Áfra János: A mozdulatok hidege

Láttam arcokra mély ráncokat kúszni, 

láttam nyitott szájakat megfeszülve köpni, 

láttam a vörös kezek ökölbeszorulását 

és szemekben megszűnni a szeretet pulzusát, 

mikor a vér a kitágult pupilla köré tolult, 

mikor levegőért kapkodva a beszéd elszorult, 

mikor a gyors szívverésben a béke megrepedt, 

mert hiú izzás kezdődött a szájpadlás felett. 

Mi nem a megcsalástól, a félelemtől félünk, 

hogy kimerült szemekben csata után mit érzünk. 

Falba tört kezek, arcba tört szavak, de miért? 

S ha nem is történt semmi, az egész mit ért? 

Megbocsájt a kéz, a szem s a száj egymásnak, 

pedig tudod, a vitában együtt mutattak másnak, 

s remegsz, mintha félni kéne, nyugtodban mi lesz – 

ha magára marad a féltékenység, majd mit érez. 

Mert külön életet élnek az indulatok köztünk, 

fáradtan megpihennek arcokon, míg veszekszünk, 

aztán fémesen nyugodt, dermesztő eszközt hagynak 

két egymást boncoló jövőbeli mozdulatnak.

Petőcz András: A lezárult idő

Valamit kezdenem kellene mindazzal, 

ami mostanság hajnalban körbevesz engem. 

Úgy négy óra tájban arra riadok, arra a furcsa 

gondolatra, hogy hamarosan meg fogok halni. 

Nem a halál ténye izgat, nem is az azt megelőző 

és nyilvánvalóan elkerülhetetlen szenvedésé, 

hanem, hogy nem, hogy egyáltalában nem 

végeztem el a feladatomat, amiért itt, és most, 

és mindörökké és ebben a pillanatban – 

Émelygés fog el, hajnalonta, valamiféle korai jele ez 

testem leépülésének. Nem félek, nem szorongok, 

csak az elvégzetlen munka idegesít, mindaz, amit 

megtehettem volna, de – valamiért – nem tettem meg. 

Annyira szeretném, hogy több időm legyen! 

Időhegyeken szeretnék keresztülgázolni, és 

gondolatban már meg is teszem, időhegyek 

magasodnak elém, és megmászom a magasba 

nyúló időcsúcsokat, és az elvégzett munka 

lobogóját tűzöm ki hihetetlen magasságokban, 

aztán még időóceánok is hevernek a lábaim 

előtt, és én átúszom ezeket a tengereket, és 

így magamhoz ölelem mindazt, ami idő, 

a hegyeket, meg a végtelen óceánokat, mert

hatalmasabb vagyok még náluk is. 

És felriadva, mégis kábán, félálomban azon 

töprengek, miért is alakult minden úgy, ahogyan 

éppen alakult, és miért is olyan végtelenül és 

szorongatóan időhiányos körülöttünk minden. 

Amikor reggel megjelennek az első napsugarak, 

lehunyom a szemem, és kissé elszomorodom, 

túl vagyok egy újabb éjszakán, mondom magamban, 

és nem vagyok túl mindenféle, ótvaros gondon. 

Látod, az időt, a régi barátot, aki veled haladt, 

elveszíted, mondom magamban, és lassan közelít 

a perc, a lezárult idő, valamiféle utolsó pillanat.

A nap gondolata

A békesség hiánya legtöbbször egyszerűen Istennek az életünkből való mellőzéséből fakad.   

Villányi László

A szép vörösesszőke 

Vörösesszőke, ez kétségtelen, de szűk a homloka, 

s förtelmesen tűnik el szájában a menü, 

a szemöldökét túlságosan vékonyra szedte ki, 

szempilláiról pedig hiába kérdezi lelkesen 

a pincérnő, hogy „ez tényleg a tiéd?”, 

rémesen sötétlik világos szeme fölött; 

igazából a versben szép, ahol megszületett, 

esetleg a szökőkút jótékony párájától takarva, 

a haja viszont dúsan gyönyörű, és megható lehet 

a vörösesszőke pihék csillogó puhasága, ott alant. 

Az ékszerimádó 

Mindegyik ujján gyűrű, összes fülében fülbevaló 

éktelenkedik, bizonyára a lábujjai sem árválkodnak 

csupaszon, ha máskor nem, éjszakára feldíszíti őket is, 

meglehetősen kemény lehet simogatása, bár mély, 

agyondohányzott hangjából ítélve nem éppen 

romantikus alkat, ujjai között a cigaretta érintését szereti, 

az ékszerek és a füst találkozását gondolja gyönyörűnek, 

hajmosásra nincs ideje, a víz csak ártana díszeinek, 

esténként dobozkáit nyitogatja, készül a másnapi fellépésre, 

nem kis fejtörést okoz, melyik gyűrűt viselje majd kisujján. 

Az erős ember 

Ő a világ ura, úgy érzi, amikor beül autójába, 

ha túl sokan vannak, kicsit bömbölteti a motort, 

araszol előre, mint a barmokat, így ösztökéli 

gyorsabb haladásra az embereket, mit képzelnek, 

a zebra nem sétatér, élvezi ijedtségét annak, 

aki előtt átsiklik hirtelen, vagy ha megugrik 

egy vénasszony, élhetetlenek ezek a gyalogosok, 

hajtogatja magában, még egy kocsira valót 

se tudtak összekaparni, mérgében teljes hangerőre 

állítja a zenét, belevigyorog azok szánalmas képébe, 

akik félénken pillognak felé, elküldi a kurva anyjába, 

ha valaki akadályozza az előzésben, ahogyan egy gilisztát 

szel ketté, legszívesebben úgy hajtana át a rusnya testeken. 

A sietős 

Rohanás az élete, ezt mindenki láthatja úton útfélen, 

amikor tűsarkúban, szűk szoknyában tipeg szélsebesen 

vagy kirobban a liftből, amúgy néhány emeletet pár 

másodperc alatt teljesít, rengeteg teendője van minden 

percben, számtalan fontos kérdést kell megoldania minden 

órában, fut egyik napból a másikba, még álmában sincs 

megállás, nyilvánvalóan ő ad lendületet a világnak, 

villámgyorsan ő rakja helyre a dolgokat, temetésén meglódul 

majd koporsója, szaladhatnak utána a kényelmes gyászolók. 

Az aggodalmas 

Akkor száll fel a vonatra, ha jóelőre tájékozódott, 

a legfrissebb statisztika szerint melyik a legkevésbé 

veszélyes vagon ütközés, kisiklás esetén, azonnal 

a vészféket keresi, beméri a vészkijáratot, az üvegtörő 

kalapácsot, a repülőn kívülről fújja, hol a mentőmellény 

helye, milyen sorrendben kell cselekednie a bajban, 

a stewardesst gyanakvóan nézi, vajon kellő alapossággal 

mutat-e be minden fontos részletet, a szállodában első 

dolga, hogy megtanulja a menekülési útvonalat, 

megnézze a tűzcsap, a poroltó helyét, folyamatosan 

tájékozódik az egzakt mérésekről, csak olyan helyre 

utazik, amelyik földrengés szempontjából biztonságos, 

ahol még sohasem volt tűzvész, szökőár, vulkánkitörés, 

s ahol van kétszázhúsz volt, hogy bedughassa hajszárítóját.

Csukás István: Apám, egy darázs és én

Legelőször nézzük apámat, 

vagyis hogy én nézem mosolyogva, 

simléderes sapkáját felemelve

rövidre nyírt ősz fejét mutatja, 

köszönés helyett a fején egy púpot, 

már akkora mint egy fürjtojás, 

mivel a simléderes sapka alatt 

megcsípte egy darázs. 

A púp megvan, hümmögöm, titkon 

somolyogva, de hol a tettes? 

Apám rám néz szigorúan: agyoncsaptam, 

csak nem hagyom magam, ne nevettess! 

Apám nyolcvannyolc éves, ez szép kor, 

és még hetykén viseli a sapkát. 

A darázs nem tudom mennyi, s nem is 

tudom meg, mivel agyoncsapták, 

egy púp maradt utána, szinte

semmi, mert az is lelohad, 

meg talán ez a vers, illetve a ráeső 

rész, de ezzel sem mondtam sokat. 

Aztán üdvözöljük egymást apámmal, 

sapka fenn, a darázs elfelejtve, 

helyretesszük a felcserélt sorrendet, 

csak én sóhajtok elfordulva, rejtve: 

de szeretném, ha az én fejemet is 

megcsípné egy darázs, bármily goromba, 

esküszöm, hogy agyon se ütném, 

nyolcvannyolc éves koromban!

Szabó Magda: Szilveszter

Ki mindig háttal álltál önmagadnak, 

köszöntsd magad, 

míg átlendít holt évedből az újba 

a pillanat.  

Ha nem bírja tartani súlyod, 

hulltodban ne csodálkozz: 

a táncoló mezítelen, 

de tükröt tart magához.  

*  

Sötétedik. Láss orrodon 

tömör illaton át. 

Igyál. Ne mard meg az ebet, 

ha érzed a fogát. 

Hosszú hajuk és pallosuk 

usztatják elemek, 

gázolj velük a vizeken tovább.  

Nincs másod, akid megmaradt, 

csak önmagad. Veszítsd el. 

Mért fonnyasszák homlokod 

a születő nyarak?  

Igyál. Köszöntsd magad felé a bort, 

amely ezen az órán átsegít, s figyelj. 

A távolban lovak: már tépdesik zablájukat, 

jövendő tévedéseid.

A nap gondolata

Ha falakat építesz magad köré, hogy kizárd az életedből a rosszat, 

ezzel a jót is kizárod.

József Attila: A paradicsom életté lesz

A fák megálltak mozdulatlan, 

A vizek nyugtalanok lettek, 

Különös zaj támadt a kertben, 

Valami bántotta a kertet. 

Egy hattyú énekelt és úszott 

Hullámos, karcsú lebegőben, 

Énekelt, úszott s hirtelen csak 

Meghalt ott fönn a levegőben. 

A fűszálak elszomorodtak, 

Kis homlokukat eltakarták, 

A bogarak szívére köd jött 

S a fűszálakat összemarták. 

Éhes lett minden, a virág is, 

Melyet jószagú szellő ápol, 

A harmatból a légy kimászott 

S Isten eltünt a trónusáról. 

Fellegbe ment, hogy majd a porban 

Megsirassa szép, álnok testét. 

S két ember - átkozták ők egymást 

S zokogva már egymást keresték. 

1925. ápr. 22

Petőfi Sándor: A négyökrös szekér

Nem Pesten történt, amit hallotok. 

Ott ily regényes dolgok nem történnek. 

A társaságnak úri tagjai 

Szekérre ültek és azon menének. 

Szekéren mentek, de ökörszekéren. 

Két pár ökör tevé a fogatot. 

Az országúton végig a szekérrel 

A négy ökör lassacskán ballagott.  

Világos éj volt. A hold fenn vala; 

Halványan járt a megszakadt felhőkben, 

Miként a bús hölgy, aki férjinek 

Sírhalmát keresi a temetőben. 

Kalmár szellő járt a szomszéd mezőkön. 

S vett a füvektől édes illatot. 

Az országúton végig a szekérrel 

A négy ökör lassacskán ballagott.  

A társaságban én is ott valék, 

S valék szomszédja épen Erzsikének, 

A társaságnak többi tagjai 

Beszélgetének s énekelgetének. 

Én ábrándoztam s szóltam Erzsikéhez: 

" Ne válasszunk magunknak csillagot?" 

Az országúton végig a szekérrel 

A négy ökör lassacskán ballagott.  

" Ne válasszunk magunknak csillagot?" 

Szólék én ábrándozva Erzsikéhez. 

"A csillag vissza fog vezetni majd 

A mult időknek boldog emlékéhez,

Ha elszakaszt a sors egymástul minket." 

S választottunk magunknak csillagot. 

Az országúton végig a szekérrel 

A négy ökör lassacskán ballagott.  

Borjád, 1845. szeptember 26. - október 7. között

Biblia

" Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban."

Róma 8.38-39

Podmaniczky Szilárd: Szerelmes vers

Az elég öreg halak 

Egy pillanattal korábban megérzik 

Ha oxigénben szegényebb területre értek 

Ha nincs tápanyag azon a környéken 

Vagy ha háló közelít feléjük.  

A növények érzelmei ennél sokkal kifinomultabbak 

Mert egy helyben állva van idejük a részletes elemzésre. 

A legszebb gondolataik abból az élményből fakadnak 

Hogy ők az egyetlen kapcsolat ég és föld között 

Ők képesek az univerzumból áradó energiát 

Életük fejlődésére fordítani.  

Az ember látja ezt 

És úgy oldódik föl csodálatukban 

Mint egy kanál cukor 

A halak hátán hullámzó vízben.   

Markó Béla: Szánalom

Sáros ruhában ül az élelmiszerbolt előtt 

a lépcső alján, mint egy hatalmas, 

lassan morzsolódó homokkődarab, 

és amikor meglát, már messziről kiáltja: 

– Na, holnap elvisznek engem! – 

Olyan ez, mint valami népdal. 

– Hova? – kérdem meglepetten Annától, 

mármint a sokszor versbe foglalt 

hajléktalan asszonytól. 

– Hát a szanatóriumba – mondja, majd 

hozzáteszi: – valahova Nagyvárad mellé. 

Már nem bírtam, én kértem, 

hogy vigyenek el. Az egy bolondokháza. 

Ugye bolondokháza? – néz rám 

valószerűtlenül kék szemével. 

Egyedül a szeme nem piszkos: 

– Már voltam ott. Azok bolondok, igaz-e? 

– Bolondok mindenütt vannak – vigasztalom 

esetlenül. – Igen, csakhogy az bolondokháza. 

De legalább jó volt az étel. Nagyon jó. 

Maguk hogy vannak? A fia hazajött-e? 

– Még nem. Csak a jövő héten. 

– A felesége jól van? – Jól, persze. 

– Rég nem láttam. Mondja meg neki, 

hogy még találkozunk. Vagy az is lehet – 

megáll egy pillanatra –, hogy 

nem találkozunk. – Megmondom. 

Vigyázzon magára! – búcsúzkodom. 

Másnap aztán már tényleg 

nincsen ott. Szinte hiányzik. 

Néhány perc szánalommal ismét 

kevesebb. Nem tolakszik be 

a helyére semmi. Csak az üresség.

Bee Gees: I Started a Joke

I Started a Joke

I started a joke, 

Which started the whole world crying. 

But I didn't see, oh no 

That the joke was on me 

Oh no.   

I started to cry, 

Which started the whole world laughing. 

Oh, if I'd only seen 

That the joke was on me.   

I looked at the skies, 

Running my hands over my eyes. 

And I fell out of bed, 

Hurting my head from things that I'd said.  

Till I finally died, 

Which started the whole world living, 

Oh, if I'd only seen 

That the joke was on me.   

I looked at the skies, 

Running my hands over my eyes.

And I fell out of bed, 

Hurting my head from things that I'd said.   

Till I finally died, 

Which started the whole world living, 

Oh, if I'd only seen 

That the joke was one me. 

Oh no, that the joke was on me.

Takács Zsuzsa: Vonatút

Ha rózsaláncon vonszolva nem száll fel Vronszkij 

a pétervári vonatra, ha nem néz Annára félelemmel 

és alázattal, ha nem méri fel, hogy nincs más kiút, 

csak a szenvedély kielégítése, ha nem tologatják szét 

a székeket a mazurkához, ha a megszégyenült Kitty 

szíve nem törik darabokra, ha nem tornyosul elénk 

a szerelem repkénnyel és bogarakkal befuttatott, 

romos fala már a kezdőjelenetben, mint Tolsztaja 

elé, amikor a gróf legénykori kicsapongásainak 

naplóját a kezébe adja, hogy olvassa és másolja 

mindhalálig. Ha kilyuggatott bőrünket nem vinnénk 

szerelmi vásárra akárhányszor, ha verseinkben nem 

teregetnénk ki mások szeme elé: szégyenszemre. 

Helyzetünket hogyha nem magyaráznánk, ha nem 

ott kezdenénk, ahol végezzük valahányan, térdepelve 

egy titokzatos oltár előtt, miközben egy nyegle kalauz 

ránk csapja a fülke ajtaját és a reteszt a peronon 

behúzza. Ha agyunkban, mint kivilágított pálya-

udvaron egy motyogó, kis paraszt nem kopácsolna –

Takács Zsuzsa: Panasz

Belecsorbul a bicskánk a megfaraghatatlan
fába. Hüvelykünk tenyerünk alá-
fordul, vállköpenyünk  beszakad, az álló-
munkától remeg a lábunk. Ezt akartuk
– mondjuk. Pedig volt kacagás elég éppen.
Szolgánkat a testet nagyon szerettük.
Beleremegett a lelkünk is, amikor szült,
és szemeink sírtak az örömtől látva
az Élőt. Mégis, akik merünk még egyes
számban beszélni, és puszta együttérzésből
használjuk a többest, bevalljuk magunknak,
hogy Istent csak feltételezni tudjuk, hiába
látjuk, hogy a forma, amelyet faragunk,
egyre inkább hasonlít egy kereszthez.