Néha fáradtan a tükörbe nézek,
és te nézel vissza. A régi arcod.
Megfakult fénykép a gyerekkoromból:
szürke a szürkén.
Félve kérdem: én te vagyok? Te én vagy?
Nincs külön létünk? Az utóidő így
egybemos? Lázadni akartam, és lám:
rám telepedtél,
most, hogy én volnék a koros, a meglett
férfi! Szánalmas. A te ráncaid. Nincs
is, mi rajtam csak az enyém lehetne?
Sokszorosítás
zajlik? Egy elv változatok sorával
szórakoztatja az unott Teremtőt,
hogy ne fásuljon magagyűlölővé:
ennyi a lényeg?
Mindegy is. Nem firtatom. Azt szeretném
tudni inkább, másnak is oly nehéz-e
visszanézni. Mert ha terád s magamra
gondolok, úgy kell
hinnem, én voltam oka mind a rossznak,
melyben éltél. Én: ez a tompa, önző
szalmabábu, én, aki nem szerettem
akkoriban még
senkit. Így volt? Így lehetett? Aligha.
Nem tudom, hogy volt. Kavarogva szálldos
pár szakadt foszlány, maradék a múltból.
Egy csak a biztos:
áll az egykorvolt gyerek, áll magában,
s hallja, bentről szól valaki, az önvád
hangja. Gyilkos, mondja szelíden, és oly
egyszerűen, mint
egy nevet. Gyilkos? Ki nem az? Ha élsz, egy
másik élet kell, amelyet kioltasz.
Egyet egyért. Így megy ez. És kivétel
nincs. Csupa éles
kés az élő, csak a halott nem öl. Te
rég pihensz már. Részed a szenvedésből
bőven elvetted: ami járt, s azon túl
többet is. Ott, hol
most időzöl, fény legyen és melegség.
És te, Lélek, légy, ami nem lehettél
itt, velünk: boldog. Ne kísérjen emlék
terhe. Bocsáss meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése