csőréről vízgyöngy cseppen.
Fejét kapkodva nézi,
nincs-e veszély
a közelben.
Nád zörren? Emberi hang szól?
Sejtelmek szirénáznak?
Bukik a vízbe vissza,
mélyére halott homálynak.
Úgy menekül
s úgy merül el,
minthogyha gyönyörűség
s testi kéj volna a fürge,
izgatott menekülés.
Úgy menekül
s úgy merül el,
mintha a gyávasága
lenne a harc: az ős-sors
fordított lázadása. –
Riadt madár,
te menekülő,
be irigyeltek rég:
szöktem én is az élet elől,
de nem volt menedék.
Nem volt kék csöndű víz,
nem volt halszagú mély
s reám a küzdelem maradt,
a folytonos veszély.
Maradt a szembefordulás
mindennel, ami van,
hogy az eljövő jónak így
megtarthassam magam.
Lehet, hogy szép dacom,
az is csak gyengeség,
de hát ember vagyok:
nincs másban menedék.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése