Boda Magdolna: úgy szerették

nagyanyámat úgy szerették
a rokonok
hogy utolsó éveiben ápolni akarták
minden vagyonáért persze
úgy szerették

összepakolták gúnyáit
a sok fekete ruhát
a sok fekete kendőt
a sok fekete harisnyát
és a rózsafüzért

kabátot sapkát csizmát
többé már nem húzott
csak papucsot

olyan lett mint a szobanövény
ablaknál ülő fanatikus fényevő

belehalt hogy elvitték a házból
bőröndje volt a koporsó
benne fái kutyája macskái és a
nyolcvanhat év minden évszakja

onnantól csak ült egy szobában
amit neki rendeztek be
nem beszélt
nem mosolygott
nem énekelt
nem evett

esténként elmondott egy imát
több oxigént kért vagy ciánt

a szeretet csontig kiszárította
kis csomag lett
könnyen vette vállára a halál

Kerék Imre: Madárcsapda

          hommage à Pilinszky János

Csak azt feledném, semmi mást,
csak azt a csapda-csattanást,
majd a szívet-tépő sikolyt:
mi volt ez? istenem, mi volt?
Mi volt e gyilkos rettenet,
mi kiontotta véremet?
S miért e büntetés, miért? –

S fölitatta a hó a vért…

Kerék Imre: Őszi kesergő

                    hommage à Márai Sándor

Őszül, hűvösödik. Szerelmeid mind
elhamvadtak lassan. Magad maradtál,
csak kutyád kísérget. Süllyed a Nap már.
A fák aranyuk homlokodra hintik.
Barlangba húzódik a test, a lélek,
mindent átjár a köd szivárgó nyirka.
Csillagjegyekben a sorsod megírva
és közelít a fehér végítélet.

Dobai Lili: azért választjuk a

távolságot mert közel vagyunk nagyon
közel egymáshoz hihetetlen
közelségben egymással amennyire csak
lehet két ember itt emiatt döntünk
úgy hogy nem megyünk egymáshoz nem
találkozunk egymással
kivédjük a közelségből eredő
adódható veszélyeket és nem
láthatjuk egymást nem nézhetjük nem és nem és
miközben így kerülgetjük a földre helyezett
aknákat robbanószerkezeteket aközben
egy kiszámíthatatlan
rejtélyes hálócsapda felülről zuhan
ránk és hurokba burkolva ránt
össze gubancol
még közelebbre bennünket
egymáshoz

Imre Flóra: Vihar

Az árnyékmacska nézi az esőt.
Nézi a vihart, csaknem mozdulatlan,
a füle hegyén rezdül csak a szőr,
az írisze vált a villám-fonattal.

Rikolt a szél, és hosszan mennydörög.
Csapkodó sugárban vizet okádik
az ég, sarat öklendezik a föld,
nyögetik a part óriás píneáit.

Egy kisvendéglő-ajtón fény szivárog.
Ő rezzenetlen testtel figyeli.
Az éjszakába kilép egy magányos
férfi. Hangtalan talpon követi,

csak farkát nyújtja ernyőként föléje,
a szelet, esőt távoltartva tőle.

Oláh András: határsértés

1. (egy másik arc)

a bűntudat a múlt katalógusát lapozza
–tudomást sem véve arról
hogy rég megváltoztak a címek…
köztünk csönd horgonyoz
s a meg-megránduló ajtókilincs
mögött már egy másik arc

2. (tekinteted)

lakatlan óráink magánya
mint szimfóniák szapora lüktetése
borzongatja halántékomat
– ragaszkodásod éltet:
tekinteted didergő szemaforja…

3. (késő)

mit megosztottál velünk
talán sohasem volt a tiéd
s lám rozsdás az emlékezet
túlságosan is:
már a szavak is ölnek
a papírra gördülő sivár szavak
– késő: ez a csönd
érthetetlen nélküled

4. (megtisztulva)

valami belső felhőszakadás
mossa át éjszakáinkat
szétfolyik bennünk mint az ár
belopózik álmainkba
fölfedve kirakósjáték-életünk
legrejtettebb titkait
de utána mindig ugyanarra
a napra ébredünk

5. (küszöbök)

téged visszhangoznak a romlatlan kövek
lelkünk kiegyenesedik
s már nem hallgatunk el semmit…
futottunk önmagunk elől – hiába –
éltünk megalkuvások bilincsébe verve
toporogtunk nyitott ajtók előtt
s csak most könyörülünk magunkon
beismerve a vereséget
mikor már nem jössz énfelém
– mikor már nem jöhetsz...

Bende Tamás: Holnap elmegyünk

Szeretném elfelejteni, hogy valaha bántottalak, de elalvás előtt
meglátod szememben a kétségbeesést, és magadhoz ölelsz.
Ne aggódj, egyszer kiveszik belőlünk minden igény a megbocsátásra,
és helyén csak a bűntudat marad.

Holnap elmegyünk az ártérbe, megnézzük a holtágat a töltés mögött.
Megnézzük a mozdulatlan szürke gémeket, a róka lábnyomát a sárban.
Ígérem, látunk majd legelő őzeket is, de ma még ne kérdezz semmit.

Arról, ami elmúlt, nincs mit mondanom.

Waclaw Oszajca: ki volt az

mit látott Lót felesége
utolsó szempillantásával
mikor hátranézett

talán semmit

vagy talán
egy lángban álló várost
és arcot
látott
összeszorított ajkakat
két sebhelyet
két szemgödröt
melyek akár két kénrög

kinek a szemébe pillantott Lót felesége
hogy lebénult megmerevedett kővé dermedt

Zsille Gábor fordítása

Sági Enikő: Amerika

Ötévesen hallottam először a szót
Egy fotót mutatott a nagyanyám.
Teri nénikéd, diszidált, így, röviden,
idegenül pergett az ő nyelvéről is.
Sokáig azt hittem, Amerika egy gyűjtőhely,
ahol az elveszett lelkek kerengnek.

Ma már tudom, közel jártam a valósághoz,
te is odavesztél, látod.
Előtte összezúztad a lényemet, aztán eldobtad,
most ott hever egy Népszínház utcai csatornában.
Néha felmegyek a Starbucks poharammal a Gellért-hegyre,
emelem poharam arra, amerre sejtelek.

Hátha te is ezt teszed az új világodban.

Zelk Zoltán: Zúzmara

Mikor az első zúzmara
megül a rózsafákon,
töpreng az ember, mit tegyen,
hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.

De tudja, fájni fog soká,
mert büntetlenül nem lehet szeretni,
az ész végül is megadja magát,
ha majd a szív nem s nem akar feledni,

Mert zúzmara a rózsafán,
mert varjúszárnyak árnya hull a hóra. -
A nyári tücsökciripelés
most ér a csillagokba.

Nemes Nagy Ágnes: Tükör előtt

Leveszed lassan arcodról a színt,
s az egész arcod szeretnéd levenni;
várod, hogy a fotel feláll, legyint,
s únottan fog mögötted megjelenni.

Kántor Péter: Valamikor úgy gondoltam

Valamikor úgy gondoltam, hogy csak egy szerelem van,
s a többi próba, keresés, közeledés hozzá,
mint egy akadályverseny az úttörőmozgalomban.

Függünk a drótkötélen, szavalunk, kúszunk, mászunk,
megtanuljuk a morzejeleket, egy csomó titkosírást,
előttünk észak, hátunk mögött dél, moha a fákon,
és sose félünk, sose fáradunk el, sose fázunk.
A végén pedig egy tisztáson ott a bográcsgulyásunk.

Hogy szerelem csak egy van, ahogyan élet is csak egy van.
S hogy vár rám. Megyek, megyek, és egyszercsak – ő az!
Éppen beszél, vagy hallgat, hajat mos, vagy olvas.
Kék szeme lesz, vagy zöld lesz. Vagy fekete. Satöbbi.
Azután pedig sose válunk el többé.

Kántor Péter: De egyszer üzensz majd

De egyszer üzensz majd valamit, tudom.
Majd ha a nyarat felváltja az ősz,
fürt a fürtöt, szőlő az orgonát…
Valamikor… De egyszer üzensz majd.

És mielőtt Pelikan töltőtollad Royal Blue-ja
végleg összefolyna az ablakon túli kékkel,
sikerül kisilabizálnom üzenetedet:
’Megkaptam; 2 facsigát kellett fizetnem érte.’

Istenem… 2 facsigáért vajon megérte?

Takács Zsuzsa: Kert, éjszaka

Hosszúra nyúlt ez a hallgatás,
a madarak hirtelen beálló éjjeli
csöndje hosszú volt, de hajnali
négykor megszólaltak mégis.
Tehetetlenségünkben nem hiába
térdeltünk tehát a földre, és
szorítottuk fülünket sértett szívére.
Föld – suttogtuk –, hallgatjuk
dobogásod, és félünk tőled. Kérjük,
ne rendelj magadhoz túl hamar.

Áprily Lajos: Kálvin, 1535

Ott ül a tornyos, vén Basileában,
fiatalon, a zord idők fokán.
Helvét magasság ég a messzeségben
s a kor viharsugára homlokán.

Páris felől piros máglyák lobognak,
jajgatva sír egy messzi, tompa kar.
Ádám esendő, átkozott fajában
lázad a bűn és zúg a zűrzavar.

Vergődve látja lázmeleg szemével,
igazság annyi hőse hogy zuhan.
S kitör a jajszó nyugtalan szívéből:
Meddig a próba, meddig még, Uram?

A vörös Münster várja már Erasmust,
az őszt, ki hullva is világtudás.
De Pál apostol óriás alakja
fölébe nő, mint égő látomás.

S feleletül mögötte felmagaslik
a véres testű embernek-fia:
fény hull sebéből és a fény zenéje:
Egyedül Istené a glória.

S két szót kiált a bibliás magasság,
hogy megkondul belé a végtelen:
Eleve-elrendeltetés az egyik,
s megváltó arcú társa: kegyelem.

S megered tolla lázas éjszakákon,
és növekedve ír és írva nő.
Amit leír, a századokba csendül,
sors lesz belőle, szellem és erő.

Acélos új rend, győzelmes tanítás,
világformáló s mégis ősi szó.
S teremtve hull a szomjazó szívekbe:
Igaz Tudomány. Institutio