Mi lesz velünk ha nem leszünk
ha mind a ketten eltününk
a sűrű ködben egy letünt
világban mint a sebesült
mi lesz velünk?
Akkor majd kiket szeretünk
ha nem leszel és nem leszünk
ha a ködök közt lebegünk
mint akinek az esze tűnt
mi lesz velünk?
Én nélküled te nélkülem
fölszállunk majd egyenesen
a kék szelekbe szertelen
és túlvilági szerelem
mi lesz velem?
Mi ketten már egyek vagyunk
és soha el nem szakadunk
te nélkülem én nélküled
többé már soha nem leszek
ugye szeretsz?
Csak örökké ezt kérdezem
mint szél a faleveleken
csak pörgök fújok reszketek
velem leszel de nélküled
én hol leszek?
2015. június 21., vasárnap
Cseh Károly: Fehér nap
Hatalmas volt a szerelem:
májusi szirom- s decemberfehér:
s mint egy végtelen hosszú nap,
melybe nászágy s ravatal belefér.
Gergely Ágnes: Esti imádság
Én olyan nagyon jó vagyok
mint öreg nyulak, öreg királyok.
Nappal nem szólnak rám a kocsisok,
este nem ütnek meg a huligánok.
Ha eljössz hozzám, én leszek
nagy út után a vizesárkod.
Mert olyan nagyon jó vagyok
akár a víz, hogyha kivánod.
Hullám fölött, hullám alatt
elalszom majd, semmit se látok.
Betakarják a szememet
tátogató fehér virágok.
mint öreg nyulak, öreg királyok.
Nappal nem szólnak rám a kocsisok,
este nem ütnek meg a huligánok.
Ha eljössz hozzám, én leszek
nagy út után a vizesárkod.
Mert olyan nagyon jó vagyok
akár a víz, hogyha kivánod.
Hullám fölött, hullám alatt
elalszom majd, semmit se látok.
Betakarják a szememet
tátogató fehér virágok.
Szilágyi Domokos: Hegyek, fák, füvek
Hegyek, fák, füvek, ágak, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
izmaim emlékeznek ernyedőn, erdők, titokösvények, farkas-szagúak,
lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolyos fák alá,
nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
- pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott -,
a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, erdők, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
szelíden - ti vagytok a jóság -, meghitten - ti vagytok a csönd -,
jobbik felem tibennetek önmagát ismeri föl,
ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért,
küldtök vakító magasságba, agyunk, szemünk szoktatni a végtelenhez,
a halál mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
ózonleheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, ha haldoklik is, a reményt,
tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, ágak, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
karcsú sziklák, szép fejűek, felhő-lépők, bátorítók,
szélben dzsiggelő bokorgyermekek, gondolkodó, felnőtt fenyők,
táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot -
simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s - tanácstalannak - tanácsot ad,
ölelő szerető, ki bánatot öl, nyugalmas öl, ki fiául fogad,
s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem tüzét,
ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett -
köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
izmaim emlékeznek ernyedőn, erdők, titokösvények, farkas-szagúak,
lombkunyhók, égboltnyi lombfelhők, csukott szemű lombalagutak,
fürdik, frissül a fáradtság itt, ahol a konok csönd üget,
róttam az erdőt, lépéseimből róttam nesz-betűket,
libegő muzsikát, lobogó kedvet mosolyos fák alá,
nap vére hullott, mintha leterített szarvas kínját kiáltaná,
nap vére hullott, elöntött a mindenség-fia-fény-suhogás,
szívemen, mint ághegyen mókus, ült a várakozás,
mint az éjszaka tetején a liliomszirmú csillagok
- pilla mögé bújt szemek, melyekbe a nappali fény belefagyott -,
a várakozás, hogy olvashassam remény-virág-betűitek,
s belém leheljétek a mindenség erejét, hegyek, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, erdők, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai,
kedvesek, emlékeimben látlak szelíden bólintani,
szelíden - ti vagytok a jóság -, meghitten - ti vagytok a csönd -,
jobbik felem tibennetek önmagát ismeri föl,
ti vagytok a béke: levegő, hogy lélegezhessék az emberiség,
ti vagytok a fegyver, védekezni, a halál ha újra kísért,
küldtök vakító magasságba, agyunk, szemünk szoktatni a végtelenhez,
a halál mihozzánk miattatok és érettetek türelmes,
ózonleheletű tájak, források, ti, erdők csillagai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
ha ujjaim begyén kiillan az akarás, szememből fénytelen porba hull a fény,
ti élesztitek újjá, ti, gazdag szívűek, ha haldoklik is, a reményt,
tőletek orozzam a szót, a muzsikát, az észt, a szívet,
tőletek, mindig tőletek, hegyek, erdők, fák, füvek.
Hegyek, fák, füvek, ágak, harag-zöld, azúr menny, szívem rokonai,
titeket hívtalak-hívlak-idézlek vidítani, segíteni,
karcsú sziklák, szép fejűek, felhő-lépők, bátorítók,
szélben dzsiggelő bokorgyermekek, gondolkodó, felnőtt fenyők,
táncos patakok, újjáteremtők, mint az asszonyi csók,
szemérmes kis tisztások, pihentetők, s mint a szerelem, újjászülők,
sűrű örömök szülei, kovácsoljátok bennem az acélpengésű akaratot -
simogató kéz, puha ágy, okos elme, akit bármikor szólíthatok,
ki sosem hagy el, ki érvel, meggyőz, s - tanácstalannak - tanácsot ad,
ölelő szerető, ki bánatot öl, nyugalmas öl, ki fiául fogad,
s biztat, hogy szép a harc, szép ez az emberi lét,
üt is, hogy eddzen, izzítja küzdelmem tüzét,
ki hű hozzám, hogy hű maradjak és józan és fegyelmezett -
köszönöm nektek, hegyek és erdők, sziklák és lombok, fák, füvek.
Takács Zsuzsa: Érzések áradása
Egy alagsori tanteremben találkoztam
álmomban Veled, azaz: Magával, így kellett
volna mondanom, hiszen ötven évvel ezelőtt
még magázódtak egymással tanárnők és tanárok.
Ugyanaz a dohszag, mint hajdanán, a pince-
ablakon beömlő homály, a falakon futó
csöveken hideg verejtékcseppek. Nem
változtál te (azaz: Maga) sem, kék Don Quijote-
szemed vizenyősen tapadt rám, ahogyan
a boldog időkben. Milyen szép ma is!
Bókodtól megnyugodtam, hogy valóban
a régmúlt tenyerén ülünk, huszonnégy éves
vagyok, egy Rusz (vagy Lucs) vetítőgép
zümmög a teremben, s a bevezető után
kezdődik a nagyfilm. A fejünk fölött vergődő
csőből azonban előtört a víz, egyesek máris
fuldokoltak. Éreztem is, hogy az alagsor
2/a-ban vagy hosszabb tusa esetén
a Bródy Sándor utca felé kanyargó jeges
áradatban halunk meg 1964-ben,
s még örülhetünk, hogy agóniánk közben
a Lenin Párizsban című szovjet filmet
nézzük, bár nem tudjuk meg sosem,
hogy a történet vége jó lesz-e avagy rossz.
álmomban Veled, azaz: Magával, így kellett
volna mondanom, hiszen ötven évvel ezelőtt
még magázódtak egymással tanárnők és tanárok.
Ugyanaz a dohszag, mint hajdanán, a pince-
ablakon beömlő homály, a falakon futó
csöveken hideg verejtékcseppek. Nem
változtál te (azaz: Maga) sem, kék Don Quijote-
szemed vizenyősen tapadt rám, ahogyan
a boldog időkben. Milyen szép ma is!
Bókodtól megnyugodtam, hogy valóban
a régmúlt tenyerén ülünk, huszonnégy éves
vagyok, egy Rusz (vagy Lucs) vetítőgép
zümmög a teremben, s a bevezető után
kezdődik a nagyfilm. A fejünk fölött vergődő
csőből azonban előtört a víz, egyesek máris
fuldokoltak. Éreztem is, hogy az alagsor
2/a-ban vagy hosszabb tusa esetén
a Bródy Sándor utca felé kanyargó jeges
áradatban halunk meg 1964-ben,
s még örülhetünk, hogy agóniánk közben
a Lenin Párizsban című szovjet filmet
nézzük, bár nem tudjuk meg sosem,
hogy a történet vége jó lesz-e avagy rossz.
2015. június 18., csütörtök
Bella István: Havas fény
T. D. karácsonyfája alá
De jó is
De jó is tudni hogy
De jó is tudni hogy van valaki
Van valaki odaát a havas háztetők alatt
Ott túl a rakparti háztetők alatt
Van valaki a havazásban ott túl aki tudja
Tudja hogy tudom: tudja
Vagyok
Virágokat szelídít Ő: rétszavakat
És madarakat
A röpülés villámló hiányjeleit
Örök aposztrofjait az égnek
Létszavakat szelídít Ő: virágokat
De mit virágokat!
Disznóparéjt, vadsóskát, tikhúrt, papsajtot
A rét-gyepszótár útszélremagzott
Gizgaz-szavai-gyomokat
És létjeleket szelídít: madáraposztrofokat
De mit madarakat!
A tél pohos pontosvesszőit
Terek kövein fák promenádjain virityelő
Izgága madárcigány-népet nyárseftelő
Verebeket
Ó távol Fű- és Fabarátom!
Virág- és Verébszavú
Assziszibeli szerzet!
Hagyd oda most
Kedves madaraid és kedvenc szavaidat!
Öltsd fel ködcsuhádat
S indulj a város alá a falakon túlra!
Csönd tutul ott és ólálkodó sötét
Menj hát
Mögötted micsoda népek
Micsoda processzió!
Sárkánygyík-Duna és királysága
Csúszómászó népe
Kígyófolyók és gyorsgyíkpatakok
sikló-Inn, sárighasú Ipoly, tekergő Tisza
S a fenevadak:
Két lábon táncoló nagy busa Lánchíd
S más hidak: jámbor tigris, oroszlán
megjuhászodott párduc
Csönd tutul ott és ólálkodó sötét
Menj hát Szelídszavú!
És fedd meg
– mint egykor –
Az fordolt világot:
„Atyámfia, Farkas! Kérünk téged…”
De jó is
De jó is tudni hogy
De jó is tudni hogy van valaki
Van valaki odaát a havas háztetők alatt
Ott túl a rakparti háztetők alatt
Van valaki a havazásban ott túl aki tudja
Tudja hogy tudom: tudja
Vagyok
Virágokat szelídít Ő: rétszavakat
És madarakat
A röpülés villámló hiányjeleit
Örök aposztrofjait az égnek
Létszavakat szelídít Ő: virágokat
De mit virágokat!
Disznóparéjt, vadsóskát, tikhúrt, papsajtot
A rét-gyepszótár útszélremagzott
Gizgaz-szavai-gyomokat
És létjeleket szelídít: madáraposztrofokat
De mit madarakat!
A tél pohos pontosvesszőit
Terek kövein fák promenádjain virityelő
Izgága madárcigány-népet nyárseftelő
Verebeket
Ó távol Fű- és Fabarátom!
Virág- és Verébszavú
Assziszibeli szerzet!
Hagyd oda most
Kedves madaraid és kedvenc szavaidat!
Öltsd fel ködcsuhádat
S indulj a város alá a falakon túlra!
Csönd tutul ott és ólálkodó sötét
Menj hát
Mögötted micsoda népek
Micsoda processzió!
Sárkánygyík-Duna és királysága
Csúszómászó népe
Kígyófolyók és gyorsgyíkpatakok
sikló-Inn, sárighasú Ipoly, tekergő Tisza
S a fenevadak:
Két lábon táncoló nagy busa Lánchíd
S más hidak: jámbor tigris, oroszlán
megjuhászodott párduc
Csönd tutul ott és ólálkodó sötét
Menj hát Szelídszavú!
És fedd meg
– mint egykor –
Az fordolt világot:
„Atyámfia, Farkas! Kérünk téged…”
2015. június 15., hétfő
Bella István: Azt, ami nincs
Íme az írás! meguntam fölszedegetni
azt, ami nincs. A szalmaszál-esélyt.
Jövőbe ment harang, mohamúlt lep be, semmi-
szívem csak akkor zendül, ha megzendít a szél.
Bella István: Gyönyörűen
Ha szeretni akarsz, bejöhetsz,
számodra örökre nyitva vagyok,
megnézheted a szívemet,
nem kezdte ki a mosolyod.
Felhúzhatod a kezemet,
mezítelen bőröd alá,
felöltheted életemet,
lámpaernyőd leszek akár.
Kinyithatod a vállamat,
nyarak lógnak benne, minden ruhád,
tüdőm tükrében lásd magad,
halj meg, hogy szépséged meg ne utáld!
Én már semmit se akarok,
csak szólni, szeretni, nyugodni.
S gyönyörűen, mint egy halott,
nyílt szemedben késként forogni.
számodra örökre nyitva vagyok,
megnézheted a szívemet,
nem kezdte ki a mosolyod.
Felhúzhatod a kezemet,
mezítelen bőröd alá,
felöltheted életemet,
lámpaernyőd leszek akár.
Kinyithatod a vállamat,
nyarak lógnak benne, minden ruhád,
tüdőm tükrében lásd magad,
halj meg, hogy szépséged meg ne utáld!
Én már semmit se akarok,
csak szólni, szeretni, nyugodni.
S gyönyörűen, mint egy halott,
nyílt szemedben késként forogni.
Bella István: Szebbnek szültél
Együtt születhetett szívem
szíveddel, ezért vagy ilyen,
mint én, mert ugyanaz a fa
ágán sarjadtunk valaha.
Ugyanaz, ugyanaz a vér
vert arcodért, vert arcomért.
Ugyanaz, ugyanaz a tej
delelt melleden, mellemen,
s az a kéz, ugyanaz a jobb
etetett meg és mosdatott.
Hát milyen álnokság, mi volt,
mi tőled így elpusztított?!
Mit vétett, mit vétkezhetett
szívem, hogy így számüzetett
tőled, hogy csak találgatom,
ki vagy, honnan vagy rokonom.
A hang, a hangod ismerős,
itt volt a torkomban előbb,
s ahogy beszélsz, a haj, a szem
– jaj istenem, jaj istenem,
madár, csak madár szólhat így,
mikor hullatja tollait. –
S ahogy lépteid hallani,
bennem lépdelt így valaki.
De rádnéz és fölujjong kezem:
Te vagy kezem! Te vagy kezem!
Rádnéz és fölujjong a szám:
Arcod hazám. Szemed hazám,
és minden szerv: külön, külön
beszél, beszél: öröm, üröm
fagy, kín, elkezd kiáltani:
Magad magamnak vallani.
Hallgasd csak, milyen hangzavar,
gyöngyzörej, jéghang, csodajajj.
Hajnal bánata, születés,
gyöngyvirág-verítékezés.
És mind szólal, és mind beszél,
a sírás, a csukló nevetés.
Tenned kéne már valamit,
el kéne halkulni kicsit,
halkulni, arcvonásnyira,
csupáncsak dobbanásnyira,
csak te halld, csak te értheted:
éltem és csak most éledek.
Hát szólj rám: ne mondja ki szám:
Szebbnek szültél, mint az anyám!
szíveddel, ezért vagy ilyen,
mint én, mert ugyanaz a fa
ágán sarjadtunk valaha.
Ugyanaz, ugyanaz a vér
vert arcodért, vert arcomért.
Ugyanaz, ugyanaz a tej
delelt melleden, mellemen,
s az a kéz, ugyanaz a jobb
etetett meg és mosdatott.
Hát milyen álnokság, mi volt,
mi tőled így elpusztított?!
Mit vétett, mit vétkezhetett
szívem, hogy így számüzetett
tőled, hogy csak találgatom,
ki vagy, honnan vagy rokonom.
A hang, a hangod ismerős,
itt volt a torkomban előbb,
s ahogy beszélsz, a haj, a szem
– jaj istenem, jaj istenem,
madár, csak madár szólhat így,
mikor hullatja tollait. –
S ahogy lépteid hallani,
bennem lépdelt így valaki.
De rádnéz és fölujjong kezem:
Te vagy kezem! Te vagy kezem!
Rádnéz és fölujjong a szám:
Arcod hazám. Szemed hazám,
és minden szerv: külön, külön
beszél, beszél: öröm, üröm
fagy, kín, elkezd kiáltani:
Magad magamnak vallani.
Hallgasd csak, milyen hangzavar,
gyöngyzörej, jéghang, csodajajj.
Hajnal bánata, születés,
gyöngyvirág-verítékezés.
És mind szólal, és mind beszél,
a sírás, a csukló nevetés.
Tenned kéne már valamit,
el kéne halkulni kicsit,
halkulni, arcvonásnyira,
csupáncsak dobbanásnyira,
csak te halld, csak te értheted:
éltem és csak most éledek.
Hát szólj rám: ne mondja ki szám:
Szebbnek szültél, mint az anyám!
Bella István: Zárt kapud előtt
Bár bőrömet kiveri a szik,
nyelvemet elemészti fű-rozsda,
föld-énem: porom is emlékezik
valami gyönyörű tilosra.
Mint kinek nincs keze már, és sziszeg,
jajog, mert ujja is viszket és fázik,
fáj vissza minden elveszített
szó, perc, ami rólam leválik.
Fáj, mint a fának a levél.
S levélnek a fa, ha magától
– dac-propeller! – hadar, beszél.
Hullik: előre visszaszámol.
S fáj minden, amit már nem tudok,
nem tudhatok, nem ismerhetek meg.
Holnapok Holnapja! Éden-titok!
Zárt kapud előtt égek, didergek.
nyelvemet elemészti fű-rozsda,
föld-énem: porom is emlékezik
valami gyönyörű tilosra.
Mint kinek nincs keze már, és sziszeg,
jajog, mert ujja is viszket és fázik,
fáj vissza minden elveszített
szó, perc, ami rólam leválik.
Fáj, mint a fának a levél.
S levélnek a fa, ha magától
– dac-propeller! – hadar, beszél.
Hullik: előre visszaszámol.
S fáj minden, amit már nem tudok,
nem tudhatok, nem ismerhetek meg.
Holnapok Holnapja! Éden-titok!
Zárt kapud előtt égek, didergek.
2015. június 12., péntek
Nemes Nagy Ágnes: A tárgy fölött
Mert fény van minden tárgy fölött.
A fák ragyognak, mint a sark-körök.
S jönnek sorban, derengő végtelen,
fény-sapkában 92 elem,
mind homlokán hordozva mását –
hiszem a test feltámadását.
A fák ragyognak, mint a sark-körök.
S jönnek sorban, derengő végtelen,
fény-sapkában 92 elem,
mind homlokán hordozva mását –
hiszem a test feltámadását.
Dobai Péter: Akarom, hogy vagy
„Az időnek egyetlen oka van:
minden nem történhet egyszerre.”
Albert Einstein
„Azt az eseményt tekintjük az események súlypontjának,
amelytől az összes többi esemény függ.”
Karl von Clausewitz
minden nem történhet egyszerre.”
Albert Einstein
„Azt az eseményt tekintjük az események súlypontjának,
amelytől az összes többi esemény függ.”
Karl von Clausewitz
Álmodlak, hogy kétszer létezz.
Álmodom magamat mássá
magamnak, olyannak, amilyennek téged szeretlek
mindkettőnknek – – –
Tervezlek. Kivitelezlek.
Szépnek. Enyémnek.
Engedd, fogadd el térítő erőszakom!
Álmodom szavainkat, hogy ébren
már ne beszéljünk.
Testedet könnyű, szép, színes ruháid:
lemeztelenítik. Reám néz meztelenséged.
Farkasszemet néznek velem a szerveid.
Emléknek álmodlak, hogy személyed
kiszámíthatatlan jelenidejében térjek észre.
Last but not least: voltam, hogy legyél!
– – – Véletlen események vagyunk
és igenis: minden egyszerre történik velünk,
s egyszer, sajnos, végleg megtörténünk.
Necz Dániel: Emlékház
Tested furcsa nyelvét jó volt megtanulni,
nem beszélte senki más, csak én. Most,
ha újra hozzám érnél, talán nem is érteném.
A tükörben egy-két mozdulatod
elmosódva, újra látom, és visszhangzol a csupasz,
képek nélküli falakban.
Ha unatkozom, kopott tárgyakból összeraklak -
berendezlek magamban.
Aztán este az álmos felhők közé fújlak -
régi cigarettádból, amíg az ízed érzem.
Elfüstölögsz, lassan hajnalban. Nem marad rólad,
csak egy hamutálnyi emlékem.
nem beszélte senki más, csak én. Most,
ha újra hozzám érnél, talán nem is érteném.
A tükörben egy-két mozdulatod
elmosódva, újra látom, és visszhangzol a csupasz,
képek nélküli falakban.
Ha unatkozom, kopott tárgyakból összeraklak -
berendezlek magamban.
Aztán este az álmos felhők közé fújlak -
régi cigarettádból, amíg az ízed érzem.
Elfüstölögsz, lassan hajnalban. Nem marad rólad,
csak egy hamutálnyi emlékem.
Tornai József: Elégia
A természet adott nekem,
a természetet kell most szeretnem:
az isten holdját, kertjét,
virágát, halait, gyümölcsét
és minden csillagát
a Balatonnal együtt, hol
fürödtünk, hajóztunk és sétáltunk
a nyaralód felé késő éjjel,
a hullámokat szobánkig csapkodta a
szél, bagoly kiáltott,
többször szeretkeztünk
a bolyhos heverőn.
A természet adott nekem,
a természetet kell most szeretnem,
első anyámat: a síkságot
és szépséged csillámát a redőző
homokban.
a természetet kell most szeretnem:
az isten holdját, kertjét,
virágát, halait, gyümölcsét
és minden csillagát
a Balatonnal együtt, hol
fürödtünk, hajóztunk és sétáltunk
a nyaralód felé késő éjjel,
a hullámokat szobánkig csapkodta a
szél, bagoly kiáltott,
többször szeretkeztünk
a bolyhos heverőn.
A természet adott nekem,
a természetet kell most szeretnem,
első anyámat: a síkságot
és szépséged csillámát a redőző
homokban.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)