csak tétova tapogatózás, akár
egy üres és idegen lakásban,
hallgatunk, de mégis mintha
mondani kéne valamit,
ahogyan ülünk egymás nehéz
pillantásai közé szorulva,
bevallani, amit már mindketten
régóta sejtünk, amiről nem
akarunk tudomást venni,
bármily nyilvánvaló is,
behunyt szemmel gyengéden
magyarázni, hogy mit és hol
rontottunk el, halkan bizonygatni
hogy nem a másik a hibás,
nyugodtan nézni szembe
régi önmagunkkal, mintha
már tudnánk, bárhogy is lesz
ezután, valami biztosan
tovább gyűrűzik bennünk, mint
a vízbe dobott, halkan csobbanó
kavics után a hullámok,
mintha még makacsul hinnénk,
hogy mindent jóvá tehetünk
egyetlen mosollyal vagy érintéssel,
pedig mostantól csak mélyebbre
és távolabbra húzódunk
egymásban, mint öreg katona
testében a valamikori gránát
repeszei és szilánkjai
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése