ha már nem leszek. Viseld virágos
ruháimat, vedd föl az ágyam mellé
ejtett könyvet, a történet nekem
örökre csonka lesz, fejezd be te!
Tudd meg, hogy a Buendía gyerekek
játszanak-e még az ütött-kopott
Ursulával, vagy ágyába visszamászva
gyötrő szégyenében meghalhat-e végre?
Érintsd a csengőt, lépj a szobákba,
ahol jártam – csupa unalmas öreg –
nekem titkos testvéreim ők,
köszönj nekik helyettem, és arcukról
ráncaik félelmes harisnyáját
leveszik, ifjak újra. Kelj föl
hajnalban, ha idegen városokban jársz,
ha ébredését meglesed, tiéd lesz minden:
a kóborló kutyák, az elrúgott narancshéj,
a nyujtózó tenger. Forogj földigérő
tükrök előtt, légy szép!
Hallgasd meg a polcon egymásra
rakott, szakadt borítójú lemezeket,
töröld le a port, ne karcolódjanak!
Egyre tisztább, leplezetlenebb
a fúvósok hangja, ne félj: jó
egyedül. Feküdj a gumilepedővel
letakart ágyon; húzd föl a lábadat,
várd türelemmel a győztes, csapzott
jövevényt, aki nekem – te vagy.
A többiek gyöngék, légy erős!
Nem mondhatom másnak, csak neked,
ezért most állj meg, ha olvasod:
_ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _ _
rajtad múlik, hogy az országból
mi lesz, hogy az érkezők a jeligét
kiáltják, vagy átlépik óriás
lovaik a rombadőlt kaput,
hogy megmarad a föld, vagy
csak az ég marad. Végül: ha félsz
nélkülem, bárhol vagyok, üzenem:
veled.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése