Ady Endre: Hiszek hitetlenül Istenben

Hiszek hitetlenül Istenben, 

Mert hinni akarok, 

Mert sohse volt úgy rászorulva 

Sem élő, sem halott. 

Szinte ömölnek tört szivemből 

A keserű igék, 

Melyek tavaly még holtak voltak, 

Cifrázott semmiség.  

Most minden-minden imává vált, 

Most minden egy husáng, 

Mely veri szívem, testem, lelkem 

S mely kegyes szomjuság.  

Szépség, tisztaság és igazság, 

Lekacagott szavak, 

Óh, bár haltam volna meg akkor, 

Ha lekacagtalak.  

Szüzesség, jóság, bölcs derékség, 

Óh, jaj, be kellettek. 

Hiszek Krisztusban, Krisztust várok, 

Beteg vagyok, beteg.  

Meg-megállok, mint alvajáró 

S eszmélni akarok 

S szent káprázatokban előttem 

Száz titok kavarog.  

Minden titok e nagy világon 

S az Isten is, ha van 

És én vagyok a titkok titka, 

Szegény, hajszolt magam.  

Isten, Krisztus, Erény és sorban 

Minden, mit áhitok 

S mért áhitok? - ez magamnál is, 

Óh, jaj, nagyobb titok.

Sebestény-Jáger Orsolya: Bábel tornya

              (1Móz 11)  

Úgy vittünk oda minden követ, 

mint kincset visz mind az álmodó, 

hogy szerezzünk magunknak hírnevet, 

mely határtalan és el nem fogyó. 

Magunkkal vittük csöndjeink, 

a szótlan és konok némaságot, 

mely nem kérdez, nem kér 

csak magasba tör  – 

tükrében látom a kettétört világot.  

Urunk bocsásd meg hallgatásunk, 

hogy hallgattunk ott, hol nyílt volna a szánk 

és egymás szavába vágva beszéltünk, 

hol a csöndben Te szóltál volna hozzánk.   

Gergely Ágnes: A tökéletesség óhajtása

Azt hiszem, most vagy önmagad. 

A sűrű, tiszta képlet. 

Kérdőjelként mind lejjebb hanyatló 

alakzat helyett a megvalósult állítás. 

Hegyvonulatok magasában az egyetlen, 

a határozott vonal, akkor törik meg, 

ha jónak látja. Fák koronájában 

a messziről érzékelhető, a végleges 

tömörség, a tél fosztó kezét 

nem ismeri. Schubert-zene, édességig 

feszített tragédia. Szüntelen valóság, 

megközelíthetetlen, emberkéz 

sem fog, számítógép sem bont fel: 

madár nyilallását, felhő alakváltozását 

patakban nézheti romantika, 

pipacsok közt, bódultan, meztelenül 

alájuk heverhet századvég, 

szegletes körben megképezheti őket 

átvilágítás, műholdas közvetítés, 

szaporodó, beszédrongáló szakkifejezések, 

bármi! Áthatolhatatlan maradsz, 

függetlenebb felhőnél, madárnál, 

mert cél és vágy nélkül létezel, 

mint a test körüli, egyenletes 

levegőréteg, önmaga oka és okozata, 

önmagad.

                Ne félj, nem sírok. 

ebben a tökélyben ott van a közelség. 

Valahol, egyszer, szétlazul a pánt.

Megadatik, hogy lássalak. 

Megérinthetsz majd egy másodpercre. 

És egy kis ujjod körme vak.   

Hédervár, 1990. szeptember 9.  

A nap gondolata

Amikor félsz, nagynak látod a veszedelmet, kicsinek az Urat. 

Sebestény-Jáger Orsolya: Ha egyszer megszülettél

Mert egyszer megszülettél, 

léptedet őrzi a nyári ég, 

az aranyló homok augusztusi csöndje, 

ha tűnődve megnyúlnak az esték. 

Ha kitárul, s bezárul az éj, 

a boltívek alatt a kő álma átsuhan, 

s a múló idő zarándokainak 

sóhajtása e kőbe vésve van. 

Ott vagy a térdeplő nyári fűben, 

ha körülölel az esti szél, 

a fatönkök között a kertek alján, 

hol a csöndes zápor arcodhoz leér. 

Ott vagy a hársfák alatt is 

egy parton feledett vén padon, 

és emlék leszel, de utad nem ér itt véget. 

Égbe emelnek angyalszárnyakon.

Sebestény-Jáger Orsolya: Hazafelé

Eliramlottak az évek, 

mint hajnali gyors az ablak alatt, 

mint megárvult háztetőről szállnak el ősszel 

az útra kéredzkedő madarak. 

Számolgatnánk időnk visszatekintve, 

de markunkból minden kipereg, 

mint áttetsző homokóra mélyén 

a súlytalan lehulló homokszemek. 

És mégis remélem: az út, 

mit aranylón szegélyez sok faág, 

 majd téren és időn, 

s végül hazavezet Hozzád.

Csoóri Sándor: Így lásson, aki látni akar

Hagyom megráncosodni   

szépen ezt az arcot, 

ha már szilánk se, ököl se roncsolta szét   

s nem taposták le durva póklábak közönyösen.   

Hadd lásson, aki látni akar 

a gesztenyelombok emlékezetéből   

kikopni csöndben   

s ebből a városból is, 

amely taszigált, ölelt, ámított, lebegtetett.   

Szemem a szobrok arcáról   

ma is a tornyokéra vándorol, 

aztán az égre s vissza, kialudt tüzeket lát   

az elüszkösödött királyi várban   

és vérben vonagló tömeget az Országház körül. 

Hadd lásson így, aki látni akar   

tonnás halántékcsonttal   

ballagni a mindennapi sötétség felé, 

mielőtt még a lámpák mint emlék-mécsek, kigyúlnának.   

Lehettem volna léha szökevény itt,   

szemfüles világ-tanú, 

de szavak, hóförgetegek és botorkáló esők   

barátja lettem inkább,   

aki hátracsavart fejjel is 

a maga megtérítethetetlen álmát   

álmodja végig:   

a félresiklatott remény évszázadában 

az erőtlen szabadokét.   

Még jönnek évek, talán még jönnek,   

de aki látni akar engem, 

így lásson majd gyöngén is erősnek,   

az ég sátorponyvája alól kilépni végleg.   

Megőrzött arcomon a ráncok, 

költők összegyűjtött versei,   

távozásommal hódítsanak!   

Megáll még tán egyszer a gőgös város is, 

bevallhatatlan gyászát elrejteni. 

Csoóri Sándor: Éjszaka, a város utcáin

Céltalan utcák a széllel egyirányban, 

visszhang-nélküli város, éjszaka. 

Nincs látható út, amelyen hazajutnék: 

állok az ég előtt: fölcsöngessem az Istent? 

Meghajnalodnék bárhol, csak ne házban, 

vizek göröngyös hátán, a fény futóárkaiban, 

minél messzebb az ágytól, amelyben meghalok majd 

s közel, közel a föld választott dombjaihoz. 

Nincs másom, csak a testem árnyéktalan magánya, 

elveszteni való csomag a boldogság előtt. 

Város, vezess el engem a szerelemhez. 

A fák, a fák holnapra kiragyognak. 

A Nap körhintájába szállok, nyugtalan utas, 

és lesz, aki nézi majd hatalmas suhanásom.

Reményik Sándor: Csipkebokor

Oly közönséges, árva kis bokor,  

Körülte gaz nő, állat rátipor,  

Ember véresre sebzi magát rajta,  

A szitkot, gúnyszót özönével hallja.  

Ő mégis rendületlen hittel várja,  

Hogy egyszer égi tüzet fog az ága,  

S akkor, mint írva vagyon: a hegyen,  

A lángjában az Isten megjelen.

Kányádi Sándor: Novemberi szél

Lefonnyadt rég az áfonya, 

deres a medve lábnyoma. 

Lecsupaszult a málnavész. 

Minden toboz a földre néz. 

Hályogos szemmel pillogat 

olykor néhányat még a nap. 

Se cirpelés, se csipogás, 

hallgat minden kis muzsikás. 

Csak a szél, csak a szél, 

egyedül ő zenél.  

Ág se moccanhat nélküle, 

minden kis hang az ő műve. 

A medve helyett ő morog. 

Övé minden csőr és torok, 

ő játszik minden furulyán, 

harsonán, dobon, pikulán. 

Táncoltat erdőt, bokrokat,

lebbent az égre fodrokat, 

s annak, ki ellene szegül, 

annak a hátán hegedül.

Nemes Nagy Ágnes: Kakukfű

A kakukfüvet ismered? 

Oly csepp, szelíd, gyengelila, 

hogy észre sem veszi a réten 

szinte senki emberfia. 

De amikor leszáll az est, 

mikor a mező szendereg, 

s arra járnak az esti lepkék, 

a fémes-szürke szenderek, 

nagy potrohukat, fejüket 

befonja akkor, mint a fátyol 

a kakukfű mézes szaga 

s lebukfenceznek illatától.

Kányádi Sándor: Indián ének

vannak vidékek 

ahol az ének 

kiment szokásból 

ha van is élet 

azt hihetnétek 

mindenki gyászol  

pedig csak védett 

helyen az ének 

valahol mélyen 

szunnyad a lélek 

legjobban féltett 

gyönge csücskében  

vannak vidékek 

ahol a népek 

csöndben az ágak 

jelekkel élnek 

beszélni félnek 

viharra várnak

Márai Sándor: A mintázó

Mire faragtad ezt a nagy sziklát,  

Uram? Gondoltál-e mellé valamit,  

cikkcakkos formának van-e titkát  

rejtő oka, mit földi szem alig lát:  

akartál-e velünk, Uram, valamit?  

Mire faragtad Uram e kis embert  

s e nagy sziklát ide a tó fölé:  

miért mozgatod meg esténkint a tengert,  

mért szólaltatod , ki hallgatni sem mert  

téged? Mért hoztál el a tó fölé?  

Magyarázd el, mintázó, titkodat,  

mért faragtad a fűszálakat hegyesre,  

mire vagyunk csak úgy a létbe vetve,  

kerek és görbe formákba jegyezve,  

változva, kopva, megújulva egyre,  

sziklák, emberek, varnyúk és lovak?

Károlyi Amy: Szívverések

Mint bokor mögött szégyenlős leány, 

ágak mögött vetkezik a hold, 

elfedik lombjukkal a fák. 

De átragyog, mint szempillán a szem, 

lombok mögül egy szikra holdvilág.  

Aztán, mint hattyú kék tavon, 

tovább úszik, – és ó igézet! 

vizek borzongnak, 

füvek sírnak 

e tündér láttán, 

s a vetések megszőkülnek a fényitől, 

s megdobbannak, mint szívverések.

Pilinszky János: Terek

A pokol térélmény. A mennyország is. 

Kétféle tér. A mennyország szabad, 

a másikra lefele látunk, 

mint egy alagsori szobába, 

föntről lefele látunk, mintha 

egy lépcsőházból kukucskálnánk lefele 

egy akarattal nyitva hagyott (felejtett?) 

alagsori szobának ajtaján át. 

Ott az történik, ami épp nekem 

kibírhatatlan. Talán nem egyéb, 

kibontanak egy rongyosládát, 

lemérik, hány kiló egy hattyú, 

vagy ezerszeres ismétlésben 

olyasmiről beszélnek azzal 

az egyetlen lénnyel, kit szeretek, 

miről se írni, se beszélni 

nem lehet, nem szabad.

1974