hogy valami kimondhatatlan,
szem és homlok mögötti virradatban
kezdődjék ég és föld színváltozása,
s éjek, napok titkukról valljanak.
Lassan száll fel a fakó boltozatra
az elmosódott, lomha nap,
s lenn a lapályra sárga fényt vet.
Bozótosukban kushadnak az évek,
s falánk vadállatarcuk eltakarják.
A fölrepedt föld gyűrődéseit
a sugarak mint hogyha kivasalnák.
Az idő nagy békességben telik.
A gyapjas felhők kék mezőn delelnek.
A legyezőalakban terjedő fény
észrevétlen hatol be a homályba,
ahol őslények árnyékai élnek,
és történelem előtti szerelmek,
míg ő a sűrűben tapogatódzva
rálel saját rég otthagyott nyomára,
amely el nem enyészett mindazóta.
Ösvényre lép, hol rég haladt át,
váratlan minden, mégis egyszerű,
ugyanolyan a lomb s a fű,
ahol különös maszkokat lát,
félig elfelejtett halottak
laposra préselődött arcait.
Az erre járók őrajtuk taposnak.
Megáll szorongva, összerezzen,
mint aki sejti már a csapdát.
Ferde sugarak nyílvesszője éri,
feszélyező emlékek fojtogatják.
Tudja, bekerítették. Visszatérni
nem lehet már. Jobb, ha magát megadja,
s eltűri, ami elkerülhetetlen.
(1968. szeptember)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése