Fecske Csaba: Nyárvég

a búcsúzó nyár 

ősz hajszála libben a 

lenge ökörnyál

Fecske Csaba: Ennyi volt

könnyelmű pára lassú völgy 

tovaiszkoló pillanat 

sírni kezd a magányos tölgy 

s a rakoncátlan kis patak 

csillag könyököl a hegyre 

reggeltől fél az éjszaka 

szél költözik a nevedbe 

nem tudod kihez mész haza 

a földön szétszórt lábnyomok 

égen a dagadt képű hold 

olyan szép ez hogy fájni fog 

súgja hang ne várj ennyi volt

Both Balázs: Próféta

Kenyér helyett pofon, por tömte szájam. 

Irgalom nem lakott az embereknél. 

A kakas szavától napnyugtáig 

mondtam, amire engem kiszemeltél. 

De vipera mérgét se utálják úgy itt, 

mint a prófétát, ha lángokat hirdet — 

Mit mondjak még? Hiszen láttad szolgád. 

Hát engedj. És bocsásd meg bűneinket

Both Balázs: Imádság éjfélkor

Uram csak a test szava volt, 

kenyérrel, borral éltem. 

Az érzékszervek iránytűje 

nem állt meg örök igéden. 

Ajándékaid, tucatnyi év is, 

szélbe szórt aranypor, elveszett. 

Mélységek felett szédülve, 

halál közelben se kerestelek. 

Házam vitte a szennyes árvíz, 

csontom eltört, megérdemeltem. 

Fizetséget nem remélek, csak 

égi erőteredben, 

hol a gyenge üdvén a dús 

megroppan, akár a karcsú nádszál — 

Segíts, hogy ne legyek konkoly 

ha eljössz, az aratásnál.

Szőllősi Mátyás: Ábrahám

Először nem értettem azt a hangot. 

Merev volt, idegen és szinte néma. 

Csak belül szólt, akár a csontra mért ütés, 

amely a hét réteg bőrt lazán átszakítja. 

És van, hogy tovább is hatol; reped, 

törik a tompa váz, a láb, az alkar. 

A visszhangtalan sivatag beszélt. Csak annyit 

mondott, hogy menjek és vigyem magammal. 

Fát vágtunk, közösen. Majd felpakoltunk. 

Pirkadt. Egyedül voltam ott a hanggal. 

Szokatlanul ködös reggel terült el 

a síkon, úgy ült ott, akár egy angyal. 

A fiú nem hallotta. És a szolgák 

sem értették, hogy mért vagyok feszült. 

Egy óra út után homokvihar 

terült szét mindenütt. Vörös magányban 

ültünk, fülünket, szánkat is betömve, 

amíg a rajzás el nem ült. 

Három napig tartott az út a hegyhez. 

Alig beszéltünk — nem is volt miről. 

Amíg én oltárt építettem, a fiú 

csak állt, és szinte várt, hogy megkötözzem. 

Szó nélkül a hideg kőlapra dőlt. 

A vékony csukló egyenes maradt. 

A penge is feküdt. Kivárt, akárcsak én. 

Mezítelen testéből csak az arc világított ki, 

mely csontos, mint az anyjáé, kemény 

és széles is, akárha kőből 

faragta volna ki egy ember. 

Szelíd nyugalma, mintha évszakokon át 

ívelt volna. Szeme, akár a tenger. 

Aztán ráemeltem a kést. Csukott 

szemhéjaim falán kirajzolódott, 

hogy választás nem is volt, és nem is lesz. 

Öröktől fogva vannak így a dolgok. 

Majd újra szólt, a végső mozdulat előtt. 

Nem emberi nyelv volt, melyen beszélt, de 

hangjának tónusa metszően ismerős 

könnyedséggel simított meg, akár a szél, 

akár a víz — hűvös és tiszta volt. 

Végül tüzet gyújtott a hegy mögött magának, 

hogy visszaadja, kit el sem rabolt.

Advent 2020

 

Advent első vasárnapja

Rainer Maria Rilke: Éji ég és csillaghullás

A tündöklő, a teljes ég felettünk, 

terekkel terhes, végtelen világ. 

És mi: tagadni túl közelre estünk 

és távolabb, hogy formálhasson át. 

Egy csillag most lehull! És rá a vágy, 

ó, döbbent perc, hogy végre egy legyünk mi. 

Mi az, mi elkezdődött s ha letűnt, mi? 

Mi a bűn? S mit jelent, hogy megbocsát? 

Suhai Pál fordítása

Dobai Lili: mielőtt

meghalnál  

halj meg a  

tünékeny  

vágynak a  

szépnek a  

sóvárgásnak   

halj meg a  

szónak a  

csalóka  

vallomásnak a  

ragaszkodásnak   

halj meg a  

másiknak  

aki te vagy  

önmagadnak   

halj meg  

minden  

pillanatban  

mindennek  

mindenért   

halj meg  

még mielőtt  

meghalnál   

az életnek  

az életért

Tatár Sándor: Ha az Emberfia most…

Ha Jézus jönne most, mit is 

kérnék Tőle vajon? 

Van bennem dac-erő s hit is 

(ámbár mindkettőt magamhoz szabom). 

Mit vegyen rólam el, s mit adjon? 

A válasz csupán színleg egyszerű: 

adja a jövőtől nem rettegő arcom, 

amelyen nem volt ritka a derű. 

Adja, hogy fiam ne lásson betegnek, 

s ne váltsa szeretetét szánalom. 

Amikor itt benn úgyis tartófák repednek, 

csak maradjon a szemünk szárazon. 

A puszta létezés extázisát, 

melyet csak mi ismerünk, láncon tartott foglyok; 

a minden apró észleletben rejlő mágiát: 

virágzó fagyalt és zörgős temetői csokrot. 

A sajnálat s az önsajnálat zsákutca egyképpen; 

tegye, hogy a horrorban lássam az erőm: 

fölhozni és kitépni azt a rákos énem, 

mit elporlaszt a nap a levegőn. 

Távoztassa el hitem megrogyását, 

mikor a világgal szemben magam vagyok, 

mint ős hajóroncs, kit, hogy jobban lássák, 

körülnyüzsögnek néha halrajok. 

Majd magára hagyják ott a mélyzöld sötétben, 

amint kiderült, mily kevéssé érdekes. 

Vegye el őket is, nem gonosz, ámde kibic népem 

— ha belém úgyse látnak, minek nézzenek?? 

És vegye el a gyógyszerízt, a görcsbe rándult 

gyomrot, a váratlan „Most itt van” érzetét, 

mire nem volt most sem ok — egyszerűen átnyúlt 

a héj alatti sötétből, s elért a kéz. 

— De éppen ez a baj talán, hogy bármit

 kérnék, magamnak kérném; szenvedek, igaz, 

ám ez az én, mit a kín lecsupaszít, sárgít, 

egyfelől egyszeri, másfelől csak útszéli gaz. 

Mert hozzám jött (ezt hinnem nem tilalmas), 

de megváltani máris?? Miből gondolom? 

Tán hogy azokra gondoljak előbb („Magadról hallgass!”) 

akikkel e „magán”pokolban osztozom.

Villányi László: Égi lombok

                           

                          Sulyok Gabriellának 

Vitte Long Island végére a világítótoronyhoz, 

Staten Island teraszára a Hudson torkolata fölé, 

vitte Fire Island dűnéihez, Hvar szikláihoz, 

örökké hordozza magában az otthonos tájat, 

ahol életének valamelyik évtizedébe biciklizik, 

vagy belehajt a viharba, az égi lombok közé, 

átölelik a fények, titkukat súgják a fűszálak, 

bensejében teljesedik az ágak időtlen ritmusa.

Báger Gusztáv: Magasság, mélység

Jézus nem absztrakció. 

Nem eszme, nem vallás: élet. 

Mélybe taszítja vétkeinket, 

s föntről a megváltást hozza el. 

Ő zúzza porrá a kőtáblákat, 

Hogy ne sajnáljuk magunktól a jót. 

Elhordozza helyettünk fájdalmainkat, 

hogy véglegessé tegye a megigazulást, 

egyetemessé a vér tisztító erejét, 

időtlenné a szabadságot, 

igazzá a megbánás emberét, 

örökkévalóvá a hitet. 

Csak ki nem kér, annak nem adatik, 

kinek megadatott, attól nem vehetik el. 

A táblák összetörnek — a Szó megmarad.

Báger Gusztáv: Poetica versus historica

 Ahogy a haszidizmus egy kis szobából 

kirepül a roppant hegyek magányába, 

hogy megtalálja önmagát, úgy a líra is: 

visszatér és mozgalmat alapít, 

friss szellemet pumpál az olvasók lelkébe. 

Az intuíció a költészet kulisszái mögött lobog, 

ahol a legfinomabb fűszerek, aromák és 

parfümök illata puskapor szagával keveredik. 

Nem tehet róla a Jó, hogy szeretnie kell 

a harcot, edződnie, fiatalodnia kell annak, 

ki birtokba akarja venni Őt. 

A történelem egyébként is véget ért, 

vagy a titkos kövek óceánjaként még 

meg sem született istenigazából, 

hogy működni kezdjen. Ám vannak szelídek is, 

akik csodákat látnak madarak magasában. 

Az ő imáikban fog világra jönni 

az igazi história — az elbeszélhetetlen.

Gyurkovics Tibor: Veled

Veled veled veled 

ahogy a kenyeret 

szívében megeszi 

a szeretet. 

Villányi László: Közvetítők

                                        Sulyok Elemérnek 

Nem készült a rossz eljövetelére, nem volt hajlandó 

gyötrődni, mi lesz, ha nem csak ujjaiba költözik 

a fájdalom, nem túlozta el az átvirrasztott éjszakai 

órák, a reggeli és esti gyógyszerek jelentőségét. 

Ugyanakkor nem volt kétsége afelől, hogy nap mint 

nap kaphat üzenetet, attól is, aki erről mit se tud, 

folyton várakozott, ne érje váratlanul a találkozás, 

ha megérkezik, időben ismerje fel az angyal tekintetét.

Gyurkovics Tibor: Valaki sír…

Valaki sír az ablakon 

lefolyik a könnye 

ahogy kívülről hallgatom 

nem is tudom hogy könny-e? 

Vagy ez maga a lét vize 

magából az időből 

folyik elő s azt jelzi hogy 

nem kezdhetem elölről.