A szív helyén egy szó dobog: felejts.
De ott feküdtél a füvön hanyatt,
és érezted az izzó lüktetést,
a nap helyét a szemhéjad alatt,
a káprázat úgy ég a retinán,
mint a bőrön az érintés nyoma,
a fű, a nap, a fázás, száradás,
a hűlő víz felett a szél szaga -
dobog a szó, dadog, felejtsd el, ejtsd el
ahogy az érdes és meleg tenyér,
olyan gyöngéden, szinte súlya sincs,
váratlanul a csupasz vállhoz ér,
sötétedő strand, szélborzolta víz,
a didergő test átforrósodik –
mozdulni sem mersz.
Volt. Volt. Változik
az évszak, lassan fordul fenn az ég,
hó hull a vízre, hó, felejts, felejts,
a szem mögött hiánytalan sötét,
és súlya sincs, hogy érte könnyet ejts,
de ha elejted, vele hullsz te is
a fekete és jeges víz alá,
és nincs nap többé, ami hidegét
egy érintéssel felolvasztaná.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése