Kovács András Ferenc: Nyugtalanság

Kavafisz-átiratok

A lelkem éjféltájt olyan bizonytalan,
olyan zavart, földúlt, zilált. És odatúl, kint,
     rajta kívül megy végbe, folyik le az élete közben.
És kételkedve várja a lelkem a hajnalt, a valószínűtlent.
És elemésztődöm, elfogyok én is a várakozásban – úgy unatkozom
     én is a lelkemben, vagy a lelkemmel, kettesben, vele együtt.

(1896. március)

Kovács András Ferenc: La Jeunesse blanche

Kavafisz-átirat

                     Végtelenül szeretett, fehérlő fiatalságunk,
                     ó, az a habfehér fiatalság,
      oly végtelennek indul, örökösnek tűnik, s mily gyorsan tovaröppen,
      akár egy angyal bontja szét, s kitárja fölöttünk könnyű szárnyait!
                     Folytonosan fárad, kimeríti magát, szakadatlan sok szerelemmel
őrli magát, pazarolja magát, míg semmibe foszlik szét a fehér horizontokon...
Arrafelé röpül el, tékozlón szórja magát szét, száll a fehér horizontokon túl,
                     s elmegy örökre.

                     Örökre – mégsem. Egyszer úgyis visszatér,
                     kétségtelen, majd egyszer újra visszatér.
      Fehér karjaival, fehér gráciával, kecsesen érkezik, ha hozzánk fog jönni
      akkor a mi fehér fiatalságunk, hogy már magához vegyen, s magával elvigyen
                     fehér karjaiban, mert értünk fog jönni.
                     Fehér kezeivel szép finoman megfog, s meg is emel minket –
szent fehérségéből szőtt, finom lepelbe, szép, ifjonti gyolcsba,
hónál is fehérebb, hulló patyolatba, szent fehérségéből szőtt, lehelt lepelbe
                     gyöngéden begöngyöl, átölel bennünket.

(1895. január)

Simonfy József: félelem hangja

a félelem hangja

hangos mint a

legkisebb zaj éjfél után

a hóhér szívverése

mivel van kipárnázva

lopakodó lépteit

nem jelzik érzékszerveid

mire fölfigyelsz

ajtót becsapva távozik

a félelem hangja

hangos mint a

legkisebb zaj éjfél után

Domokos Johanna: Langue

I.
hol
a fájdalmat
behatároló nyelv
mely feloldja
a „nem tudom, hogyan”-t

            anya– hanggal érinti s
            magába zártságából
            visszaemeli a kiszakadót– nyelv
         
hol a nyelv
mely lelki szótárunk megnyitja
léleknek száguldani enged a legnagyobb tér:
    saját maga felé
                és szorosai bennebb visznek
                    útnál, térnél, időnél

II.
hallod? zendül a leengedő szál, és szájból kibújni kezd az
anyagba szökkent szó. Míg le nem ért, nem volt egyedül, míg a
zsinór el nem pattant, nem volt magára zárva. Fényben érlelt
távlat összecsuklik, és kezd idő telni, míg fölemlékezik

        éjszaka van. Késve érkeznek és indulnak a vonatok.
Tévesek az irányok. Jelzőtáblán:
 „otthon”,
        „szerelem”,
                „másvilág”
                     nincs
Mi nemzedékeken át felgyűlt, mind itt ül  szavakban.
Lövészárokban a tüzér, tűdőbajos lány, koporsókban alvó
inas, kilencéves kortól szolgáló leány -- anyanyelv szófajai
ezek, és a megtörténtek folyamatos elhallgatásával várja, hogy
ismétlődhessenek ajkakon. Történjen a nyelv, mely
elhallgatatott.

    nemzedékek őrülettől     való félelmeit     rejtegeti éjjelente,      
rejtegeti nappalonta,         ég az üzemanyag

 mit magával hozott,
 annak füstje vastagon takar
                        tulajdonképpen olyan akarna lenni ez a nyelv,
mint egy kiheverhetetlen, gyógyíthatatlan meg-rázkódtatás

III.

mi történik
ha konokul begyakorlott szöveghullámokról leválva
gyönyörködni kezdünk
a nyílt óceánban

    de apad a víz
        testből, tájból, kútból
    és nekem vízzé kell válnom
            kúttá kell válnom,
            testté kell válnom
            tájjá kell válnom
            szomjjá és ivássá kell válnom

sötét szobák hányféle hajlatát kell
apró részleteiben felkutatnom
hogy puha tapintatát érezzem valaminek

    szavaink puhába, finomba átnyúló fogókarjaink
    mellyekkel felfogható
    az elpárolgott történetek törvényszerűsége
 
        IV.
        a nyelv közelsége befutja az ablakot
         bevetül az ágy, asztal, zongora formáira
        –csak az van
        mi meg-nem-nevezett–

            fájdalmaktól széttört nyelven
    identitáshoz jutni
            fájdalmaktól széttört nyelven
    múlthoz jutni
            magam igazságához
     minek
        Hogy engedünk a kifárasztásnak!

        V.
kínzó a csend
míg meg nem hallom
egészen másként mesél velem együtt a táj
a test
    a kút
        a szomj
            a víz
milyen országban járok
idegen a nyelv
mint mindig is volt
                    mégis
hányféle virágzás lehetősége
a nyelvi helyzet
mely anya-
        fonatából szálak lehagyásával
        kilátszik a vezető minta:
                    a szó feloszlása

        VI

    az otthon hozzászoktat a méreg egyfajta keveréséhez,
követeléséhez,
                hogy tánc közben a táncos ettől ugorjon nagyobbat és nagyobbat,
                kit félelemmel, megrázkódtatásokkal beitatott szálak szorítnak,
                            mégis felbukkan
        egy-egy mosoly
                    a mélyből

ne higgyetek senkinek, ki azt mondja, értem a szót!

    hányféle formáját kell a nyelvnek levetni, elkoptatni, hogy
megérezzük szavaink finomba átnyúló fogókarjait
       az érintés
            átemelés
                elengedés
                    tarthatatlanságát

        VII.
Gondolod?
anya
    nyelvi kiszikkadás
nyit egy másik áradást
a kérdés fel nem merül
míg meg nem jelenik a hiány
        reményre állítom át,
        mi úgy kerül elő,
        mint nyelvi fogyatkozás
            párperces kín csak
            mely időm mértékét jelzi
            szavak érelmeszesedett mélységét
Mire elgondolom
el is múlik – ez is még remény –
meg is szűnik a szorítás
gombóc torokban
        tartó hálót nyit
melynek kristályszemei egymásra látnak
     és megtalálom zsebemben a mindent nyitni képes kulcsköteget,
mégsem használom, csak megyek szobáról
szobára,
    szülés vajúdásával,
    lélekbe kerülő fájdalomoldókkal,
hajnalodik a színtelen sötét,
    oldódik a kizárt tér
    a rövidre szabott idő,
mely menekülésre űz,
    űzne,
ha még én is ott lennék,
        de nem,
        de nem,
        de nem vagyok ott,
        nem is voltam benne
        soha

Szabolcsi Zsóka: Ima

Állj mellém, ha tévelyegnék,

hozz vissza, ha elrepülnék,

keress meg, ha majd eltűnnék,

emelj föl, ha lezuhannék.

Jónás Tamás Falfordulás

Gyűlnek, egyre többen, néznek-mosolygnak ránk
az önmagukat fényképezők. Kicsit alulról,
eltartott gépükbe néző magányosai a technikának,
fiatalok, betegek és szépek, jobb kedvet
hazudva könyörögnek értünk, némaságban
fuldokló szégyentelenek, akik még a gépeknek
sem mernek meztelenre vetkőzni, igyekeznek
megtéveszteni az objektívet, mert már eleget
tudnak ízlésről, magányról, zsák a foltjátról:

talán éppen te leszel, akinek beragyogom majd
magányát, vagy akit különösebb büntetés
nélkül unottá használhatok, és talán te is engem
az üzleti korrektség nem vitatható szellemében,
s még az is lehet, történetekké sűrűsödnek az alkuk,
s egybe terel minket a kialkudott múlt
az elkerülhetetlen végső falfordulásban,
s talán megérti Isten is, miért vigyorgunk
akkor csapatostul, hiénái a szeretetnek,
nem térdenállva, nem könyörögve, de felbátorodva,
miért nem imát, miért csak mondókát vinnyogunk:
aki múlt, aki nem, jövő!

Gyűlnek és gyűlölnek.

Pilinszky János: Mégse

Hogy a faágak a télidőben

sokáig őrzik még a hóesést,

hogy végül, mint egy passióban

minden együtt van, ház meg erdő.

"A lemenő nap szálkamezejében"

hogy egyremegy, ki sétál, egy baka

vagy egy világszép félkegyelmű lány,

mindezt tudtam, és mégse volt elég.

Füst Milán: A nő dicsérete

Ó játékos ujjaid, ó finom szíved: picinyke serleg,
Ó lágy ágyékod s langyos, édes, leglágyabb hasad,
Ó fénylő fogad: lágy, olvadó száj csiszolt, édes műszere.
S finom ereid: kék, felejthetetlen hímzés drága testeden,
S ó finom belső szerveidnek egész ékes bársony-tokja te!!
S ó finom anyag te, sokkalta, sokkalta finomabb annál,
Ki téged szeret!!
S ó drága bor, amelyből ittam én: te édes, édes,
Kecses, csodálatos, tündöklő, drága asszony!!
Ebédnél ülsz és látlak én: eszel
S iszik olvadékony, édes ajkad, úszó, szép szemed.
Ó kecsesség, látlak én: most enni, inni látlak
S most elhiszem: te átesel az életünk nem egy csúf állapotján
Kecses, nemes mozgással így: felejthetetlenül
Ó látlak én és lásd és lásd: szeretlek én
Ím könnybe lábadt bús szemem amíg dicsérlek!!!

Julia Hartwig: Visszatérés a gyermekkor házába

 

A fenyők sötét hallgatása közepette a fiatal
nyírfák kiáltása.
Minden olyan, amilyen volt. Semmi sem olyan,
amilyen volt.
Szólj hozzám, isteni gyermek! Szólj hozzám
ártatlan izgalom!
Semmit sem érteni. Mindig másképpen van az első
kiáltástól az utolsó sóhajig.
Mégis élet volt ez is. És a boldog pillanatok úgy
jönnek ki elém a múltból, mint kisasszonyok olajmécsesekkel.

2. Visszatérés

Az Úristen elűzte a káoszt a világmindenségből.
Kijelölte a nemeket, felosztotta a fajtákat.
Akkor a káosz a mi bensőnkbe bújt.
És lassan kiömlött onnan, újból átfogva a világot.

/ Dabi István ford./

Lucien Noullez: Életkorok

1.
Egy nap ablakba tesznek minket,
túlérett gyümölcsöket,
szemekben tükröződő almát:
mint almák, gyűröttek leszünk és enyhén nyirkosak,
miként zászlócskák vidéki utcán,
melyek hol a járdára hullanának,
hol felszökellnek,
felröppennek, fel a szédületig

2.
A gyümölcsöstál is lehull velünk:
szerelmes cseresznye és a citrom
leve. Aztán lehullanak
a misztikus csonthéjúak
aminthogy kivonul az emlékezetből
már az óceán
(ő volt a keresztapa)
és a part is
mely táncolt
nekünk.

3.
Feltétlenül el kell kezdeni futni.
A futáshoz valami más kell:
üres hely, mely úgy tesz, mintha,
fiatalos erő
és ami
vele jár

4.
Nézzük a Holdat, látjuk
Isten hónalja ő,
látjuk a gyermeket, aki sebhelyekként
mutogatja játékait.
Szép időben kiisszuk a fehér
csészét szemünkkel,
harminc éve ugyanaz a mohó
tekintet.
Felforr rajtunk, felforr
a csendre téve, főz ránk,
ő a lelkünk, szerelmem,
valamit visszatükröz belőlünk
fenn, az idő felett, mely számlálja
hajszálainkat

5.
Hiába dobjuk vissza a napsütésbe fejünket,
mint a halat a vízbe,
az élet éjszakai szökőkút,
csak énekének örvendezünk.
Hiába öntünk vizet
a fejünkre:
sosem isszuk már az ég borát,
nem emeljük le többé az ígéretek
csöbrének fedelét.

6.
Az évek cseresznyeszemek
madárcsőr repesztette őket. Számolgatjuk
de meg nem számoljuk őket
apró csókokkal
lágyítják meg a kerti
szellőt.
És vörösnek láthatjuk az eget még mi is,
pedig már annyit leszedtünk, szétharaptunk.
Némelyek húgainkra hullnak, mások
ki tudja miféle mosollyal lebegnek,
ki tudja miféle
szánalommal.

7.
Ma este a szomszédok rádióznak.
Az adás ránk borul, a szomszédok
Isten hangját keresik.
Még az ablakon is kinéznek, mintha
a levegőben mozogna a hang. (Mi
pedig leszedegetjük imáikat.) Lefekvéskor
össze lesz már csomagolva a béke.

8.
A fáradtság odafigyel a kopott szívekre.
Figyel, míg rázza a fát,
figyel a macska szemében.
Halljuk, amint szirénhangon dudorászik
alkonyatkor a tengerek hálójában.
A fáradtság néma és halvány hitves,
mégis hallom énekét. A fáradtság
szívesen felszolgálja a konyhában az ebédet.
A fáradtság láncot fűz a szavakból,
vitrint csinál a szélből. Árnyékot rajzol a falra.
A fáradtság Isten legvégső neve.

/ Lackfi János ford. /

Czesław Miłosz: Olyan keveset…

Olyan keveset mondtam.
Rövidek a napok.
Rövidek a napok.
Rövidek az éjek.
Rövidek az évek.
Olyan keveset mondtam,
Nem jutott rá időm.
Szívem belefáradt
Az elragadtatásba,
A kétségbeesésbe,
A buzgóságba,
A reménykedésbe.
A leviathán szája
Rám csukódott.
Meztelenül hevertem
Lakatlan szigetek partjain.
A világ fehér cethala
Magával ragadott a mélybe.
S most nem tudom,
Mi volt itt igazi.

/ Kerényi Grácia ford./

Bella István: Példamondatok

Nézz körül jól Ez a fa árnya

És ez a fa De lehet: Te vagy

mind a kettő Hát nézd magad

Nézz jól körül fa és fa-árnya

Wisława Szymborska: Macska az üres lakásban

Nem halhat meg a macskának csak úgy.
Mert mit kezdjen a macska
egy üres lakásban.
Ugráljon a falra.
Dörgölőzzön a bútorokhoz.
Mintha semmi se változott volna,
mégis kicserélődött minden.
Minden a helyén,
mégis szanaszét.
És esténként már nem ég a lámpa.

Léptek a lépcsőházban,
de ezek nem azok.
Egy kéz halat tesz a tálba,
de ez a kéz sem ugyanaz.

Valami nem kezdődik el
a megszokott időben.
Valami nem úgy pereg le,
ahogy kellene.
Valaki itt volt és itt volt,
aztán egyszer csak eltűnt,
és most makacsul nincs.

Minden szekrénybe belestünk,
végigfutottunk a polcokon.
Bepréselődtünk a dívány alá, hátha.
A tilalmat megszegve
még a papírokat is szétkotortuk.
Mit tehetünk még.
Alszunk, várakozunk.

Csak jöjjön vissza,
csak kerüljön elő.
Akkor majd meglátja,
hogy a macskával nem lehet így.
Majd úgy megyünk elé,
mint akinek cseppet sem sietős,
óvatosan,
vérig sértett tappancsokon.
És semmi nyávogás, ugrálás eleinte.

Csordás Gábor fordítása

Wisława Szymborska: Monológ Kasszandrának

Én Kasszandra vagyok.
Ez meg itt a városom hamu alatt.
Ez meg itt próféta-botom és -pántlikám.
Ez meg itt kételkedő fejem.

Győztem, az igaz.
Igazam tűzfényként csapott az égre.
Csak a meg nem hallgatott próféták
láthatnak ilyet.
Csak azok, akik rosszul fogtak hozzá,
és minden oly hamar beteljesülhetett,
mintha nem lettek volna.

Most tisztán látom magam előtt,
láttomra hogy akadt torkukon a szó.
Elhalt a nevetés.
Szétváltak a kezek.
A gyerekek anyjukhoz szaladtak.
Nem is ismertem múlandó nevüket.
Az a dal a zöld levelekről -
senki sem fejezte be előttem.

Szerettem őket.
De a magasból.
Az élet fölött.
A jövőből. Mely mindig üres,
és honnan mi sem könnyebb, mint meglátni a halált.
Sajnálom, hogy kemény volt a hangom.
A csillagokból nézzetek magatokra - kiabáltam -
a csillagokból nézzetek magatokra.
Meghallották, és lesütötték a szemüket.

Az életben éltek.
Széllelbélelten.
Eleve elítélve.
Születésüktől a temetési testben.
De volt bennük valami nyirkos remény,
saját hunyorgásával jóllakó láng.
Tudták, mi az, hogy pillanat,
legalább egy, akármilyen
mielőtt -
Igazam lett.
Csak éppen semmi nem következik belőle.
Ez meg itt tűztől kormos köntösöm.
Ezek meg itt próféta-vackaim.
Ez meg itt eltorzult arcom.
Mely nem tudta, hogy szép is lehetett volna.

Zelk Zoltán: A szép halálról

1

Amíg csak eszed gyűrkőzik a léttel,
oly vak vagy addig, mintha napba nézel:
ágaskodjék bárhogy az értelem,
a Nyájashoz, a Teljeshez nem ér el.

Addig csak szűkölsz, rettegve a véget,
hörögsz, miként hurokban habzó véreb,
s honod csupán körömmel vájt verem,
amely fölött jajongva száll a lélek.

S mint dögre légy, tapadnak rád a gondok,
társad a gyík, a kigyó és vakondok,
e sárnak s pornak népe közt lapulsz

s nem hágod át ég s föld között az ormot –
te szerencsétlen, fogvacogva bomlott,
nem halsz halállal: mint féreg, kimúlsz.

2

De majdan, ha az értelem magossa
a sejtelem lágy csúcsait tapossa:
ocsudva szálldos víg tekinteted
a sosemlátott mélyre és magosra.

És akkor égő hajukat kibontják
fények, színek. És nevüket kimondják
rezgések, árnyak és minden neszek.
És szólal minden s a Lényeget szólják.

A Lényeget, a nyájas Teljességet,
ki nem mutatja meg magát az észnek,
ha dölyfös az, de belepi kegye

a boldogot, ki egeken dörömböl,
s aléltan szállni vágyna az örömtől,
ha látja, hogy a való is mese.

3

S az ész is méltó társa lészen akkor
a léleknek, mellyel együtt csatangol
s a képzelet kék lankáin henyél –
két víg barát, ha kar-karban barangol.

Két víg barát, ha kar-karban bolyongnak –
S pókhálója a rettegésnek, gondnak
foszlik a szívről, mintha foszlik éj,
mint pirkadat, ha fölissza a holdat.

S ki hajdan anyja volt a félelemnek,
már abban is hű cimborára lelnek,
a harmadik, ki vélük társnak áll,

kinek szolgák: tüdő, szív ágyat vetnek,
mint messziről jött, hírhozó követnek:
a gyermekarcú, szép, vidám halál.