jön a távolban a vihar.
Megáll, válláról leveszi
a likas esőt, kiveti,
s lassan, majd megszakad bele,
húzza, ereszti lefele.
Lenn ficánkol, elsiklana,
borzong az akác, a tuja.
Villan a tükörlevelű
nyárfa, s nagy gyorsan lemerül,
csak a morc teknőc, a falu
lapul meg mozdulatlanul.
De már feszül, elnehezül
a háló, már húzzák odafönt,
s szállnak, – ahogy a vén keze
engedi, s húzza – fölfele
házak, kutak, sikátorok.
A füsthinaras házsorok.
Ki állhat ott? Nem érdekel.
Érzem, hatalmas kéz emel,
s nem akarok lenni, csak az
ő foglya, szelíd kishala,
s szállni, benne, az ismeretlen
fényű és sötétű vizekben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése