A régi képen három gimnazista.
Egy vastag tölgyfaágat fognak át,
lábuk szétvetve lógnak mosolyintva,
mi több, nevetve, baljósan nevetve.
De hogy mi jó van odafönn az ág
karján csüngeni, és nevetni csak egyre,
maguk se tudják, egyre csak nevetnek.
Ott csüngenek hárman már mindörökre,
lenevetnek a lencsébe, a rögre,
amely majd egyszer rájuk súlyosul.
Kettő halott már. Holtukon nevetnek?
És én meg min? Hogy az ág letörik,
a fa kidől, mert túl nehéz a súly?
Elém kerül a régi nevetés,
fényképek közt olykor ha matatok,
de mögötte már ott a recsegés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése