Oláh András : különös koreográfia

benned vacogtam hideglelős lázban
hiába öleltél – belülről is fáztam –

hűtlen voltál hozzám lettél világ rongya
– a tolakodó csönd alkunkat megrontja –

bevetésről jöttél – bérgyilkosom voltál –
tested sívó homok a szemembe por száll

de mégis tenyeredbe tévedtem megint
s egy elavult koreográfia szerint

magamat tested legmélyére ástam
s álmoddá lettem egy részeg ájulásban

Simek Valéria: Elnyeli nyomodat

Vissza akartam térni
az elhagyott útra, de
az utat belepte az elmúlás.              
Éget a régi nyarak meggyűlt
melege, visszasüt a szétomlott
múlt. A nap sugarai a fák
tetejéről csurognak alá.
Az árnyék helyetted nyújtózik
a fák alatt, és őszi szagokat
hint a ház köré.
Elnyeli nyomodat a csönd.
A szavak szétfolynak, és
a hallgatás összecsap mögöttem.

Simek Valéria: Szülőföld

Az erdőre frissen rászállt az ősz.
Sziszegő színeit ejti az
avarra a tűnékeny délután.
Kötve vagy ehhez a tájhoz,
mint lánccal a kerék,
mint a nap küllője a földhöz.
A szülőföld harangja
szívedben kongat. Az utcák
kézen fognak, tenyerükben
dédelgetnek, rád terítik por
selymeiket. Belenézel tágra nyílt,
révedező szemmel a kérlelhetetlen
emberi sorsba. Bárhol élsz,
napjaid mint felbélyegzett
levelek indulnak hazafelé.
Itt testvéred a leggyarlóbb
teremtmény is.
Valami örvendező félelem
torkon ragad. Valami megerősít.
A falu szelíd dombjai őrzik
tekinteted, a végtelenségbe
vonulva tovább.

Bella István: Azóta zeng a ház

„Nyáreste volt.”
Egy kis csótány
átsuhant, és
így danolt:

„Nanika néni, drága!
Gyüjjék velem, de tüstént!
megyek Európába!”

„Nem menek, nem menek,
Te Szölke Pillangó!
Hogy is hogy hagyhatnám itt
szép szobakonyha-villám,
lavórfürdőszobámat,
kis közösségi vécénk
ott a folyosó végén,
szartársaim a gangon,
akikvel odajárok
a szent s nagy célok út-
ján?”

„Ha nem, hát nem! Én akkor
búcsúndok
és menendek!”

„Dehogy, dehogy menendesz,
Te undok!”

S Nanika lába
nagy rössel meglenge.

A dalnok potroha meg
halk pukk-val kipukkant.
Kipukkadt, ám dal-lelke
elszállt, akár a léggömb.
S most ott reszket a közvécé
tartálya tengerén.

Azóta zeng a ház.

Mert valahányszor meghúzzák
a lehúzó madzag-láncát,
dalra fakad a fal is.

Minden taknyos falikút,
csöpögő orrú vízcsap,
csövező cső a falban
ezt szörcsögi, dalolja:

„Ej, haj, száll az ének,
zeng az ének, szép az élet.”

„Ej, haj,
szálla
zének,
zenga
zének,
szépa
zélet."

Bella István: Sakkmese, dalocskával

Banos Gergőnek

A hóember, és
kéményseprősége
sakkozni
lement a térre.

A hóember
sziromfehérben,
a kémenyseprő
koromsötétben.

Hát ahogy a
két majszter
a térre leér,
így szól a hóember:
„Én leszek a fekete,
Maga a fehér!”

„Én, fehér?”
– A kéményseprő
majd belekékül.
„Barátom! Maga megzöldült
kívül s bévül!”

„Zöld lennék?”
– A hóember
mint a főtt rák:
„Barátom! Maga színvak!”
„Sakkszínvak!”
Leng fönn egy zöld ág.

Hogy a zöld ág
elhallgatott,
a két barát
sakkozgatott,
s aki csak
odaballagott,
beállt kibicelni a körbe:
veréb, rigó,
villanykörte,
újságpapír,
iskolatáska,
hétpettyes
katicabogárka,
mind, mind
ámuldozva nézte,
hogy jő
lépés lépésre.
És bár
mindegyik megtanulta,
magában már
kívülről fújta,
fönnhangon el
mégse dúdolta
a dalt, mi fölhangzott:
újra, s újra:
„Lovamat megsarkantyúzom,
a királyt megsakkantyúzom.
Mitemet? Mitomat? Lovimat?
Ím, a matt!”

Benő Attila: Tengeri kagyló

Már nékem örök rejtelem lettél,

sötét vizek, tengerek kagylója,

héjaid magukba zárják lényed

fel nem törhetőn, s nem tudhatom, hogy

rejtőzik-e bensődben igazgyöngy,

vagy csak a tenger-éj zúg tebenned.

Jytte Stauner: Gondoltál rá?

Soha sincs időd
                a szerelemre
                hogy törődj önmagaddal
                egy kis pihenésre
                lelki nyugalomra
                mindenféle jóra
                hogy önmagad légy
Ez azért van mert
                nem tudsz semmit
                nem akarsz semmi
                elfelejtettél mosolyogni
                magadba zárkóztál
                divatban van a stressz
                belehalsz az unalomba

                Dabi István ford.

Benny Andersen: A szeretetreméltó csontváz

Pipacshoz támaszkodik
a ház. Fehér levelek
tartják helyén a postaládát.
Sok idő megy rá arra hogy
nagy ívben megkerüljük a halált
meg arra hogy a madarakat rávegyük
hogy visszafelé szálljanak.
Szeresd csontvázadat s légy hálás
neki amiért oly hűségesen
akadályoz meg abban
hogy teljesen összeomolj.

Sulyok Vince fordítása

Benny Andersen: Boldogság

Különös valami a boldogság
vele találkozva egészen
felvidulhat az ember
de elfoghatja szorongás is
ácsorog kicsit csendben
majd óvatosan előbbre lopakszik
akárha valami aknamezőn
s valahányszor anélkül éri lába a földet
hogy levegőbe röpülne
akkor vagy feledi élvezni ezt a boldogságot
vagy azon kesereg hogy nem tudhatja
milyen sokáig fog mindez itt tartani
így mikor végre jelentkezik a kudarc
megkönnyebbülést érez
akárha biztonságba jutott volna
ami bizony szégyenletes
hisz van valami különös a boldogsággal
amivel másképp nem találkozunk
lehet a hiba abban van talán
hogy túlságosan kevéssé ismerjük
jobban el kellene mélyedni benne
azt hiszem tréning dolga lenne az egész.

Sulyok Vince fordítása

Benő Attila: A kocka monológja

Hát igen
el vagyok vetve
én magam vagyok
most
a guruló bizonytalanság
lehetek páros
vagy páratlan
színjátszó reményben öltözötten
de még nem tudni ezt
arcom nem láthatjátok
sebesen szaladok
irányomat tudom
és segít a mondóka is
„előttem van a bizalom
hátam mögött a kétely”
sebesen szaladok
s ha majd fekete falnak ütközöm
és önmagamból kigurulok
akkor kitudódik
hogy nyertetek
vagy vesztettetek
általam.

Nemes Nagy Ágnes: Félelem

Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.
A rémülettől görcsösen szeretlek.
Elsorolom, hányféle iszonyat
vár rám és rád, már arcunkba merednek.

Csak sorolom, csak számolom naponta,
hörögtető álomból riadok,
készülődöm még iszonyúbb koromra,
simogatom sovány, meleg karod –

Kint söröztünk az aquincumi kertben,
réteges emlék, gyönge, őszi ég,
elmotyogtam egy gyerekkori versem:
„Sárgult a lomb, de nem hullott le még”,

sárgul a lomb és minden perc utolsó,
illir táncosnő köldökét riszálja,
a gyom között latin szabásu korsó,
biciklit hirdet kétméternyi tábla,

langyos a lég, a füst is tündököl,
a vonaton szöllő-szagú kosár,
a sűrű illat hajunkra ömöl,
csordultig érett, s szétbuggyant a nyár –

Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,
fordíts egyet a Göncöl-szekeren
szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen –
s maradj velem.

Bella István: Anyanyelvem vagy

1.

Hát milyen szót keressek hozzád?
Égből, búzából válogassam?
Vagy mondjam csak így, sziszegő szoknyád
kígyózik minden kapualjban?

Így mondjalak, a népmesék
tűzből mentett, fölsíró gyíkja,
ki a dadogót a fák, az ég,
az állatok nyelvére megtanítja?

Vagy ez lennél, fényes nevetés?
Tánca ficánkoló lovaknak,
kiket a szerelmes szeretés
szomjas mezőire kicsaptak?

2.

Mióta eszemet tudom,
mióta a földre kicsuktak,
beszélő szívemben te beszélsz,
megálló szívemben te hallgatsz.

Ott állsz kinyitott szememen,
lélegzetem mezőin sétálsz,
vérem vermében vetkezel,
– napos ág, sárga széltől mézgás.

Jóra eszmélő énekem
megébredsz bennem, s én mosolygok.
Sírásoddal bevérezel.
Fájsz, mint az anyamell-meleg dombok.

Már én idegenek közt élek.
De úgy törsz fel ösztöneimből,
ahogy szitok, káromló lélek
álmomban is csak magyarul sír föl.

Anyanyelvem vagy, odakötsz
a porszemhez is, eszméletével.
Ének a semmiből, fekete rög.
Elemésztő lélegzetvétel.

Nagy István Attila: Beszéd és hallgatás

nevetett a nyakad a vállad a csípőd
csak az öled hallgatott még
de amikor megérintettelek
hirtelen elhallgattál
abbamaradt a vidám kacagás
de beszélni kezdett a tested
mint aki hosszú hallgatás után
végre megszabadul a csöndtől
mindent elmondtál

hallgattak az ujjaim                
a tenyerem mélyében elhalkult
a beszéded
s már magam se tudtam:
ez a valóság vagy amit a lázálmok
magányos éjjeleimen
a párnámra rajzolnak

József Attila Tedd a kezed

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.

József Attila: Szép csöndesen aludj

Szép este van. Szép csöndesen aludj.
Szomszédjaim is lefeküsznek már
Az uccakövezők is elballagtak.
Messze-tisztán csengett a kő.
Meg a kalapács
Meg az ucca
S most csönd van.
Régen volt amikor láttalak.

Dolgos két karod is oly hűs
Mint ez a nagy csöndű folyó.
Nem is csobog csak lassan elmegy.
Oly lassan hogy elalusznak mellette a fák
Aztán a halak
A csillagok is.
És én egészen egyedül maradok.

Fáradt vagyok sokat is dolgoztam
Én is elalszom majd.
Szép csöndesen aludj.
Bizonyosan te is szomorú vagy
Azért vagyok én is szomorú.

Csönd van
A virágok most megbocsátanak.