a lépcső alján, mint egy hatalmas,
lassan morzsolódó homokkődarab,
és amikor meglát, már messziről kiáltja:
– Na, holnap elvisznek engem! –
Olyan ez, mint valami népdal.
– Hova? – kérdem meglepetten Annától,
mármint a sokszor versbe foglalt
hajléktalan asszonytól.
– Hát a szanatóriumba – mondja, majd
hozzáteszi: – valahova Nagyvárad mellé.
Már nem bírtam, én kértem,
hogy vigyenek el. Az egy bolondokháza.
Ugye bolondokháza? – néz rám
valószerűtlenül kék szemével.
Egyedül a szeme nem piszkos:
– Már voltam ott. Azok bolondok, igaz-e?
– Bolondok mindenütt vannak – vigasztalom
esetlenül. – Igen, csakhogy az bolondokháza.
De legalább jó volt az étel. Nagyon jó.
Maguk hogy vannak? A fia hazajött-e?
– Még nem. Csak a jövő héten.
– A felesége jól van? – Jól, persze.
– Rég nem láttam. Mondja meg neki,
hogy még találkozunk. Vagy az is lehet –
megáll egy pillanatra –, hogy
nem találkozunk. – Megmondom.
Vigyázzon magára! – búcsúzkodom.
Másnap aztán már tényleg
nincsen ott. Szinte hiányzik.
Néhány perc szánalommal ismét
kevesebb. Nem tolakszik be
a helyére semmi. Csak az üresség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése