Kolumbán Jenő: akkor

 

amikor elérhetetlennek 

tűnik hogy kisüssön a nap 

benned és a homályos 

szürkeségen áttör a sötét  

amikor nem hiszed el 

hogy létezik öröm csak 

nézed a fagyoskodó fákat 

az ablak unt négyszögében  

amikor valahol más helyen 

szeretnél lenni de ott sem 

éreznéd jól magad mert 

nincs jó hely és jó idő neked  

akkor a keserűséged mélyén 

kell hogy találj egy gyertyányi 

fényt ami segíthet még élni 

és őrizni a maradék reményt

Petőcz András: Megölelt az Isten

Ebben a nagy-nagy rohanásban, 

egy pillanatra megölelt az Isten.  

Zavartan megálltam. 

Magamat magányosnak hittem.  

Annyi volt csak, hogy volt egy kis időm. 

Hogy épp nem kellett semmit sem tennem.  

Hirtelen azt láttam, valaki jön. 

Gondoltam, elmegy mellettem.  

Aztán a kezemre tette a kezét, 

és hosszan a szemembe nézett:  

betakart minket a csendesség, 

és hozzám bújtak a remények.  

Nem múlik el semmi sem, soha! 

A fű kizöldül, büszkén újra nő.  

Hogy lehettem annyira ostoba, 

hogy engedtem, hogy múljon az Idő.  

Csak álltam ott, és beburkolt az Isten, 

éreztem, hogy minden mozdulatlan,  

és ott volt a nagyvilág! A szemeimben. 

És egyedül voltam, végtelen magamban.

Sárhelyi Erika: Hétköznapi józanság

Csak apró vágyakkal él az ember. 

Beéri azzal, ha ágyát megvetik, 

ha az éjre ráköszön a reggel, 

s ha ősszel eső, télen a hó esik.  

Mert mivégre az ezernyi álom, 

hogyha újra és újra ébredni kell? 

Hiába lépne át minden határon, 

kivel a sorsa egyre felesel.  

Megtanul hát örülni a fénynek, 

a nyugvó Napot két szemébe zárja,

tenyerében még érintések égnek 

emlékezve néhány régi nyárra.  

Megérti, mit susognak a hársak, 

s miről zakatolnak messzi vonatok, 

hinni tud tükre szelíd mosolyának, 

s nem bánja meg sosem a tegnapot.  

Míg az ember apró vágyakkal él, 

megbékél korral, idővel és csenddel, 

esőcseppet, s nem óceánt remél – 

tenyerében elférhet a tenger.

Sárhelyi Erika: Utolsó pecsét

Szépen kellene majd megöregedni

csak úgy magunkhoz ölelni az időt, 

ne vegye észre rajtunk kívül senki, 

hogy ott állunk már az örök tél előtt.  

Mert olykor méltatlanná lesz az élet

– törődik a test és bomlik az elme -, 

ha minden nap a káoszban ér véget, 

már nem elég az égiek kegyelme.  

Mert úgy lenne jó: ha hajlott háttal is, 

de vegytiszta tudattal és merészen… 

Mert úgy kellene, hogy ne legyen hamis 

az utolsó pecsét az útlevélen.

Sárhelyi Erika: Hiányodban

Hiányodban a hajnal is csak egy napszak, 

mi el se válik a szurok színű éjtől. 

Láthatatlan szálak a lelkembe varrtak, 

a távol se tép ki szívós szövetéből.  

Hiányodban a kávét erősre főzöm, 

és keserűn iszom, ahogy te szereted. 

Tűzforró zuhannyal égetem a bőröm, 

hogy ne érezzem a nélküled-hideget.  

Hiányodban didereg a téli reggel, 

az óra rám kiáltja a múló időt. 

Csak támolygok béna, elnehezült szívvel, 

mint a felém vánszorgó szombat délelőtt.

A nap gondolata

         Volt egy férfi, aki nem sok érdeklődést mutatott a lelki dolgok iránt, de jó kapcsolatot ápolt keresztyén szomszédjával. Sokszor beszélgettek a kerítésnél, kölcsönkérték egymás szerszámait. Aztán a hitetlen férfi felesége rákos lett és meghalt. A férfi később ezt írta egy levelében: 

„ Teljesen kétségbe voltam esve. Úgy csináltam végig a temetés előkészületeit és a szertartást, mint aki transzban van. A szertartás után legyalogoltam a folyóhoz, és egész éjjel ott sétáltam. Nem voltam azonban egyedül: a szomszédom – aki, azt hiszem, féltett – egész éjjel ott maradt velem. Nem mondott semmit, nem is mellettem sétált, hanem csak követett. Amikor végre felkelt a nap, odajött, és ezt mondta: „Menjünk, vegyünk valamit reggelire!” Most már gyülekezetbe járok. A szomszédom gyülekezetébe. Többet akarok tudni arról a vallásról, ami miatt ekkora törődést mutatott irántam a szomszédom. Életem hátralévő részében szeretni akarok és szeretve lenni.”

Asperján György: A visszájáról

Amíg haza nem értem, sose ettél, 

azt mondtad, nincs étvágyad nélkülem. 

Minden volt mozdulatod úgy üzen, 

hogy minduntalan megállok szívednél.  

Nélküled hiába korog a gyomrom,

fordul számban s elakad a falat; 

ahogy elmentél, minden úgy maradt, 

csak várlak, s rá kell a magányra szoknom.  

Bár mindhiába, az órámra nézek, 

oly messze mentél, sose érsz haza, 

indulok hozzád, a sötét maga 

vezet, amíg csöndes karodba érek.

Kelár György: Szégyen

Mindig szégyellni kellett 

valamit az életben, 

a kitérdesedett mackónadrágot, 

a nyáron is hordott kopott 

magas szárú cipőt. 

A komfort nélküli szoba konyhát, 

nyóckeres identitást. 

Bár én nem szégyelltem semmit.  

Az olcsó kategóriájú luxus panelt 

az ötödiken, apám több szintes házát, 

aki elhagyott minket. 

Intézetis életemet, bár eminens diák voltam. 

Anyám betegségét, rokonaimat 

akik nem törődtek velünk. 

Vallás nélküli vallásomat, amit magamra öltöttem. 

Bár én nem szégyelltem semmit.  

Volt aki nem szégyellt engem, lenyúlt 

értem és nevemen szólított. 

Egy olyan nevet adott amit a világ 

teremtése előtt megálmodott nekem. 

Bár Ő nem szégyellt senkit.   

A nap gondolata

Életünkben vannak találkozások, amelyekre azt mondjuk, véletlenek. Egy találkozás soha nem véletlen. 

Mögötte van egy kéz, amelyik irányítja az emberek útját.

Berek Péter: Pünkösi szél

Vad, konok dac volt bennem 

minden új iránt, 

Ész, szív bennem minden újat 

mindig csak bírált.  

Észokok, érvek, tények

nem bírtak vélem, 

új emberem felett győzött 

az ó szüntelen.  

Győzött addig, míg egyszer 

a titkos Erő 

szélvészként csapott le rám, 

földre teperő.  

Honnan jött, hová ment? 

Azt én nem tudom; 

Csak azóta ott járok 

már az új úton.  

Pünkösdi szél, Te voltál! 

Te tetted velem; 

a Te munkád mindenütt 

csodákat terem.  

Újjászültél engem is! 

légy érette áldott! 

Szüld újjá, Uram, így 

az egész világot!  

Börzsönyi Erika: Öreg csak az

Nem a részletek, nem a pókhálóssá 

lett erek, nem a májfoltok, nem a 

megereszkedett mell azok, amelyek 

eldöntik a szerelmet, egészben a rész 

csupán mindez, ha magadhoz engeded 

a szerelmet, már a lelket és a szellemet 

szeretted meg, és mit se számít 

megannyi hátránya a testnek, mert 

az egész embert megláttad a részletek

helyett. De ehhez felül kell tudni 

emelkedni a hiúságon, és még néhány 

emberi gyarlóságon. Öregek szerelme? 

Fiatalon kinevetted: minek? Ők csak 

emlékezzenek! De most, az öregség 

küszöbén ennek igazságát már átérzed.   

Börzsöny Erika: Olyan közel

A szemközti ház hetedik emeletén, 

olyan közel hozzám, hogy néha azt 

hiszem, kinyújtott kezemmel 

megérinthetem, szintén reggel 

van, ablakok nyílnak, lámpákat fel-majd 

lekapcsolnak, tükröződik a felkelő 

Nap fénye az ablaküvegeken. 

Egy ember felhúzza a redőnyit, 

nyújtózkodik, majd ráérős mozdulattal 

öltözködni kezd. Eltűnődöm a látványon: 

szinte tükörképemet látom, ablakkalitkákba 

kényszerített életünk tizenegy emeleteinek 

életei, oly közel, mégis távol, és akkor megérzem: 

ez a létezés mennyire emberi, mennyire embertelen.  

Börzsönyi Erika: Mantraként mondom

Hónapok óta reggel, meg este mintegy 

mantraként mondom, első és utolsó 

gondolatom elalvás előtt, és ébredés 

után az ima, amely erőt ad, és 

megnyugtat. Profán a gondolat, tudom, 

de úgy érzem, közvetlen kapcsolatban 

vagyok az égi dinamóval, kérem hát, 

hogy óvja meg szeretteimet, vigyázzon 

ránk, és rám, és míg sorolom, hogy 

ki mindenkinek kérem az oltalmát, 

megnyugszom én magam is, és képes 

vagyok elaludni, vagy egy újabb napnak 

nekiindulni. Mantraként mondom egyre az 

imát: kérlek, óvj meg minket a járványtól, 

korai, értelmetlen haláltól, félelemtől, 

fájdalomtól. Adj erőt és bátorságot az élethez!  

Christine De Pisan: Magam vagyok

Magam vagyok és csak magányra vágyom, 

magamra hagyott társam és szerelmem, 

magam vagyok, nincs hű uram-barátom, 

magam vagyok, haragvón, csendesedten, 

magam vagyok gyötrő nehéz hevemben, 

magam vagyok, hogy nálam senki jobban, 

magam vagyok hívemtől elhagyottan.  

Magam vagyok, ha ablakom kitárom,

magam vagyok szobámba rejtezetten, 

magam vagyok hallgatni nagy sírásom, 

magam vagyok, letörve, ernyedetten, 

magam vagyok, bár mind keservesebben, 

magam vagyok kuporgón a sarokban, 

magam vagyok hívemtől elhagyottan.  

Magam vagyok mindenütt a világon, 

magam vagyok jártomban s megpihenten, 

magam vagyok, hogy nincs ebben se párom, 

magam vagyok mindentől elfeledten, 

magam vagyok, ha sértést kell viselnem,

magam vagyok, ha könnyem elzokogtam, 

magam vagyok hívemtől elhagyottan.  

Herceg, most gyűl a bánat csak felettem, 

magam vagyok gyásztól fenyegetetten, 

magam vagyok sziromnál hervadóbban, 

magam vagyok hívemtől elhagyottan.  

Illyés Gyula fordítása

Biblia

" Bizony, bizony, mondom neked: 

amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod."

(János 21, 18)