2015. január 28., szerda

Vasi Ferenc Zoltán: Vers arról, ami érinthetetlen

Mondd, milyen csöndből
sarjadnak a torz virágok,
és milyen letépett szemhéjak
mögül figyeli őket az álom.

A száj mindig szóra szomjazik,
de a gyökér néma.
S víz van-e, hogy a hallgatást
öntözze, a felgyűlt port lemossa.
És ki mozdítja kezét, ha mozdítja;
érint-e, ha érint, és kit -
s ha néha felröppen is a hajnal,
örömként tekint le a Napra?
Az árnyék, az árnyak,
a tompa színek -
milyen titkot rajzolnak homlokomra;
ki csak kérdezek, és nem értek,
és a szív selymét is alig érintem,
mert nem merem -  érzem.
                                  bár

Kulcsár Katalin: Noktürnök

1.

A tétova rezzenéseket szeretem
elbújunk a leplek mögé
távolodunk, nem beszélünk róla
csak elrepülne
ahogy kicsúszott markunkból minden
amit önzésünkkel gúzsbakötöttünk.

             2.
 
Zsírpapírba csomagolom
ezt a pár emléket
így lehetne hús is
vagy bármi, ami becsomagolható
akárcsak az élet
ha behajtjuk az utolsó sarkot.

2015. január 24., szombat

Szabó Lőrinc: Ne zúgolódj



Láttál-e vándort téli utakon
küszködni hófuvással, félvakon?
Ne zúgolódj, ne szidd a vad telet.
Örülj: fedél van vén fejed felett.

Pilinszky János: Novemberi elízium

A lábadozás ideje. Megtorpansz
a kert előtt. Nyugalmas sárga fal
kolostorcsendje háttered. Kezes
szellőcske indul a füvek közűl,
s mintha szentelt olajjal kenegetnék,
érzékeid öt meggyötört sebe
enyhületet érez és gyógyulást.

Bátortalan vagy s ujjongó! Igen,
gyermekien áttetsző tagjaiddal
a nagyranőtt kendőben és kabátban,
mint Karamazov Aljosa, olyan vagy.

És olyan is, mint ama szelidek,
kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy,
oly boldog is, hisz semmit sem akarsz már
csak ragyogni a novemberi napban,
és illatozni toboz-könnyüen.
Csak melegedni, mint az üdvözültek.

2015. január 23., péntek

Reichard Piroska: Titok

Tenger a szélnek zúgja,
szél a hullámzó lombnak,
erdő a völgynek súgja,
völgy suttogja a dombnak,
hab habnak, part a viznek,
patakban fürdő fűznek,
madár madárnak búgja,
virág azt illatozza,
minden, mindenki tudja,
nem tudja semmi, senki,
csillagfény hírül hozza,
föld égnek visszazengi,
szem tükrözi a szemnek,
emlékezés a vágynak,
csend súgja a magánynak,
Isten súgja a csendnek.


Wass Albert: Látható az Isten

Fűben, virágban, dalban, fában,
születésben és elmúlásban,
mosolyban, könnyben, porban, kincsben,
ahol sötét van, ahol fény ég,
nincs oly magasság, nincs oly mélység,
amiben Ő benne nincsen.
Arasznyi életünk alatt
nincs egy csalóka pillanat,
mikor ne lenne látható az Isten.

De jaj annak, ki meglátásra vak,
s szeme elé a fény korlátja nőtt.
Az csak olyankor látja őt,
mikor leszállni fél az álom:

Ítéletes, zivataros,
villám-világos éjszakákon

Szöllősi Zoltán: Kigöngyöli

Kigöngyöli tarka szőnyegét
    és letérdel az ősz, leborul,
pedig egyre szürkébb fönt az ég
    s a fa ága is csillagot botol.

Már a színek nem is látszanak.
    Deres a fű, lépni sem merek:
hinnem kell, az ősz szakálla az –
    mért tagadnálak meg, képzelet?

Minden álom sátra szívemen,
    mind a felkelő Napot várja.
Nem virrad most, éj jön. Higgy nekem.
    Sír a Hold üres talicskája.

Bo Setterlind: A paraszt

Üres az udvar fenn a hegyen. Egyedül vagyok.
Lehet, az utolsó verset írom most hozzátok.
        Este van.
Búcsút nektek intek, távoli csillagok.
Mind ott vagytok az űrben. Mint magok, mint égő lámpák.
        Egyre sötétebb van, már nem látom
amit írok. Csak egy árnyat látok,
a ködben keres valakit. Biztosan a paraszt
jön a lejtőn,
        vállán a kasza
 
Dabi István ford.

2015. január 21., szerda

Tornay András: Mondj bíztatót!



- Mondj valami bíztatót!
- Oda fogsz érni.

Tornay András: Mi lesz velem?

Mi lesz velem, ha tényleg megértem az Igazságot?
Mi lesz, ha minden értéktelen dolog hamuvá lesz egyszer?

Felismersz majd?

Mennyi sivatagon kell még átvergődni?
Értem-e majd a szót az Ígéret Földjén?

Megismersz majd?

Hány Júdás árul el kívül, s belül még?
Hányszor kell elgurítani még a köveket?
Felvállalsz majd?









Tornay András: Maholnap



Tegnap beszéltem a holnappal.
Egyfolytában nosztalgiázott.

Tegnap a jövővel beszélgettem.
Azt üzente, hogy ne féljek a mától!

Pilinszky János: Könyörgés

Tág szemmel már csak engemet figyel,
mint néma tó a néma csillagot,
nem mer beszélni, szólni hozzám, mégis
ha megölném is, hinné: jó vagyok.

Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!
az övé lenni, ha nem is egészen;
megváltanám egy futó, tiszta csókkal,
hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,
éreznem újra félszeg, gyenge vállát,
irgalmazz meg szegénynek és nekem,
szivemben nincs már más, mint durva dárdák.

Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,
kis békezászló, oltalmat keres,
oldj fel maró, magányos bánatomból,
ha senkiért, az anyámért szeress.


Pilinszky János: Mire megjössz

Egyedül vagyok, mire megjössz,
az egyetlen élő leszek,
csak tollpihék az üres ólban,
csak csillagok az ég helyett.

A temetetlen árvaságban,
mint téli szeméttelepen,
a hulladék közt kapirgálva
szemelgetem az életem.

Az lesz a tökéletes béke.
Még szívemet se hallani,
mindenfelől a némaságnak
extatikus torlaszai.

A pőre örökkévalóság.
S a tiéd, egyedűl tiéd,
kezdettől fogva neked készűlt
e nagyszerű egyszerüség.

Mint tagolatlan kosárember,
csak űl az idő szótalan,
nincs karja-lába már a vágynak,
csupán ziháló törzse van.

Mindenem veszve, mire megjössz,
se házam nincs, se puha ágyam,
zavartalan heverhetünk majd
a puszta elragadtatásban.

Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!
Ha gyenge vagy, végem van akkor.
Ágyban, párnák közt, uccazajban
iszonyu lenne fölriadnom.

Pilinszky János: Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,
maradék szemérmem némasága ez,
úgyse hallanád meg, hangot ha adok,
sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:
mint Izsák az atyját, én se kérdezem,
mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,
szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:
minek adtál ennem, ha nem eleget?
miért vakitottál annyi nappalon,
ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,
fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,
karjaid közt végre kisírom magam,
csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,
ennem is ha adtál, soha magadat,
örökkön-örökké sírok amiért
annyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,
ahogy szoritásod egyre hevesebb,
ahogy ölelésem egyre szorosabb,
egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Pilinszky János: Gyász

Fogad között fakó panasz,
magányosság vacog,
lakatlan partokat kutatsz,
üres minden tagod,
lezárt vagy, mint a kárhozat,
a homlokod mögött
csak pőre sikoltás maradt
vigasznak, semmi több!

Nem óv a hűtlen értelem,
nem fogja szűk szegély,
csillagcsoportokat terel
a partalan szeszély
elámuló szivedre: állsz
tünődve és hagyod,
belepjenek, mint sűrű gyász,
a foszló csillagok.