olyan közel hozzám, hogy néha azt
hiszem, kinyújtott kezemmel
megérinthetem, szintén reggel
van, ablakok nyílnak, lámpákat fel-majd
lekapcsolnak, tükröződik a felkelő
Nap fénye az ablaküvegeken.
Egy ember felhúzza a redőnyit,
nyújtózkodik, majd ráérős mozdulattal
öltözködni kezd. Eltűnődöm a látványon:
szinte tükörképemet látom, ablakkalitkákba
kényszerített életünk tizenegy emeleteinek
életei, oly közel, mégis távol, és akkor megérzem:
ez a létezés mennyire emberi, mennyire embertelen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése