Kányádi Sándor: Kő

Kő szeretnék lenni,

érzéketlen, kemény.

Kő leszel, de ne fájjon,

ha majd befalaznak.

Bella István: Csönd és szó

Tankok, tömeggyilkosok nyomában
mindig megy egy – ki tudja ki:
áldozat? bűnös? – csöndje és árnya,
hogy megjegyezze, s majd mondja ki
azt, ami történt, ami volt.
S bár nem lesz soha élő a holt,
hogy volt, el fogja mondani.

Igen, a csönd vagyok, s ha voltam
volna valaha is más, nem én!
Nem én lélegeztem, daloltam.
Ahogy lóg szögesdróton a fény
buborék-lék száll a jég alól.
Ahogy egy siketnéma dalol
egy bombatölcsér peremén.

Fésűs Éva: A lényeg

A szépben az a legszebb,

ami leírhatatlan,
a vallomásban az,
ami kimondhatatlan,
csókban a búcsúzás
vagy nyíló szerelem,
egyetlen csillagban a végtelen.
Levélhullásban erdők bánata,
bújócskás völgy ölében a haza,
vetésben remény, moccanás a magban,
kottasorokban rabul ejtett dallam,
két összekulcsolt kézben az ima,
remekművekben a harmónia,
részekben álma az egésznek,
és mindenben a lényeg,
a rejtőzködő, ami sosem látszik,
de a lélekhez szelídült anyagban
tündöklőn ott sugárzik.

Kiss Benedek: Litánia

               Péntek Imrének

Akit egykoron Kain sújtása ért –
én is lehettem volna.
Az egytál lencséért örökségét
elkótyavetyélő Ézsua
        én is lehetnék.
Akit egykor az Úr pusztulásra
kihagyott Noé bárkájából –
        én is lehettem volna.
Akit nyíl, lándzsa és erőszak
évezredek során megölt, az
áldozatok tömkelegéből egy
        én is lehettem volna.
Akit földjéről elűztek,
gyapotot kapálni elhurcoltak,
kit elevenen megskalpoltak, –
        én is lehettem volna.
A Zápolya által agyontipratott jobbágy,
vagy kinek nyelvét kivágták,
szívét kitépték –
        én is lehettem volna.
Az SS-csíra rongy Karaffa
áldozatai közül egy
        én is lehettem volna.
A katinyi erdő szerencsétlenei közül egy
        én is lehettem volna.
Ki levegőért, még egy kortyért
társát taposva szipákolta magasabbra magát
a gázkamrában –
        én is lehetnék.
A Corvin-közi suhancok közül egy,
ki az acélozott rinocéroszok talpát
egy szál benzinespalackkal bizsergette,
mígnem egy sorozattól földre nem bukott,
        én is lehetnék.
Egy azok közül, kiket megrugdostak,
leköpdöstek, szívig aláztak, mert szülőföldjükön
anyanyelven merészeltek szólni –
        én is lehettem volna.
Aki eltűnt a Gulág mocsarában,
akit meglőttek Novoszibirszk alatt,
akinek a kóterben a pribékek
szájába hugyoztak –
        én is lehettem volna.

Ó, Uramisten, ki-minden lehettem volna,
tán még az is, ki a szörnyű
Isten- és embergyalázatokat elkövette,
tán még az is,
akiknek nem lehet bocsánat.

Édes Uram, irgalmaddal védj meg engem,
édes Uram, ki elborzadsz teremtményeiden, látván,
mire is jut ösztön és ösztönbe oltott szabad akarat,
irgalmazz mégis nekünk, kik e föld
férges sarából vétettünk,
Te pedig élsz és uralkodol
Mindörökkön örökké, Ámen!

* * *

                Kovács Istvánnak

Az imádkozás örömét,
az alázat fehér rózsáját
add meg büszke szívemnek, Uram!
A könyörület szentségét
nekem, ki szintén könyörületre vágyom,
add meg büszke szívemnek, Uram!
Hogy a féregre ne tapossak,
a darazsat csak elhessegessem,
add meg esendő lelkemnek, Uram!
Hogy az emberárulás mocskát,
napjaink minden poklát
purgatóriumnak láthassam,
s a rettenetet szép szóval bírja le szám,
add meg felháborodott lelkemnek, Uram,
ki élsz és uralkodol –
               Ámen.

Csoóri Sándor: Rigó az olvadásban

Őrülten olvad. Az ereszről
zsenge vízesések zuhognak alá a járda betonjára.
Egy vakmerő rigó
cikázva röpdösi körül őket,
mint ámokfutó vércsék a Niagarát.                      
Neked játszik tán? Neked udvarol
ez a szomszédunkban tanyázó, fölizgult madár?
Vagy az elöregedő tél szőrkucsmás isteneit provokálja?

Vulkánok sírnak a Föld másik felén, Mexikóban:
lehet, hogy miattuk nyugtalankodik s tombol
tollán a gyász színével?
Nyakunk behúzva szökdelünk,
mutatványa csatakos varázsában a tavasz felé,
gyászra s gyönyörre készen minden órában, minden percben.

Csoóri Sándor: Zörög éjjel a mák

Zörög éjjel a mák:
a lelkiismeretem fölriad rá: végül is elhagytalak.
Nyár van azóta is, nyár van már évek óta
                          s te egyedül élsz,
                              egyedül a ketreces házban.
Nem szól senki se hozzád: igazítsd meg a kendőd,
mert eljöhet még a világ érted.
Iszol, ha sírnod kéne,
iszol, ha névnapod jön,
iszol, ha elsötétített combokat látsz
                            összefonódni titkos ágyban
s az esők, mint a végtelenség foszló fércei eléd lógnak.
Mindegy már, mi történt s hogyan történt:                    
a tőled ellopott öröklétemet
eltékozoltam hanyagul;
a családom most: bicska és kenyér,
zöld fák országa
a fejem körül
s egy halállal eljegyzett nő édessége –
Velük vagyok,
                             ha nálad keres a bodzaillat,
az ablakmosónak álcázott titkosrendőr,
velük vagyok s te már csak özvegyem vagy.

Csáky Károly: Tényállás

a csönd

kettévált

ott

szótlanság

itt

hallgatás

                     lám                      

mindenki

megtestesül

valahogy

egyik lapul

másik vigyázzban áll

Reményik Sándor "Idill" a magasságban

Vihar ment végig a hegyélen. - -
A gyökerei megmozdultak.
Az órjás, látva végzetét
Társa felé nyujtá kezét:
Tarts meg, - vagy téged is lezúzlak!
És tompa jajjal rázuhant.

Elállt a hegy lélekzete,
S egy percre a patak alant.

A másik meghajlott bele,
De felfogta és megtartotta őt.
Egyik a másikra támaszkodva:
Most így állnak a Teremtő előtt.

Julia Hartwig: Megcsinálom nektek ezt a csodát

Oly nagyon szeretik, hogy ez a benne elterebélyesedő
öregség gyűlöletes a számukra. Mennek mellette, szépek és jól
megtermettek és gyermekkoruk szemein át nézik.
És eddig ott van a fülükben a hangja, ami oly dallamos,
mint a tárgyakat közelítő gyors mozdulatait mindig kísérő baráti
széltől megmozgatott húsvéti harangé.
Tehát ha megbotlik az utcán, így sziszegnek: Nagyanya,
ne játszd meg magad.
Ha meggörnyed, rákiáltanak: Nagyanya, húzd ki magad!
Egy idegen, aki ezt meghallaná, kegyetleneknek tartaná őket.
De az öregasszony még egyszer összeszedi az erejét, kiegyenesedik
és a szeretet fénye árad szét az arcán.

Dabi István ford.

Ágai Ágnes: Beszélgetés

De. És. Ha. Nem.
Ínyemre szorítom a szavakat,
felszívom a betűket.
Szólj! Hallgatlak.
Fülledt éjszaka csendjében
percegnek a kimondott
és kimondatlan szavak.
A te hangodon röpködnek,
mint bódult madarak                      
a kalickátlan éjszakában.
Hangod puhán, sötéten
hullámzik, mint a tenger.
Sztereóban hallom,
innen és odaátról.
Nincs korlát, nincs sövény közöttünk.
A szavak héját felpattintja az éj.
Elmondhatsz mindent,
amire eddig nem volt
erő, bátorság, alkalom.
A világ elaludt,
csak én hallgatlak éberen.
Beszélj!
Most értelek meg igazán!

Rákos Sándor: Vadállat

pusztámba betolakodott
pihenőhelyem füvét letaposta
fáim alá csalétket rakott ki
ágak közül magaslesből lesett rám
első napon kitértem előle
másodnapon és harmadnapon is
nem gyávaságból csak mert undorított
kitértem még három hosszú napig
de a hetedik napon ráuntam
hitványságára a lesből lesőnek
és a felkelő nappal együtt
a fák közül a tisztásra kiléptem
szemvillanásnyi szembenézés
ráökrendtem halálos undorom
arra aki meghúzta a ravaszt
mozdulata s a dörrenés között
az a másodperc volt az életem

Pilinszky János: Panasz

Elevenen a csillagok alá,
az éjszakák sarában eltemetve,
hallod a némaságomat?
Mintha egy égbolt madár közeledne.

Így hívogatlak szótalan:
az örök hallgatásból,
idegen egeid alól
valaha is kiásol?

Eljut hozzád a panaszom?
Hiába ostromollak?
Köröskörűl a félelem
zátonyai ragyognak.

Számíthatok rád istenem?
Úgy vágyom közeledre,
dideregve csak hevesebb
a szerelmek szerelme!

Temess a karjaid közé,
ne adj oda a fagynak,
ha elfogy is a levegőm,
hívásom sose lankad.

Légy reszketésem öröme,
mint lombjai a fának:
adj nevet, gyönyörű nevet,
párnát a pusztulásnak.

Rákos Sándor: Vers

Az ember idejut. Ha ráér,

verset ír a versért magáért.

Hogy ami elsuhan fölötte,

szavakkal lazán megkötözze.

Rákos Sándor: Virágének

Én téged gondolni se merlek,
félek, a szemem kibeszélné.
Nincs merszem szólni közeledben,
mert megtudhatnák egy szavamból.
Kitépném a nyelvemet is,
ha félálomban megnevezne.
Mást szól a szívem, mást a szám,
fulladok a növő titoktól.
Morajlik bennem életed,
mint hars tenger a kőmederben.
Ki vagy te, mondd, hogy testedért
úgy hallgatok, mint a gazember,
s a lángpallost is vállalom,
mellyel lesújt rám az ítélet?

Rákos Sándor: A szél

Körülmatat.
Elárasztja a tárgyakat.

Odasimítja az abroszt
az asztalhoz,

tükör előtt
meglengeti a teritőt.

Robban.
Vad attak.
Megremeg az ablak,

az ajtó zára fölpattan
s váratlan

vendégként belép valaki,
a padlót megrecsegteti

és nem beszél.
Redőnyrésen befú a szél.