2020. január 13., hétfő

Csengery Kristóf: Atyjának szellemét szólítja

 Néha fáradtan a tükörbe nézek,
és te nézel vissza. A régi arcod.
Megfakult fénykép a gyerekkoromból:
       szürke a szürkén.

Félve kérdem: én te vagyok? Te én vagy?
Nincs külön létünk? Az utóidő így
egybemos? Lázadni akartam, és lám:
       rám telepedtél,

most, hogy én volnék a koros, a meglett
férfi! Szánalmas. A te ráncaid. Nincs
is, mi rajtam csak az enyém lehetne?
       Sokszorosítás

zajlik? Egy elv változatok sorával
szórakoztatja az unott Teremtőt,
hogy ne fásuljon magagyűlölővé:
       ennyi a lényeg?

Mindegy is. Nem firtatom. Azt szeretném
tudni inkább, másnak is oly nehéz-e
visszanézni. Mert ha terád s magamra
       gondolok, úgy kell

hinnem, én voltam oka mind a rossznak,
melyben éltél. Én: ez a tompa, önző
szalmabábu, én, aki nem szerettem
       akkoriban még

senkit. Így volt? Így lehetett? Aligha.
Nem tudom, hogy volt. Kavarogva szálldos
pár szakadt foszlány, maradék a múltból.
       Egy csak a biztos:

áll az egykorvolt gyerek, áll magában,
s hallja, bentről szól valaki, az önvád
hangja. Gyilkos, mondja szelíden, és oly
       egyszerűen, mint

egy nevet. Gyilkos? Ki nem az? Ha élsz, egy
másik élet kell, amelyet kioltasz.
Egyet egyért. Így megy ez. És kivétel
       nincs. Csupa éles

kés az élő, csak a halott nem öl. Te
rég pihensz már. Részed a szenvedésből
bőven elvetted: ami járt, s azon túl
       többet is. Ott, hol

most időzöl, fény legyen és melegség.
És te, Lélek, légy, ami nem lehettél
itt, velünk: boldog. Ne kísérjen emlék
       terhe. Bocsáss meg.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése