Parancs János: Távolodóban

elindul
egy vékonyka sírás
befelé csörgedezik
egy virágcsokor imbolyog a kézben
egy fehér porcelán szárny remeg
az agyvelőbe hasít
hallok szárnycsattogást
szárnysuhogást
hogy ne feledjem
hogy soha el ne feledjem
a forró suttogást
a nyílvessző-ívelést
százszor megtörténve is
az egyszervoltat
hogy minden éjjel ízlelhessem
tőled elszakítva is
a páros játék bódulatát
a földrengés kegyelmét
az édes halál közelségét
a bőröd selymét és nyirkát
az öled bársonyát
a mézet a keserű bürköt a vért
mert nem volt elég
csontjaim parázslanak
csontjaim sajogva
sóvárogva emlékeznek
az esetlen mozdulatokra
a vonzódásra a riadalomra
lassú kortyokban nyelném
újra és újra drága lényed
mámorító közelséged
soha meg nem unnám
veled a létezés szégyenét
elviselni megtanulnám
de fogytán már időnk
otthonunk és vesztőhelyünk
ez a sivár kietlen terep
ne sírj te gyönyörűséges
ne fordítsd el a fejed
öleljük inkább át egymást
vacogva hideglelősen
ameddig csak lehet

Parancs János: Ha ránk tör ama nap

                Mottó: "Azután láttuk, hogy a tenger visszaszívódik, 
                             és a földrengéstől mintegy visszahömpölyög."
                                                                              Ifjabb Plinius

szavakkal nehezen közölhető,
én veled leszek, csak ne félj,
vér és mocsok, kéngőz, hamueső
árasztja el ismét a világot,
ha elkezdődik a megpróbáltatás,
fordíts hátat a múltnak,
habozás nélkül hányd el kincseid,
ha ránk tör ama nap,
segíts, akin lehet,
ha üldöznek, ha megaláznak,
ha az életünkre törnek,
ne hátrálj, bízd magad a sorsra,
ami elkerülhetetlen, az javunkra van,
én veled leszek, csak ne félj

Parancs János: Ahogyan

Ahogyan gyermeki bizalommal

kinyújtotta a kezét.

Ahogyan tehetetlenül.

Ahogyan magárahagyottan.

Ahogyan egyre nézte, várta.

Ahogyan végül megértette.

Ahogyan a kezét visszahúzta.

Ahogyan a sorsát elfogadta.

Parancs János: Mért jöttem haza

Mért jöttél haza? Mért jöttél haza? Odakint nyomorogtál? Nem találtad a helyedet? Kocsit mért nem hoztál? Ilyen sokáig mért bolyongtál, ha végül mégis ide jutottál? kérdi tőlem barát és idegen. Hogy mért mentem el, azt nem kérdik sohasem. Pedig arra válaszolni épp olyan nehéz, sőt, talán nehezebb. Vagy az természetes volt talán? Kaland vagy menekülés, önzés vagy félelem; mást elképzelni nem tud senki sem? Csakugyan ilyen egyszerű volna az egész? Fehér vagy fekete? Az emberi lélek tévedésekkel van tele. Jobb lett volna, ha itthon maradok? ha anyámra hallgatok? Olcsó válasz lenne az elsietett igen, s felelőtlen a kurta nem... Ma már hiába okoskodom: meddő minden vita és magyarázat. El kell fogadnom az akkori választ, ha ösztönös volt is. Elmentem, mert pocsékul éreztem magamat, és húzott mint egy örvény, az ismeretlen. Elmentem, mert nem értettem a világot: túl sok volt, ó, túl sok volt a kiontott vér. Undorított és taszított a világ. Menekültem az emberek közül... Elmentem, mert... magam sem tudom, hogy miért. Álmaim csaltak el, a lehetetlent ostromló vágyaim. Miattuk mentem el. És miattuk jöttem haza. Miattuk, és sok más egyéb miatt: magányom és tehetetlenségem, undorom és kétségbeesésem, józanságom és hűségem miatt. Mert annyi erőm még maradt, hogy beismerjem a vereségem. Tudtam, hogy a további kintlétem veszélyes és haszontalan. Szüntelenül haza vágytam, s tudtam, kint már csak rosszabb, egyre rosszabb lehet, s legyűrtem a félelmemet. Újra élni akartam, s tenni valamit; elhessegettem a halál madarait. Föltápászkodtam a dermedt közönyből, kitörtem átkos körömből, s ha botladozva is a félelemtől, de elindultam, hogy egyszer hazataláljak.

Tóth László: Valamit óhatatlanul

         

            „Azt hiszem törvény

            hogy valahol el kell rontanunk...”

                                (Z. Németh István)

Valamit óhatatlanul félrerajzolunk

Valamit mindig túlírunk

Néha csak a szín tér el árnyalatnyival

Az általunk elképzelttől

Néha a dallam bicsaklik meg

A hangunk is rekedtes olykor

A kőbe márványba merevült mozdulat

Marad időnként kissé esetlen

S az általunk rendezett jelenet is

Valahol mindig vakvágányra fut

Valamit mindig másképp

Valahol valamit mindig

Mintha kint maradtunk volna abból

Amiben menthetetlenül bent vagyunk

Tóth László: A papír fölött mindig

a papír fölött mindig istennel beszélgetsz

a fehér felületen kirajzolódó betűid

megmutatják semmiből előderengő arcvonásait

a város tompa morajában

a fűszálak erdők

suhogásában

a tenger locsogásában

s testüregeid előszüremkedő csendjében

mindenben felismered szavát

hideg csillag vagy

magános égen

mord kintje

égő bentednek

Boda Magdolna: hajlék

kartonpapíron ült
hátát nekivetette a kirakatüvegnek
bent karácsonyi égők villództak
és zenére hajlongott
a mosolygós műanyag mikulás
emberek vállfás ruhákkal keringőztek
a gondolák között

mínusz húsz fok

kinyújtott kezébe
tettem féligtele
forralt boros poharam

öt percig az
egyikünk emlékezik
másikunk felejt

Zdravkov Kiszjov: Paradoxon

Több ezer szót
változtattam madárrá
és szabadjára eresztettem őket az életben,
de mindegyik
visszatért, törött szárnnyal.
Túl magabiztosak voltak -
gondolom.
És, még azt is gondolom,
biztosan a legtörékenyebb, a legvédtelenebb
állja ki a harcot.
Ennek az ádáz,
állig felfegyverzett világnak
egyre több
védtelen és törékeny
teremtményre van szüksége.

Dabi István ford.

Csáky Károly: Harcmezőn

Állok

morajló tengerek

partján

két háború

közt.

Nincs fegyverszünet:

nekem

se ágyúm,

se bombám,

amott meg

csak a lőszer

fogyott el.

Várom a szélcsendet,

hogy körbe kerítsenek

az angyalok,

s megszólaljon

a kakas,

ha kettéhasad hajnalban

a fény és a

sötét.

Pongrácz Ágnes: Még maradj

Felénk a varjúháj is elvirágzott,
bús barna hajba dugta el lilás
tündér-fejét, s az ősz-vert kőrakáson
látom, mikor víg vadszőlőn színt vált
egy elpilledt levél. Stanzát halálhoz
szépen szaval, pirosló esti láz
a hangja, és magát ringatva hagyja,
hogy földre tépje őt a szél. Elhallgat.

Vágyálmaim zsengén az elmúláshoz
futottak, verseim, miket hitvány
papírra írogattam itt hozzád, most
lapulva várják sorsukat. Vidám
kezével integet fürgén egy három
fogú sárkány. Indulj tovább! - kiált
rám mérgesen. Mennék, de már nem lehet,
hitvány papírba zárt sámán-életem.

Lelkemmel énekeltem, lepke gyászolt,
örömtüzet gyújtottak druidák,
amint elhalkult sóhajom. Szűz-átkot
szórtak fejemre, mert szédült imám
felszállt a mennybe. Csak magam gyalázom.
Ne hidd, Herceg, hogy kék színű virág
nyílik majd síromon, nem nő ott gaz se,
s nehéz szagával gólyaorr riaszt meg.

Térdeltek mellém meghallgatni szavam
kicsiny csigák, tüskés hernyók, gonosz
koboldok és a jótündérek halkan.
Simításuk gyönggyé lett arcomon,
és könnyeim szeretve szántogattak
barázdákat szememnél, mik nyomot
raknak fehér utakban, míg nyári nap
éget, s bőröm pigmentjeit mozdítja.

Suttogva mondom el, Herceg, még maradj.
Átjutni szarkalábon nem mertél,
így egymagam töltöm meg poharam
színültig borral. Megvárlak, s az éj
sötét egén arany-parázs szárnyakkal,
mint földöntúli élő tünemény,
megérkezik majd szent dallal a hajnal,
és akkor koccintunk, s ameddig csendül
a kristály ujjad ujjamon hegedül.

még maradj...

Felénk a varjúháj is elvirágzott,
bús barna hajba dugta el lilás
vágyálmaim. Zsengén az elmúláshoz
futottak verseim, miket hitvány
lelkemmel énekeltem. Lepke gyászolt.
Örömtüzet gyújtottak. Druidák
térdeltek mellém meghallgatni szavam,
suttogva mondom el, Herceg, még maradj.

Aureliu Busuioc: Holdsugarak

A mély mezőkön
a szélben táncoló köleshez hasonlóan
összezárt szempilláid közé
kéredzkednek a holdsugarak.
A szíved a fülét
a szerelem felé fordítja
hogy hallja:
nem a tücsök zenél,

az örökkévalóság.

Dabi István ford.

Stephan Cibulka: Ismeretlen

Nem tudom
a nevedet
talán
a madarak kiáltozzák
a napfényben
az ablakom előtt.

Nem te voltál az
aki az álmaimat
                        felkerested
az aggódással teli éjjelen
félelemtől verejtékezve
amikor a világ átvonult a szemed mögött.

Azt, mi elmerült,
a kezembe adod
ami elveszett,
visszahozod.

A legfényesebb órákban
a találkozás
egy jel
minden gyökéren.

Bezárt ajtókon keresztül
nyújtod nekem
a szavak kulcsát.

Dabi István ford.

Heinz Kahlau: Gonosz kacaj

Amint bizalmasan közölted velem,
hogy mennyire képes lennél megbántani
szerencsétlen barátodat,
sikered előérzetében
gonoszul
felkacagtál.

Akármennyire is szép vagy,
ilyen csúnyának
eddig még
sohasem láttalak.

Dabi István ford.

Zdravko Kiszjov: Megkülönböztető jegyek

Oly sok év után
visszatért ez az ember.
Valójában teljesen megváltozott,
de rögtön felismertük rajta
régi ütéseink
nyomait.

Dabi István ford.

Fuchs Katalin: Gyertya helyett

Egy hónapja
csak befelé bámulok
lelkem farkasszemet néz
a semmivel -
halálod oly értelmetlen
mint holt karodon az óra ketyegése