Szabó Lőrinc: Sötétség, holdfény

Először fecskék, később denevérek 

hasogatták az estét; a hegy is 

függönyözte kék arcát és a nádas 

eldajkálta a síró szeleket. 

Jött a sötétség… Reszkető keze 

megtapogatta kunyhóm falait, 

nagy árnyakat bontott ki és bemászott 

udvaromra a keritésen át. 

Ott megpihent; aztán anyagtalan 

testével óvatosan eltakarta 

az ablakokat, a kereszteket, 

s hogy megmérgezze csillogó vizét, 

vén kutunkba is leereszkedett… 

Már félni kezdtem; de a hegytetőkön 

előgurult a Hold… S ím: a halott- 

fehér fényben fekete bivalyok 

ballagtak át a szétfolyó mezőkön.

Márai Sándor: Halotti beszéd

Látjátok feleim, szem’tekkel, mik vagyunk. 

Por és hamu vagyunk. 

Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek. 

Össze tudod még rakni a Margit-szigetet?… 

Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat. 

A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat. 

Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak 

Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt. 

A „pillangó”, a „gyöngy”, a „szív” – már nem az, ami volt. 

Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt 

És megértették, ahogy a dajkaéneket 

A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg. 

Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké, 

A gyereknek Toldi-t olvasod és azt feleli: oké. 

A pap már spanyolul morogja koporsónk felett: 

„A halál gyötrelmei körülvettek engemet”… 

Az ohioi bányában megbicsaklik kezed, 

A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet. 

A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát, 

Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát. 

Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon, 

A tested is emlékezik, mint távoli rokon. 

Még felkiáltsz: „Az nem lehet, hogy oly szent akarat…

” De már tudod! Igen, lehet… És fejted a vasat 

Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már. 

Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár. 

A konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét, 

Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét. – 

Havi ezret kap és kocsit. A mistress s a baby 

Fényképe áll az asztalán. Ki volt neki Ady?

Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene? 

Arany szava?…Rippli színe? Bartók vad szelleme

„Az nem lehet, hogy annyi szív…” Maradj nyugodt. Lehet. 

Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú üzenetet.  

Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál, 

Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál. 

Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved 

A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek. 

Még azt hiszed, élsz?… Valahol?… És ha máshol nem is, 

Testvéreid szívében élsz?… Nem, rossz álom ez is. 

Még hallod a hörgő panaszt: „Testvért testvér elad…” 

Egy hang aléltan közbeszól: „Ne szóljon ajakad…” 

Egy másik nyög: „Nehogy, ki távol sír e nemzeten…” 

Még egy hörög: „Megutálni is kénytelen legyen.” 

Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől: miért? 

Vagy: „Rosszabb voltam mint ezek?…” Magyar voltál, ezért. 

És eszt voltál, litván, román… Most hallgass és fizess. 

Elmúltak az asztékok is. Majd csak lesz, ami lesz. 

Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet, 

A rádióaktív hamu mindent betemet. 

Tűrd, hogy már nem vagy ember ott, csak osztályidegen, 

Tűrd, hogy már nem vagy ember itt, csak szám egy képleten, 

Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég 

Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség. 

Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet, 

Köszönd a koporsóban is, ha van, ki eltemet. 

Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat, 

Ne mukkanj, amikor a boss megszámolja fogad. 

Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény 

Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt – 

Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted 

A Mikó utca gesztenyefáit, mind a hetet, 

És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet, 

És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet, 

És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk 

Látjátok feleim, szem’tekkel, mik vagyunk? 

Íme, por és hamu vagyunk.  

*

Halotti beszéd elmondja Márai Sándor

Szabó Lőrinc: Pán ajándéka

Nem voltam én mindig ilyen 

csöndes és elgondolkozó, 

aludtam, ettem, öltem és 

nem tudtam még, hogy mi a szó. 

Aludtam, ettem, öltem és 

semmi ábránd nem üldözött, 

állat voltam az állatok, gyökér a 

gyökerek között. 

Egy este Pán, a hegyi, hét- 

csövű sípot adott kezembe: 

belefujtam, s fölzokogott 

a táj, ég, föld és naplemente… 

Azóta mellem úgy tüzel, 

mint soha-be-nem-hegedő seb, 

és sóvárgás él benne, mely 

az isteneknél is erősebb. 

*

Pánsíp

Sík Sándor: A régi testvérekről

Ó valóban, minket nagyon szerettél!
Jobban, mint régi nagy testvéreinket. 

Mózest a hegyre fölvezetted és megmutattad neki az Országot.
Ott állt, lengő szakállal, rezgő ajakkal, némán, mozdulatlanul,
És lent a Jordán szent hulláma rólad énekelt,
S az ő szemében könnycsepp reszketett: nem látta arcodat. 

Dávid, mikor hajnalra serkent, hozzád szólt magas, kövér hegyen,
Tetőled várt segélyt, mikor fejére támadt ellenség s hűtlen barát,
És pásztorának szólított és vendéglátó gazdájának,
Dallal és tánccal ünnepelt előtted,
És szentek-szentjét épített neked:
S te szóltál hozzá mennydörgős szavában és szálltál szélnek szárnyain,
Arcod körül zimankó járt, izzó parázstűz villogott szemedben,
És adtál neki templomot és kerubinos szekrényt állítottál,
Jó voltál hozzá és kegyes, szeretted, - mégsem látta arcodat.
Izaiásnak ajkait izzó parázzsal égetted tüzessé,
Mint soha máshoz, szóltál hozzá, mennydörögve, súlyosan;
Állott, emelt nehéz kezével állt a nemzetek fölött,
Állt és harsogta minden népek terheit
És messze-messze végezések titkait;
Minden szavában egy-egy átok borzadott,
És végigömlött rettentő igéinek emésztő láva-titka a világon;
És felhőn át és fátyolon reszketve látta fényleni maga felé
Ellebbenő árnyékát nagymessze fölfehérlő köntösödnek.
De őneki sem adtad látni arcodat. 

Mi vagyok én, Uram,
(Kártékony apró féreg ez óriások döntő lépte mentén)
Mi vagyok én, hogy nekem megjelensz?
Hogy arcot öltesz értem, fehéret és puhát,
És hogy kezet nyújtasz felém, simogatót, édesanya-kezet,
És mosolyogsz, mint emberek mosolyganak,
És szólsz szelíden, mint egy édes jó barát,
S akarod, hogy ne féljek tőled, hanem leüljek bátran lábaidhoz
És engeded, hogy megcsókoljam a kezed
(Magdolnának a kertben nem engedted!)
És azt mondod - csodás titok! - hogy gyönyörűség énvelem időznöd! 

Én édes, édes jó Uram,
Hogyan lehet? Honnan van ez nekem?

Márai Sándor: Kíváncsian várom a keselyűt

Nem tudom, mikor történt. Semmi se 

Árulta el. Szemem, fogam, hajam 

Nem adtak jelt. Neve nincs. Szomorúbb 

Nem voltam, se vígabb, néztem hideg 

Figyelemmel, mit látnom adatott. 

Kutyám növését, s emberek jaját 

Hallgattam, a kis együgyű halál 

Buta arcát lestem kíváncsian. 

Nem tudom, mikor történt. Se a nap, 

Az évszak sem jelezte. Tán hotel- 

Ágyban feküdtem akkor. Vagy leány 

Testét figyeltem, ahogy kéj veri, 

Vagy nyakkendőm bogoztam, tán szmoking 

Feszült rajtam, sétálva jöttem éjjel 

Zenével a fülemben. Öregebb 

Se lettem, nem ez az. Csak hirtelen 

Elszakadt valami, sugár, fonál, 

Hajszálerecske tán, mi kötözött 

A többihez, mindenhez, ami él. 

Nem vagyok rosszabb. Csak idegenebb, 

Magányosabb. Azóta tart. Soha 

Nem várok semmire. Szemem nyitott, 

Így fekszem éjszaka. Csak idegen 

lettem a földön, ennyi az egész.   

Márai Sándor: Tolvaj

Engem egy villamoson kapott el 

a furcsa érzés - ismered? 

Úgy hívják: lelkiismeret - 

szörnyű és jó, szikrázik, elvakít, 

szeretnél megcsókolni valakit - 

én térdre hulltam s rámnézett egy hordár, 

sapkája és fehér szakálla volt: 

Csak ennyit szólt:"Ez megbomolt." 

S a csoda oda volt már. 

Felálltam, ember vagyok, nagy dolog: 

azóta tovább lopok.    

A nap gondolata

A hit Isten kegyelmi ajándéka, amely nem azért hisz, mert lát, 

hanem azért lát, mert hisz.   

Böttger Antal: Boldogság

„ A ti szemetek boldog, mert lát és a ti fületek boldog, mert hall” (Máté 13,16)     

Boldogság, méghozzá szemünk és fülünk boldogsága? No, ezt aztán végképp nem értem! Hogyan lesz boldog a szemem, vagy a fülem? Mi akar ez lenni?! Jób egy alkalommal ezt mondja: „Szövetséget kötöttem a szememmel, hogy ne tekintsen a szüzekre.” (Jób 31,1) Szerintem értjük mind, hogy mire is gondolt ekkor, nem kell magyarázni. És azt is tudjuk, hogy milyen, mikor látod, hogy valakinek a füle, mint egy lokátor van beállítva és beélesítve a nem rá tartozó beszéd meghallására.  

Azt hisszük olykor, hogy ha majd „olyat” látunk, meg „olyat” hallunk, akkor az milyen jó lesz… Nem, nem a kamaszokról, az élet izgalmas dolgait kipróbálni kezdő, vagy határaikat feszegető ifjakról van szó csupán, hanem mindnyájunkról. Minden kor bármely emberéről, igen rólad is. És nem valami álszentséget, vagy prűdséget hiányolok gyorsan, ne is azt keress. És nem is kell ítélkezni sem senki felett nagy hirtelen! Figyelj csak, hogy Jézus mit mond: A példázatokat hallgató tanítványok kérdik őt a példázat értelméről, és Jézus nekik mondja, hogy boldog a szemük és fülük, mert érthetik, láthatják Isten országa eljöttét Krisztusban. Mert megérthetik azt, amit Jézus mond a mennyek országáról nekik. Örömük, boldogságuk nem a vallás, a kellemesen vallásos érzület, netán valami magukról szóló önelégültség. Hanem sokkal inkább az a csoda, hogy részesei a mennyek országa titkainak. Isten ránk vonatkozó csodálatos tervének, sőt akaratának. Annak a végtelen szeretetnek, mellyel értünk adta Isten Krisztust.  

Látni és hallani azt, ami mellett az ember oly könnyen elrohan, mert sietni kell, mert sok a teher, mert… Mert nem lát és nem hall. Mert tele van panasszal, vagy éppen saját magával, vagy mással.  

Látni és hallani az isteni történést, a csodát. Vagy csak egyszerűen a szépet és jót! Az építőt, a hasznosat, az előre vivőt, a nemest, becsest.  

Jó lenne most valami nagyon igazat imádkozni… Talán, ahogy Ady mondta el ezt:  

„És megvakultak hiú szemeim, meghalt ifjúságom, de őt a fényest, nagyszerűt: mindörökre látom!”  

Forrás: Mai Ige és Gondolat

Hegedüs Róbert: Segítő kéz (fotó)

" A szeretet türelmes, a szeretet jóságos..." 

1 Korintus 13, 4

***

Escher Károly díj a legjobb Magyarországon készült hírképért 

Hír-, eseményfotó kategória 1. díj 

Hegedüs Róbert (Magyar Hírlap): Segítő kéz 

Koronavírussal fertőzött beteget látnak el a Dél-pesti 

Centrumkórház, Szent László Kórház infektológia intenzív 

osztályán. Budapest, 2020.05.20.

Forrás: Magyar Hírlap

Csáky Anna: A lélek sikolya

Csak az tudja igazán, mi a bánat, 

a lelket szaggató kín, gyötrelem, 

kinek imádott szerette nagybetegen 

hónapokig nyomta az ágyat, 

az egész világnak kiszolgáltatottan, 

tehetetlen tűrve, hogy kitakarják, 

hogy forgatják, etetik, pelenkázzák.

Éje, nappala iszonyú fájdalomban, 

agya egy kisgyermeké csupán, 

és nem érti, nem, mi ez az egész, 

miért szabta rá e szörnyű sorsot 

a mindent látva tudó hatalmas Isten. 

Szava sincs már, beszélni nem tud, 

csak a jajgatás szokatlan, földöntúli hangon. 

Már a falat, sőt a tiszta víz sem 

megy le szűk, merevülő, béna torkán, 

s hiába minden: a teljes odaadás, 

a szívet-lelket gyilkoló küzdés 

egyre haloványabb, hunyó életéért, 

öleled, becézed, tartod benne a lelket, 

próbálod érteni szórvány-szavait. 

Látom, érzem, tudom, haldoklik szegény, 

bár hónapok óta igazi hősként 

küzd, és vele én is a halál ellen, 

ápolva s erőn felül, az életet öntve belé. 

Már csak ez az egy szál, a végtelen szeretet 

kötötte őt a létező világhoz, 

hívták halottai: a szülők és kedvese, 

gyakorta fülelte a hangot odaátról, 

de én nem engedtem, tartottam erősen 

a csont-sovány testben pislákoló lelket. 

Csak az tudja igazán, mi a bánat, 

a lelket szaggató kín, gyötrelem, 

aki ezt egyszer végigcsinálta, 

mert nyugodni nem tud, sír, jajong: 

hátha valamit elmulasztott, 

valami fontosat még nem mondott el, 

valami mindig elmaradt, és hiába, 

nem elegendő szíved szaggatása, 

az életet csorgató éjek, nappalok, 

sírva harsogó, üvöltő jajod, 

s hogy örökké szereted – nem elegendő. 

Csak én tudom, igen, mi a bánat, 

mert belőlem valami fontos kiszakadt, 

mert akinek képét kutyaként őrzöm, 

kinek lelkéért gyertyát égetek, 

akiért százszor keresztre feszültem, 

ma hamu, por csupán – halott. 

A lélek sikolya ez a jajduló vers, a 

soha nem múló szereteté, 

oly mélyen kavarog belül a fájdalom, 

hogy könnyeim is a kútjában égnek.     

Márai Sándor: Manhattani szonettek

                         1   

Azt hittem nem bírom tovább, elég - 

New York forró belében, mint a vak 

Élősdi kúsztam lenn, a föld alatt. 

Akkor kinyílt a manhattani ég. 

A Nyolcadik Sugárút peremén 

Álltunk - én és még kilenc millió 

Ember - s mert halni rossz és élni jó, 

Szólani kezdett ez a költemény. 

Azt hittem, nem bírom tovább, elég. 

A négert néztem és az állami 

Rendőröket, s nem bírtam állani, 

De iszonyúan nagy volt ez az ég - 

Ezért a földre ültem s állati 

Szerényen felnéztem az égre még.                       

                         2.   

Most már mindig mögöttem áll. Ha éppen 

Írok valamit, vagy járok, beszélek - 

Mint udvarias titkosrendőr, szerényen 

Vár. Nem sürget. Zsebében az ítélet. 

De int, ne siessek. Be kell fejeznem 

Ezt a verset?... Bólint. Tessék csak, mondja. 

Ráér. Tapintatos.Nincs sürgős gondja. 

Amerikába elkísért s mi ketten 

Most már nem válunk el. A Bermudákat 

Nem láttam még. Sem Havannát. Nem félek, 

De idegesít kissé ez az állat. - 

Tud rólam valamit. Azt, hogy még élek.   

Ezért, vállamon át, szórakozottan 

Néha ezt mondom: "Mindjárt."                                         

                                       Vár nyugodtan.                           

                         3. 

Talán a vihar jön, talán a halál, 

A sors tajtékos, mint az óceán. 

Nyugtalanok a Central Park rigói, 

Sápadtan járnak a portoricói 

Összeesküvők. Kire haragudjak? 

A bérgyilkosok gügyögni is tudnak. 

Ha nincsen haza, minek hazajutni? 

Ha nem szeretlek, miért haragudni? 

Aki meghal, rögtön mind nyájasabb, 

Az akasztott száján szárad a hab. 

Az élők kancsin néznek, mint a részeg. 

Valami történik, amit nem értek - 

Mert ringatnak, mint szeretőm s anyám, 

Az Atlanti- s a Csendes-óceán.                        

                         4.   

A nagy tavak. A lomhán vad folyók. 

Nőnevű fúriák, a hurrikánok. 

A priapikus felhőkarcolók. 

A nagy taxiban a hippi lányok. 

A földalattin alvó négerek. 

A madár a kínai mosodában. 

Edgar Allan Poe s mind a részegek. 

A magyar, aki énekelt a bárban.

A telehold a Battery felett. 

A sápadt kutyák s a hindu apácák, 

Cabrini nővér és a betegek, 

Kik lázasan ezt a szentet imádták. -   

A görög, aki látta Greta Garbót, 

Amint vásárolt egy szenteltvíztartót.                         

                         5.   

Az édes mulatt lány haja most lángol, 

Mintha szikra pattogna a hajából. 

Megy egy olcsó hajó a Szűz Szigetre, 

De a négerek nem alszanak este. 

Van már nyugdíjuk és fürdőszobájuk 

És ájultan ülnek a földalattin, 

Mint a sclerosis multiplex, e vad kín 

Görcsében, úgy remeg kezük s a lábuk. 

Már én sem emlékszem anyám hajára, 

Azt hiszem, barna volt. De elfeledtem. 

Több néger már haragszik Afrikára, 

Nyitott szájjal alszanak, önfeledten -   

Vagy kancsítanak, mint a nyűgös gyerek, 

Elfáradtak attól, hogy négerek.                         

                         6.   

Értsd meg végre, ez az én óceánom, 

Ez a hullámzó s mégis kőkemény 

Valóság. Nincs egyebem a világon, 

csak a világ. Kicsi, de az enyém. 

Lásd, ez az én Atlantiszom a mélyben, 

Ez a vihar az én sorsom üvölti.

Az én cápáim engem rágnak széjjel, 

Hogy ne maradjon rajtam semmi földi. 

Ez a hullám, melynek porzik taréja, 

Nekem hozott hírt Grönlandból, Japánból, 

Minden rögtön értelmes, ha nincs célja. 

Az óceánban otthon vagy akárhol -   

Otthon vagyok s most megmossa a lábam 

Hideg vízzel a labradori áram.                         

                         7.   

Tested ismerős, mint egy titkos térkép, 

A melled, mint a toscanai halmok, 

Mint germán templom-ablak, szemed mélykék, 

Homlokod mögött gótikus kalandok. 

Csípőd hullámos, mint a part Bretagne-ban, 

Ágyékod fodros, bodros vízesés. 

Svájcban lüktetnek így a vizek és 

Öled úgy tárul, mint Nápoly, ha nyár van, 

A hasad, mint a magyar búzakéve - 

A jószagú, a jóízű, a dús - 

Júniusban érik ilyen fehérre, 

Mint köldököd körül a sima hús.   

Sok földet, vizet megjártam azóta, 

Most megismerlek:                            

                             te vagy Európa.   

1961  

Szabó Lőrinc: Tavaszban

Szép őszpiros 

ma is az erdő, 

pedig tavasz van. 

Nézd, mennyi rossz 

csira s kesergő 

vágy pusztul el, 

míg a tavaszban 

egy-két didergő 

virág kikel. 

Nézd, ami volt, hogy 

harcol, amíg 

az új elől 

eltakarodik, – 

nézz és vigyázz: 

gyilkol a harc és 

gyilkol a béke 

és a törvény 

egyszerüsége, 

ha belelátsz, 

a te jövődből 

is eleget 

megmagyaráz.

Gál Sándor: lassan s halkan

lassan s halkan 

nem ügyelve az időre 

ahogy árnyak dőlnek 

a mindenkori délelőttre 

nem figyelve az elfolyóra 

a napébredés pipacsára 

s rálépni az út kövére 

nem gondolva a tűnő mára — — 

tudván tudom hogy minden véges 

két szívdobbanás között a béke 

madárszó a lombok felett 

s az égi tüzek kék emléke 

a létezés köre bezárult 

ma már a v o l t r ó l kell dönteni 

a kezdet nélküli egészről 

amely önmagát sem ismeri

Németh Erzsébet: Akvarell

Az est,

pár narancsgerezd, 

tűz-szűrő- csillaggondolat, 

fáradt kézfejen dúdoló béke. 

Keszi Bálint: Hideg csempék

a valóság lassan feszíti fel 

szemhéjam párás üvegablakát 

az izmaimban körbefut a halandóság 

és a telefonom tompa hangjelzése 

egy csapással ránt ki mellőled az ágyból 

a lépcsőn lefelé minden fok 

egy újabb rúgás vissza hozzád 

a gerincemre mért ütések kiverik belőlem az álom emlékét 

a habzó közöny mosolyt formáz az arcomra 

talán már csak ez a talpalatnyi világ maradt nélküled 

az istenlét sugallata 

amikor nem tőled függ minden 

a fürdőszoba hideg csempéire gondolok 

amiket jobban szeretek reggelente 

mint az életemet nélküled