2021. január 8., péntek

Csoóri Sándor: Menekülés a magányból

Házakat emelt körém a sötétség – 
s a házakban nem lakik senki. 

Fákat ültet körém a képzelődés – 
s a fáknak nem támaszkodik senki. 

Gyerekkoromból egy fekete kutya 
szaglászgat erre, habos a szája széle, 

fölnéz az égre 
s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér. 


Nevetnem kell ezen a buta magányon, 
mint egy kitalált állatfajon, 

nem ezért születtem én a világra, 
nevetnem kell hát magamon. 

Egyetlen titkom van csak: szeretek élni! 
Nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet. 

A képzelt fák közé tévedjen be a Nap 
éles fejszével és sikoltó körfűrésszel. 


Szükségem van az ifjúságra, 
mint útlevélre az utazónak; 

szükségem van a kezetekre, 
hogy minden magányt leromboljak; 

a szátokra, hogy a megromlott 
igazságokat porba köpjem – 

elvész a föld, ha nem élhetek 
boldogítóan s vakmerően. 


Utak röppennek el szemem előtt, 
mint éjjel fénycsóvás bogárkák – 

El kell indulni minden útra, 
az embert minden úton várják. 

Nincs halálos érv a maradásra, 
csak a találkozásra s a kalandra – 

Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim, 
záporozzatok tavaszt a magasba!

Csoóri Sándor: Vadkacsa

Feljön a felszínre s úszkál, 
csőréről vízgyöngy cseppen. 
Fejét kapkodva nézi, 
nincs-e veszély 
a közelben. 

Nád zörren? Emberi hang szól? 
Sejtelmek szirénáznak? 
Bukik a vízbe vissza, 
mélyére halott homálynak. 

Úgy menekül 
s úgy merül el, 
minthogyha gyönyörűség 
s testi kéj volna a fürge, 
izgatott menekülés. 

Úgy menekül 
s úgy merül el, 
mintha a gyávasága 
lenne a harc: az ős-sors 
fordított lázadása. – 

Riadt madár, 
te menekülő, 
be irigyeltek rég: 
szöktem én is az élet elől, 
de nem volt menedék. 

Nem volt kék csöndű víz, 
nem volt halszagú mély 
s reám a küzdelem maradt, 
a folytonos veszély. 
Maradt a szembefordulás 
mindennel, ami van, 
hogy az eljövő jónak így 
megtarthassam magam. 
Lehet, hogy szép dacom, 
az is csak gyengeség, 
de hát ember vagyok: 
nincs másban menedék.

Böszörményi Zoltán: Útmutató az örökkévalósághoz

Ha a lélek halhatatlanságát 
kutatom magamban, 
a jelen-szülte gondolatba kapaszkodom. 
A test és a lélek csak addig egy, 
míg el nem választja őket 
egymástól a halál, 
mely ott van minden eddigi jelenben, 
és bennem is vigyázzban áll. 
Hirosimában, ha valaki 
farúddal üti meg a parki harangot, 
annak hangja összeköt a jelennel 
minden volt és lesz pillanatot, 
még akkor is, ha az erő, 
mellyel ezt a gondolatot gondolom, 
pusztán transzcendencia, 
ellentétben áll azzal, 
amit megtapinthatok. 

Sodródom az időben. 
Az örökkévalóságban szorongok.

2021. január 5., kedd

Fekete István




" Lám, jó: jónak lenni. Megemelni a kalapot annak is, aki elesett, annak is, aki kopott és megfáradt, mert mindent, de mindent visszakap az ember: az ütést is meg a simogatást is."  
  

Szlukovényi Katalin: Az otthon melege

Amikor folyton elromlott a fűtés, 
és féltérden állva mutattad, hogy lehet 
benyúlni fakanállal a bojlerbe alulról, 
merre keressük a helyet, ahol a drótok 
érintkeznek, illetve most épp nem, 
azért is kell a szerszám, amivel 
gyöngéden és mégis határozottan 
eltalálhatjuk az érzékeny pontot 
– összességében romantikusabb volt, 
mint amikor megkérted a kezem. 
Éppen a konyha padlóján hasaltál 
totál kiütve a válásod után, 
és egy fakanállal próbáltad kikotorni 
az exeddel közös konyhaszekrény 
alól a nemtudommit a mocsokból, 
és én kérdeztem, hogy mégis mire várunk, 
te meg, hogy jó, leszel a feleségem, 
és tudom én, hogy ezt nem kellene 
kibeszélnem, velem se egyszerű az élet, 
de hát ott nem kezdődött el, ami 
ma is tart, hol, hová, mégiscsak össze, 
hiszen cirkulál ismét a meleg víz, 
s gyöngéden és mégis határozottan 
mindent megint a helyére rakunk.

Szlukovényi Katalin: Most

Ebédet főzök, fölajánlod, 
hogy felaprítod a petrezselymet, 
mondom, hogy jó, erre kimész, 
és tovább pakolászod a papírjaidat, 
negyedórával később utánad megyek, 
hogy arról volt szó, hogy fölaprítod 
a petrezselymet, mondod, hogy jó, 
visszamegyek a cigánypecsenyéhez, 
amíg sül, befejezem a mosogatást, 
úgy tíz perc múlva jössz fölaprítani 
a petrezselymet, mondom, kösz, már nem kell,
akkor kellett volna, amikor megbeszéltük, 
a főzésnek ideje van, ritmusa, szerinted meg 
az a gond, hogy nem mondtam, hogy most kell, 
mondom, akkor ezt most tisztázzuk végleg: 
MINDIG úgy értem, hogy MOST, 
a nők mindig is úgy értették, az anyám is 
ezért vált el az apámtól, mert nem győzte kivárni, 
amíg elmosogat, vagy megfürdet engem, 
végül jobban járt, ha megcsinálta maga, 
úgyhogy a jövőben, ha bármire megkérlek, 
mondjuk hogy fürdesd meg a gyereket, 
úgy fogom érteni, hogy MOST, akkor is, 
ha ezt külön nem teszem hozzá, a nyelv 
mindig tele volt kifejtetlen elemekkel, 
ha mindig mindent ki akarnál fejteni, 
még reggeli előtt kihalna az emberiség, most 
már te is begurulsz, hogy szóból ért az ember, 
ha azt akarom, hogy most, akkor mondjam azt, 
hogy most, ne terheljem rád az egész 
felelősséget, igenis, vegyem a fáradságot, 
és mondjam, hogy MOST, különben vethetek 
magamra, ha nem lesz időben megfürdetve 
a petrezselyem vagy fölaprítva a gyerek.

Szlukovényi Katalin: Összhang

Csak azt szerettem volna elmondani neked, 
amit az ablakból láttam ma délután 
az utca túlfelén, a tetőtér-beépítésen; 
gigantikus daru meredt a négyemeletes 
házak fölé, két szaki dolgozott vele: 
a darukezelő fönn a kocsi tetején, 
egy üvegfülkében, ahonnan pont nem látni le 
az utcaszintre, ahol meg a kollégája állt, 
pocakos, kopasz, ötvenes fickó, kezében 
rádiótelefonnal, ő volt alul, és mégis 
ő irányította a műveletet; a háztetőn 
törmelékkel telepakolt csille odafönn 
végigfutott a sínen, majd megtorpant 
a homlokzaton éppen túl, a járda fölött
egy lélegzet-visszafojtott pillanatra, 
aztán elindult lefelé, vigyázva, de mégis 
jó ütemben, az összeszorított, brutális 
vasmarokban több mázsa apró, szürke kő; 
ahogy közeledett az utcán álló konténer felé, 
lelassított, hogy pontosan betaláljon, 
a lenti fickó pedig gyöngéd és precíz 
mozdulatokkal, mint egy rutinos kéjnő, 
igazította a konténer fölé, előbb szavakkal, 
aztán kézzel simogatta végig a vasat, 
a szűk konténer pereméhez érve a csille 
egy pillanatra megállt, mintegy bemérte 
a jó szöget, erőt gyűjtött az utolsó lökéshez, 
aztán behatolt, és kiengedte terhét; 
miután végzett, a lenti szaki eligazgatta, 
még egyszer végigcirógatta a csillét 
búcsúzóul, az pedig lassan elindult fölfelé, 
megkönnyebbülve, készen az újabb körre; 
én meg lenyűgözve bámultam őket, micsoda 
összeszokott páros; hát csak ezt szerettem volna.

2021. január 4., hétfő

Lakatos István: Üzenet




Nincs senkim, csak te. Csak te, aki nem vagy, 
                       beláthatatlan és határtalan!                         
Halálrasebzett madár - hull a porba, 
lábadhoz, utolsó szavam.   

Csoóri Sándor: Októbervégi este

Szép, hideg este van. 
Most gyújtja meg a csősz 
a letarolt, száraz kukoricatáblát. 
És elindulnak lassan a tüzek 
a Duna felé, 
mint amikor földigérő, sárga ruhádban 
bálba indultál te is. 

Hegedű, dob, klarinét sehol. 
csak valami hang suhog, súrlódik 
fölöttem az estben, 
mintha rámhagyott, 
nehéz hajadat 
most vonszolnák felhők mögé 
éteri vadlibák. 

Megállnak a neszre 
az őzek is hallgatózni. 
Kitágult szemükön csakugyan te 
vonulsz át. Most sétálsz ki 
a kórházból végleg, álruhában, 
és a halált most hagyod ott 
magad helyett az ágyon. 

Nincs tó előtted, nincs kő, 
nincs vihar, ijesztő birsalmahegy 
a temető felé kanyarodó úton. 
Szabadon lépkedhetsz a jegenyék közt, 
mint gyújtatlan gyertyák között 
a katáng-szemű, idegbeteg asszony, 
aki ha közeledett is-távolodott. 

Szép, hideg este van. 
Kristályos, kék, októbervégi este. 
Sárgán villog a kukoricaszár-tüzektől 
megriadt fácánok szeme a dombtetőről. 
Sárgán a megmaradt diófalomb a közelemben. 
Behúzódom alája dideregni.

Acsai Roland: Ostend

Egy idős férfi érkezett a tengerpartra. 
A hullámok dörejétől alig hallottad 
Meg hangom, amikor felhívtam 
Rá a figyelmed. Letette szatyrát, majd 
Gondosan felhajtotta nadrágszárát.  

Először azt hittem, a februári tengerbe 
Gyalogol – lábai fehér halcsontok –, 
De ehelyett hegyes térdét a homokba 
Fúrva keresztet vetett, majd 
Összekulcsolt kézzel imádkozni kezdett.  

Hajad vörös hínárjába gabalyodva 
Figyeltem a térdeplő férfit, ahogy 
A tenger felé fordulva tovább folytatta imáját –  

Hangtalan szavai kagylóhéjak zárójelei között.   

Szigeti Lajos: Vénség

Emlékein mereng, 
éjjel kikecmereg, 
gyújt egy kis világot, 
köhécsel, harákol, 
gyógyszer után kapkod, 
nagyothall, kész vakfolt, 
csak tesz-vesz, rakosgat, 
csipeget, kortyolgat, 
tisztába tett gyerek, 
nem repes, csak remeg, 
magában beszélget, 
hogy micsoda élet 
súlyától rokkant meg, 
oly egyedül van, lesz, 
mint végítéletkor, 
bevall mindent, meggyón, 
fél lábbal a sírban 
Isten előtt színt vall.    

2021. január 2., szombat

Simon András




Az adás és az elfogadás után a szeretet iskolájának talán legnehezebb tantárgya az elengedés művészete. 

Anna Kamienska: A szitakötő születése

Utolsó, halálos erőfeszítéssel bújt ki önmagából. 
Szárítgatta hártyás szárnyait, míg kékes fényben fel nem csillantak, 
Ott lent hevert a bőr rút sárkány pofával, 
A lárva hulla szárazon szívódott már bele a földbe.   

Ekkor sietség nélkül a Nap felé emelte a szitakötő a szárnyait. 
Előtte volt az örökkévalóság: egy nap.   

Dabi Istán fordítása

Csákváry Zoltán: Újévi imádság




Ki jelen vagy a tűzben és a jégben, 
Csillagok közt és bányák mély ölén, 
Sötét árnyékban, fénylő napsütésben, 
Madárdalban és kis gyermek szemén. 
Ki igazgatod sorsok fordulását, 
Romokból építsz boldog holnapot, 
Hozzád küldjük ma szívünk imádságát 
Uram, ne hagyd el árva magyarod!  

Ne hagyd el őket, akik téged hívnak 
A mélységből kiáltva szent neved. 
Megváltást váró rongyos rabjaidnak 
Add meg, Uram, a napi kenyeret. 
Segítsd őket, kik mindig másnak vetnek, 
Kiknél az éhség elsőnek kopog, 
Mert áldásodból csak akkor ehetnek, 
Ha a zsarnok vérebje jóllakott.  

Takard be őket tél hidege ellen! 
Hozz sebeikre enyhe gyógyulást! 
Adj, Uram, nekik áldó két kezeddel 
Bő szüretet és gazdag aratást! 
Légy velük, akik verejtékben ázva 
Az új Bábelhez hordják a követ, 
S mentse meg őket irgalmad csodája, 
Amikor a torony mindent eltemet.  

Minden áldásod, amit nékünk szántál 
Oszd ki közöttünk az újév során, 
Hogy túl a tél lidércnyomásos álmán 
Élőket köszöntsön a napsugár. 
Add, hogy túléljék, amit rájuk mértek, 
Keresztre verték, adj hozzá erőt. 
Adj nekik, Uram, száz kísértő fénynél 
Fénylőbb csillagot, égi vezetőt.  

Vezesd őket, hogy soha, soha többé 
El ne tévelyedjen a mi nemzetünk. 
Légy velük, Uram, most és mindörökké, 
Akkor is, mikor mi már nem leszünk. 
Akkor is, mikor jő a boldog holnap, 
S parányi sorsunk emléke sem él, 
Sárga csontvázunk felett zöld fű sarjad, 
Szívünk porával messze szállt a szél.  

Ki jelen vagy a tűzben és a jégben, 
Csillagok közt és bányák mély ölén, 
Sötét árnyékban, fénylő napsütésben, 
Madárdalban és kis gyermek szemén, 
Ki igazgatod sorsok fordulását, 
Uram, ne hagyd el árva magyarod, 
Hallgasd meg szívünk újévi imáját, 
És legyen minden úgy, mint akarod.

2021. január 1., péntek

2021

 


Békés, boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!