom lelkemet”. A kérő ima természete nem azonos a földi kéréssel, mely legtöbbször – kivéve az éhség és szomjúság szavait – valamiféle mástól szennyes. A kérő imádság, amennyiben csakugyan eljut az imádságig, szinte automatikusan veti ki magából kérései homokzsákjait, hogy végül eljuthasson abba az egyetlen magasba, ahol – mindazonáltal ne a mi kérésünk és akaratunk teljesedjék, hanem az övé.

Igen, nem hiszek többé tulajdon kéréseimben. Istenben, az egyetemes békében nincs többé mit kérnünk, az egyetemes szeretetben nincs többé kire vagy mire féltékenykednünk, az egyetemes igazságba érkezve elképzelhetetlen bármiféle ítélkezés bárkivel vagy bármivel szemben.

Ezért imádkozni az imádságért: bűnösök és szentek közös kiáltása itt a földön, és a kérés nélküli ima jók és gonoszak számára talán nem egyéb, mint egy pillantást vetni az asztalra, mely öröktől fogva terítve áll az atyai ház udvarán.

Ennél az asztalnál – Jézus isteni ígérete szerint – nem lesz többé se ellenség, se barát, se vér szerinti rokonság, se szülő, se feleség. Mindenki mindenkije lesz mindenkinek, áthatva az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyetemesen beteljesült ígéretétől. Ennél az asztalnál mindenkinek akad egy szék, s mindenki a maga eleve kijelölt, ezerszer áldott helyére kerül – annyi vita, helycsere és zűrzavar után.

Sebestény-Jáger Orsolya: Vándor évek

Bocsásd meg vándor éveim.

Sok volt. Messzire vitt.

Jó lenne lábadhoz kuporodva

hinni: ott vagyok megint,

hol gyermek énem lobbant

huszonegy évemmel,

a lappangó sötétet űzted el

egy régvolt áprilisi reggel.

Messzire kellett tévednem,

hogy értsem: e vándorlás mit jelent,

és sokáig kellett sírnom,

mikor megértettem hűségedet.

Oravecz Imre: Ejtendő én

Fordulj el magadtól mint unt, csikorgó szerkezettől. 

Összpontosíts a cinkékre, a cseresznyefára, a fény fehérjére, 

a hegyélre, a fűszálak hajladozására, 

az árnyékok araszolására a havon.

Juhász Gyula: Magányos úton...

Magányos úton építek egy házat, 

Betérhet hozzám, aki erre fárad, 

Aki dalolva, virágot keresve, 

Eltéved a mély életrengetegbe.   

És őszi estén, míg az avar sír majd 

S utolsó szirma hull a rózsáimnak, 

Magányos vándor, múltakba révedve, 

Emlékezik majd egy tündérszigetre.   

És hírt hoz nékem élet tengeréről, 

A csodaszépről, távoli tündérről, 

Kit idevárok és aki nem jő el, 

Csak egyre szépül a szálló idővel.

Epstein Ágnes: Rossz kedv

Csalódtam a télben 

nem hideg 

nem havazik 

nem lep el mindent

tisztán, ártatlanul 

nem tud igazi lenni 

Mikulással, Lucával, 

Karácsonnyal, 

Szilveszterrel.

Nincs is igazi tél, 

az elmúlt, 

mikor elmúltam 

gyerek lenni.  

Epstein Ágnes: Fájdalom

Síma kavics 

csobban 

fodrozódó vízben 

elmerül 

ott van lenn 

és ott is marad 

mint a lélek sebei 

láthatatlanul léteznek.  

Vörösmarty Mihály: A vén cigány

Elmondja Latinovits Zoltán

**

Húzd rá cigány, megittad az árát, 

Ne lógasd a lábadat hiába; 

Mit ér a gond kenyéren és vizen, 

Tölts hozzá bort a rideg kupába. 

Mindig igy volt e világi élet, 

Egyszer fázott, másszor lánggal égett; 

Húzd, ki tudja meddig húzhatod, 

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, 

Sziv és pohár tele búval, borral, 

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.   

Véred forrjon mint az örvény árja, 

Rendüljön meg a velő agyadban, 

Szemed égjen mint az üstökös láng, 

Húrod zengjen vésznél szilajabban, 

És keményen mint a jég verése, 

Odalett az emberek vetése. 

Húzd, ki tudja meddig húzhatod, 

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, 

Sziv és pohár tele búval, borral, 

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.   

Tanulj dalt a zengő zivatartól, 

Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl, 

Fákat tép ki és hajókat tördel, 

Életet fojt, vadat és embert öl; 

Háború van most a nagy világban, 

Isten sírja reszket a szent honban. 

Húzd, ki tudja meddig húzhatod, 

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, 

Sziv és pohár tele búval, borral, 

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.   

Kié volt ez elfojtott sohajtás, 

Mi üvölt, sír e vad rohanatban, 

Ki dörömböl az ég boltozatján, 

Mi zokog mint malom a pokolban, 

Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, 

Vert hadak vagy vakmerő remények? 

Húzd, ki tudja meddig húzhatod, 

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, 

Sziv és pohár tele búval, borral, 

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.   

Mintha ujra hallanók a pusztán 

A lázadt ember vad keserveit, 

Gyilkos testvér botja zuhanását, 

S az első árvák sirbeszédeit, 

A keselynek szárnya csattogását, 

Prometheusz halhatatlan kínját. 

Húzd, ki tudja meddig húzhatod, 

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot: 

Sziv és pohár tele búval, borral, 

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.   

A vak csillag, ez a nyomoru föld 

Hadd forogjon keserű levében, 

S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől 

Tisztuljon meg a vihar hevében, 

És hadd jöjjön el Noé bárkája, 

Mely egy uj világot zár magába. 

Húzd, ki tudja meddig húzhatod, 

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot: 

Sziv és pohár tele búval, borral, 

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.   

Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak, 

Lesz még egyszer ünnep a világon, 

Majd ha elfárad a vész haragja, 

S a viszály elvérzik a csatákon, 

Akkor húzd meg ujra lelkesedve, 

Isteneknek teljék benne kedve. 

Akkor vedd fel ujra a vonót, 

És derüljön zordon homlokod, 

Szűd teljék meg az öröm borával, 

Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.   

1854. július - augusztus (?)